"A legnagyobb veszély az, ha könnyen, gyorsan akarunk válaszokat kapni." (Barthold Kuijken)

Huszonötödik alkalommal került megrendezésre a Soproni Régi Zenei Napok. A programban szokás szerint kurzusok, hangversenyek, előadások szerepeltek. Barthold Kuijken Álláspontok és csapdák a régi zene területén címmel tartott előadásán vetett fel érdekes problémákat. A fuvolistát ezután kerestük meg kérdéseinkkel.

   - Érdekes volt az előadása, mert most, amikor már a legnagyobb hangversenytermek is megtelnek egy eredeti hangszereken játszó zenekar koncertjén, ami azt jelenti, a régizenélés abszolút elfogadottá, bejáratottá vált, arra vonatkozólag tett fel kérdéseket, hogyan indulhat el a helyes úton az előadó, ha autentikus módon akar foglalkozni az elmúlt évszázadok zenéivel. Gyakorlatilag azokból az ellenérvekből indult ki gondolatmenete, amelyeket negyven-ötven évvel ezelőtt hangoztattak az irányzat ellenzői.

   - Azt hiszem minden művész számára, legyen akár zenész, író, festő szükséges, hogy állandóan megkérdőjelezze önmagát. Pontosan az a legnagyobb veszély a régizenei mozgalom számára, hogy az elmúlt időkben a „mainstream” részévé vált, ily módon uralkodó helyzetbe kerülvén azt állítja: minden rendben van, minden úgy helyes, ahogy csináljuk. Személy szerint nekem mint előadónak és mint tanárnak is az a legfontosabb, hogy kételkedjem azokban az állításokban, amelyekre rátaláltam, amelyekben hiszek, amelyeket hallok. Állandóan kérdéseket kell feltennem, különben egy helyben állok, hamissá válik a gondolkodásom. Az előadásomban azt a filozófiát próbáltam kifejteni, amely nem csak a régizenélés, hanem minden zenélés mögött kell, hogy álljon. Ez azon a tényen alapul, hogy az elmúlt ötszáz évben a zenei lejegyzés egyre precízebbé vált. A mai zeneszerzők mindent nagyon aprólékosan előírnak, míg ez a régebbi századokban nem volt így, sok mindent hagytak az előadó invenciójára, ízlésére. Ha ma ugyanazzal a hozzáállással kezdjük a régi zenét olvasni, mint a mait, ahol a zeneszerző mindent előír, a tempót, a frazeálást, dinamikát és a többit, akkor az eredmény nonszensz lesz. Olyan módon játszunk, amely sohasem volt senki szándékában. Ezt fel kell ismernünk, tennünk kell ellene, és arra biztatni a tanítványainkat, hogy különböző lehetséges megoldásokat keressenek.

   - A régizene prominens előadói már évtizedekkel ezelőtt azt mondták, hogy a kutatások eredményeként már majdnem mindent lehet az előadásmódokról tudni, többek közt olyan írók könyvei apján, mint a Quantzé.

   - Nem igazán van így. A legalapvetőbb dolgokról is sokkal többet tudunk ma már, mint ötven évvel ezelőtt, de még ez is csak a jéghegy csúcsa. Sok kutatni való maradt még. Annak alapján, amit Quantz vagy Couperin és a többiek írtak, az ember nem tud teremteni. Ahogyan egy malom bármilyen gyönyörű képe sem tud nekünk enni adni, ugyanúgy ezek a szövegek sem elegendőek ahhoz, hogy tudjuk, hogyan kell zenélni. Csak a kiindulási alapok, amiket fel kell dolgoznunk, összevetnünk a többi írásból, a hangszerekből, a képekből leszűrhető tényekkel. Vannak olyan zenei stílusok, vagy olyan részterületei a zenélésnek, amelyeket könnyebb leírni, ilyenek például a díszítések a francia zenében, de a finomabb árnyalatok kidolgozása még ott is magának az előadónak a feladata. A szabályok sohasem hathatnak bénítólag a valóságra. Mint ahogy a közlekedés során sem figyelünk görcsösen rájuk, de nem teszünk ellenükre sem. Teljes mértékben az előadó felelőssége, hogy úgy játsszon egy díszítést, ahogy neki tetszik, természetesen az ezekről való legjobb tudomásunk alapján. Ennek ellenére semmilyen garancia sincs arra, hogy ami ma nekem teszik, tetszett volna Bachnak vagy Couperinnek háromszáz évvel ezelőtt.

   - Másként játszik ma egy Bach szonátát, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt?

