„A Kánaán a 90-es évek elején volt” (Strausz Kálmán, a Rádióénekkar ex-karigazgatója)

Tizenhat év után távozott posztjáról a Rádióénekkar karigazgatója, Strausz Kálmán. A muzsikussal a régebbi sikerekről, a közelmúlt viharairól és a bizonytalan jövőről beszélgettünk.

   – Tizenhat nem könnyű évet töltöttél a Rádióénekkar élén. Ha elemezned kéne ezt az elég hosszú időszakot, akkor milyen szakaszokra bontanád?

   – Az elmúlt 16 év elég viharos volt az életünkben. Most tizennyolc évvel vagyunk a rendszerváltás után, és a kezdetek kezdetén azt gondoltuk, hogy mire ideérünk, akkor már biztos itt lesz a Kánaán. Hát, nincs itt a Kánaán, sőt, ha visszatekintek, akkor a Rádiókórus szempontjából a Kánaán a 90-es évek elején volt. Az együttesek pénzügyileg biztosabban álltak a lábukon, nagyszerű koncerteket tartottunk, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Az utóbbi 4-5 évben pedig meglepve kaptuk föl a fejünket, hogy a helyzet egyre nehezebb. Egyre kevesebb a felkérés, viszont nem történnek meg azok a vezetésbeli, menedzselési változások, amik ehhez a mostani, elég kegyetlen piaci kihívásokhoz nélkülözhetetlenek lennének. Bizonyos régi bejáratott utak egyszeriben zsákutcának bizonyulnak, vagy azzá válnak, esetleg már „beomlott” az oda vezető híd. Szóval, igencsak expanzív munkába kellett volna kezdeni.

   – Művészileg milyen volt ez az időszak?

   – Művészileg az együttes jól élte meg az elmúlt 16 évet. Én a brutális létszámcsökkentés ellenére is nagyon jó állapotban lévő Rádióénekkartól vettem búcsút. Nagyon sok mindent kellene tenni, hogy ez a színvonal továbbfejlődjék, vagy legalábbis megmaradjon. Nagy kérdőjel, hogy vajon hogy lesz ez tovább?

   – Ha ki kellene emelni néhányat, melyek voltak a legjelentősebb állomások, hangversenyek, karmesterek az elmúlt időszakból?

   – Hál’ istennek nagyon sok volt. Minden karigazgató szívdobogást kap, amikor először áll egy világnagyság dirigens az együttes elé, hogy vajon kvadrál-e a betanítás azzal, amit ő képzel el az adott zenéről? És azt kell mondanom, hogy ez 100 százalékosan működött. Mondok azért néhány nevet. Utolsó koncertjei egyikén dolgoztunk együtt Lamberto Gardellivel, aki nagyon meg volt elégedve. Említhetném Lothar Zagroseket, akit talán itthon kevesen ismernek, de Berlin zenei életének meghatározó tényezője, vagy Lorin Maazelt, akivel a Missa solemnist adtuk. Ne feledkezzünk el Peskó Zoltánról, vagy a tragikusan korán elhunyt Marcello Viottiról sem, akikkel személyes jó barátság kötött össze. Vagy Michel Plassonról, akivel szcenírozott Lohengrint adtunk elő. Solti György és a Berlini Filharmonikusok pedig mindenképpen zenitje volt az elmúlt tizenhat évnek. A vele készült hanglemezfelvétel eredménye lett, hogy két helyen is, a legszebb kórushangzás és a legjobb betanító kategóriában jelöltek engem Grammy-díjra (az Énekkar mellett).

   – Mikor érezted, hogy baj van? Mikor vált egyértelművé, hogy rossz irányba megy a szekér?

   – Az ember nem úgy ébred egyik reggel, hogy „baj van”. De ez egy régi történet. Egy csomó apró jel mutatott arra, hogy valami nincs rendjén. Bizonyos dolgok nem intéződnek el, takargatjuk a problémákat, és valahogy nem jutunk előbbre. Azután 2006-ban sikerült egy küldetéstudatos menedzsmentet bevásárolni, akik a hályogkovács biztonságával és a holdjáró szakmai hozzáértésével, egyik kezükben késsel, másikban bárddal láttak neki a dolgoknak. És most itt tartunk, hogy semmi nem jó, ami eddig történt, mindent meg kell változtatni. Neki kell állni új közönséget szerezni, akár aluljárókban, iskolákban, itt, ott, amott. Én úgy látom, hogy komoly lejtmenetbe sikerült kerülni. Olvastam az egyik felelős vezetőtől, hogy nem kell megcélozni a világszínvonalat, mert a Rádiónak nem ez a célja.