   - Ugyanazok a kétségeim, mint amik akkoriban voltak. Amikor több mint negyven évvel ezelőtt elkezdtem tanulmányozni az erre vonatkozó dokumentumokat, rögtön tudtam, hogy csak nagyon korlátozott lehet a tudásunk ezen a téren. Ami hiányzik, azt saját interpretációnkkal kell kitöltenünk. Egész életemet a források tanulmányozására szántam, így ma már többet tudok, mint negyven évvel ezelőtt. De még mindig tanítanom kell magam, fejlesztenem az ízlésemet, bár azt rögtön leszögezhetjük, nem igaz, hogy a mai jó ízlés megegyezik azzal, ami Párizsban háromszáz évvel ezelőtt uralkodott.

   - Viszont éppen azt fejtegette az előadásában, hogy az ötvenes-hatvanas évek vibrátós, széles dallamformálási ívekkel dolgozó olvasata (ezt fuvoláján mutatta be) is érvényes lehet. És éppen itt a probléma. Mivel nem tudjuk pontosan, hogyan hangzott egy Bach szonáta vagy egy Couperin szvit az 1730-as években, bárki kérdezheti, miért próbálkozunk úgy játszani, hiszen nincs érvényes olvasat.

   - Az ötven évvel ezelőtti előadások abban az időben érvényesek lehettek, de ma már talán nem. Ha ugyanúgy játszanánk, mint akkor, az olyan lenne, mint egy nagyon akadémikus festmény. Akkor fogadhatjuk el ezeket, ha a saját kontextusukban vizsgáljuk őket. Az, hogy nem tudunk minden részletet, nem jelentheti azt, hogy ne törődjünk semmivel. Ez könnyű megoldása a problémáknak és egy kicsit butaságnak is tűnik számomra. Természetszerűleg más a negyvenes évek felfogása, mint a mai vagy az 1702-ben elfogadott játékmód.

   - Mi lehet tehát a régizenélés alapelve az elkövetkezendő évtizedekben?

   - Újra és újra vissza kell térnünk a forrásokhoz. Ne modern könyveket olvassunk a régi előadási gyakorlatról, hanem régieket a korukbeliről. Magát Quantzot olvassuk, ne valaki mást, aki azt írja, hogy Quantz azt írja, hogy… Ne interpretációkat olvassunk, ne higgyünk a tanároknak, menjünk vissza a forrásokhoz. Szerencsénk van, mert ma már szinte mindegyik eredeti anyag hozzáférhető akár az interneten, akár fakszimile formájában, vagy tudományos igényű kiadásban. Ötven évvel ezelőtt századrésznyi információ sem állt rendelkezésünkre. Ma az a nagy feladat, hogy ezt a sok-sok mindent elolvassuk, tanulmányozzuk. Ott vannak, nem lehet azzal érvelni, nem tudtam róla.

   - Előadásában is szkeptikusan nyilatkozott a tanárokról, miközben mára a régizene oktatás intézményesült.

   - Azt mondom, legyünk egy kicsit kétkedők azzal szemben, amit a tanárok, tudósok, zenetörténészek mondanak, mert az mindig a saját interpretációjukat tükrözi. Ha idézem Quantzot, Carl Philipp Emmanuel Bachot, Couperint, bizonyos állításaikat megerősítem csak azzal, hogy az adott részletet választom tőlük, és nem egy másikat. Arra hívom fel a tanítványaim figyelmét, nem elég csak egy paragrafust elolvasni Quantztól, el kell olvasni az egész fejezetet, nem elég csak egy fejezetet elolvasni, el kell olvasni az egész könyvet, és nem elég csak Quantzot olvasni, a többieket is kell. A legnagyobb veszély az, ha könnyen, gyorsan akarunk válaszokat kapni.

   - Évek óta tanít rendszeresen Sopronban, és az itteni fesztivál sok magyar zenésznek az egyetlen lehetőséget jelenti, hogy ha ritkán is, de rendszeresen fejleszthessék magas szinten régizenei tudásukat. Ennek fényében, hogyan látja helyzetünket?

   - Arról tudok beszélni, amit a saját osztályomban tapasztalok. A színvonal egyre magasabb, egyre többen játszanak barokk fuvolán és azok minősége is egyre jobb. Eleinte többen voltak a modern fuvolások, akik érdeklődtek a régi stílusok iránt. Mindenképpen hasznos, hogy a tanulók eljönnek ide, egy intenzív hét után hazamennek és fel kell dolgozniuk, meg kell emészteniük, amit itt hallottak. Kíváncsivá kell tennünk őket a további kutatások iránt. Azt hiszem egy tanárnak a régizenében, de általában a zenében az a feladata, hogy autodidaktává tegye tanítványait. Ne tanulók legyenek, hanem a saját tanáraik. Ez lehet a fő célja egy ilyen kurzusnak.