   – Hát mi más?

   – Az Elnök Úr kijelentette, hogy nem vagyunk műsorkészítők. Kivontak bennünket a Bartók rádiótól, onnantól kezdve tartoztunk egy külön igazgatóság alá, ahová sok mindenki tartozott, az archívumtól a festőműhelyig. Azután jött egy rendkívül radikális leépítés, ami nem csak létszám-, hanem pénzcsökkentés is volt. Elképesztően kevés koncert zajlott, felvétel pedig egy évben kettő, azaz kettő darab készült.

   – Miért nem mindegy, hogy 67 vagy 44 fő egy énekkar létszáma?

   – Korábbról kezdem. A Rádióénekkar mindenevő volt, azaz a reneszánsztól napjainkig mindent énekelt. Elsősorban oratóriumot. A 67-68 volt az a létszám, amivel szinte majdnem mindent megoldhattunk, egy-egy esetben kellett csak 10-12 fő kisegítő. Azt tudni kell, hogy 50-52 fővel már nem vállalható a repertoár, mert nagyon nagy számú kisegítőt kell foglalkoztatni. Ha egy kórus egy adott este 40%-nyi külsőssel lép föl, akkor az az együttes már nem homogén, nincs egységes hangzása. 44 fővel pedig maximum a Beethoven Missa solemnisig vállalható koncert.

   – Hogy élte meg a tagság a krízist?

   – Az énekkar folyamatosan létbizonytalanságban érezte magát, és fenyegettetve volt. A tagok nap, mint nap állandóan változó körülmények közé mentek be dolgozni. Sosem lehetett tudni, mi lesz másnap. Már két éve nincs próbatermük, mert azt életveszélyesnek nyilvánították. Kiosztott fegyelmik sokasága jelzi azt a változást, amit az új menedzsment hozott. Jellemző, hogy 2007 szeptembere óta a menedzsment egyetlen – énekkart érintő – gondját sem osztotta meg velem, pedig erre a Szervezeti és Működési Szabályzat kötelezte volna. Elég régi motoros vagyok a pályán, értettem ezekből a gesztusokból. Egy fél éve elhatároztam, hogy ha lejár a szerződésem, akkor elmegyek innét, hiszen levegőnek néznek, és ami készül, a „szép, új jövő”, azzal én nem érthetek egyet. Ami innen látszik az új érából, az számomra felvállalhatatlan. Tartsanak engem nagyképűnek, de én megszoktam a világszínvonalat, ez alá nem szeretném adni. Mivel szó sem volt arról, hogy meghosszabbítsák a szerződésemet, ez a kérdés megoldódott. Jogszerűen.

   – Nem marasztaltak?

   – Nem. Az Elnök Úr levélben fölhívta a figyelmemet, hogy amennyiben úgy gondolom, akkor pályázhatok a saját helyemre. Én pedig egy hosszabb válaszlevélben kifejtettem, hogy miért nem gondolom így.

   – Munkaviszonyod lezárása hogy zajlott?

   – Augusztus utolsó hetében szép csöndben összepakoltam a személyes dolgaimat, s mint az amerikai filmekben látni, szatyrokkal megpakolva eltávoztam. A menedzsment, az irodaigazgató és a Bartók rádió főnöke egy szóval nem búcsúztatott.

   – Van benned tüske?

   – Tüske? Tulajdonképpen nincs. Sajnálom, hogy így történt. Magamat is sajnálom, mert aki ebben a szegmensben dolgozik, az tudja, hogy nagyon sok elhelyezkedési lehetőségem nincs. De ez az én személyes problémám. Az persze sokszor eszembe jut, hogy az az ország, amely ilyen végzettségű emberek kezét el tudja engedni, az borzasztó gazdag lehet. Amit én nagyon sajnálok és féltek, pedig már nincs közöm hozzá, az a Rádióénekkar. A tehetséges fiatalok hamarosan veszik a kalapjukat, és keresnek egy biztosabb, nyugalmasabb és színvonalasabb helyet. Amúgy meg optimális körülmények között is 7-8 év kell(ene) ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet okozta károkat fel lehessen számolni, és ismét a teljes kórusirodalmat előadni tudó Rádiókórusról beszélhessünk. Rombolni gyorsan lehet, az építéshez sok türelem és idő kell.