Tízes (Jubilált a Tiszadobi Zongorafesztivál)

Tíz éve ünneplik a zongorát Keleten, és nem lenne könnyű megindokolnom, hogy miért csak most sikerült odalátogatnom. Kicsit röstellem, de utólag visszagondolva-elemezve én is mindig sztereotípiákkal mentettem ki magamat: messze van, szabadtér, nincs szállás, sok a szúnyog – és úgy egyáltalán, miért pont Tiszadob?

Ez utóbbi kérdésre a főszervező és ötletgazda Hauser Adrienne már sokaknak és sokszor válaszolt, de újra megkérdezni nem ezért butaság. Az ugyanis, hogy ő maga szabolcsi lévén mindenképpen a megyében keresett helyszínt, és tudatos keresés után talált rá az 1880-ban épített Andrássy-kastélyra, csak a sztorit világítja meg. Minden mást, a tulajdonképpeni lényeget csak akkor érti meg az ember, ha élőben látja a helyszínt.

Lélegzetelállító!

A mintául szolgáló, Loire menti kastélyok híresebbek, korábban készültek – és persze arrafelé több is akad ilyenekből –, de nem feltétlenül szebbek. A kastély környezete sem alábbvaló. A folyópart, a holtág, az ártéri erdők, az angolpark tiszafái egészen mesebeli fesztiválterepet teremtenek.
Itt aztán nemcsak Tiszadob, hanem általánosabban véve a hasonló nyári rendezvények varázsának titkát is megértem.
Soha nem vágytam olyan pihenésre, amilyeneket az utazási irodák rendszerint kínálnak. Valószínűleg két-három nap alatt elegem lenne abból, hogy egy tengerparton izzadva unatkozzam. Sokkal szívesebben megyek kirándulni, túrázni, evezni, inkább látogatok más városokat, kiállításokat, hangversenyeket, piacokat és vendéglőket.
Tiszadobon pontosan ezt, illetve ezeket találtam, azaz mindent egyszerre!

A legjobb, amit tehetünk, ha nyaralni megyünk a Tiszához, ráadásul úgy, hogy kultúrprogramként nem kell beérnünk egy szervezett utazás ismerkedési estjén szokásos rettenetes esztrádműsorral, sőt éppen a program lesz az egész nyaralás legérdekesebb és legszebb pontja.
Másban persze adódhatnak kisebb-nagyobb gondjaink.

Szállás nincs sok, és ha újoncok vagyunk, akkor különösen nehéz lesz biztosra menni. Magában a műemlék-kastélyban csak néhány alkalmas szoba van – és azok természetesen mind foglaltak. Tiszadob község honlapja a bemutatkozó címoldaltól eltekintve gyakorlatilag üres. „Szálláslehetőségek” menüpont van, de az alatt éppúgy nincs tartalom, mint az összes többiben. A faluban persze működik fizetővendég-szolgálat, de azokat nemigen hirdetik, rendszerint élőszóban tárgyalják le a következő évi foglalásokat. Nem könnyű tehát a bennfentesek közé kerülni, de nem is lehetetlen.

Én elég nagyvonalúan fogtam hozzá – és majdnem megjártam. A környező nagyobb települések weboldalain kezdtem kutakodni. Tiszavasvári nagyon közel van, és már ránézésre is sokkal nagyobb a forgalma. Az ábécérendben a legelső panzióba sikerült is telefonon szobát foglalnom, de a gyanúsan olcsó hely túl olcsónak bizonyult. A szállást szemrevételezve úgy döntöttünk: ha ők fizetnek, akkor is inkább a kocsiban alszunk. Kissé idegesen, de továbbálltunk. Szerencsére elég hamar találtunk egy Interneten nem hirdetett, viszont teljesen korrekt motelt, ahol jó ebédet is kaptunk. Joggal éreztük magunkat úgy, mint akik komoly veszélyből szabadultak. Kevés holminkat lepakolva a koncertre már úgy mentünk el, hogy ezek után csak jó dolgok történhetnek velünk.
És lőn!

Egy-másfél órával korábban érkeztünk, és így volt időnk kicsit ismerkedni a környezettel. Még folynak a napi koncert előkészületei. Lugansky még rövidnadrágban-strandpapucsban kóstolgatja a hangszert – mi pedig az akusztikát. Nagyszerű hangvetőket építettek a színpad köré, mert az egyelőre üres nézőtér bármelyik pontjáról jól lehet hallani minden pianissimót. A hangzás „szabadtérisége” inkább a fortissimókon érezhető. A nagy hangtömegek egy kisebb termet hamar telítenek, itt a többlet szabadon távozik. A koncert közben tücsökciripelést és vonatrobajt nem hallok – az változatlanul Martonvásár privilégiuma –, viszont az első negyedórában a fecskék igyekeznek elterelni az emberek figyelmét. Ahogy teljes lesz a sötét, úgy ők is abbahagyják. (Lehet, hogy érdemes lenne megfontolni a 8 órai kezdést?) Végül is sem a fecskék, sem a fel-feltámadó szél, sem a távoli mennydörgések nem zavarnak komolyan, szúnyog pedig egy darab sincs. Lehet, és érdemes is a hangversenyre koncentrálni.

Lugansky valóban ragyogó zongorista. A Schumann-darabokat érzem kissé kevésnek, de vannak kételyeim. Lehet, hogy nem Richter agresszív, epikus felfogásához kellene hasonlítani. Ezekből a kis opuszokból ő volt képes sokkal többet kihozni, még annál is többet, mint ami valójában bennük van...

Lugansky pedig nem agresszív, és az elképesztően nehéz, de finom Ravelekben már inkább otthon érzi magát. Manuális képességei ezekben érvényesülnek igazán, és ezzel természetesen nem egyszerűen a gyors ujjakra gondolok. Billentése, hangszínei szimfonikus gazdagsággal szólnak, és pontossága sok olyan részletet megvilágít, amelyek más előadásban általában elsikkadnának. Ha a „virtuóz” szót elég gyakran is emlegetjük pejoratív értelemben, ez a virtuozitás az orosz titán koncertje után új értelmet nyer.

Másnap aztán van időnk egy nagyot csavarogni a Tisza-parton, a természetvédelmi területen lévő erdőben, az angolparkban és a franciakert bölcs előrelátással vállmagasságúra nyírt sövénylabirintusában. Zavartalanul leheveredhetünk egy tiszafa alá, az álmos koradélutánban valószínűleg a többi vendég is vagy hasonlóképpen tesz – vagy éppen ebédel valahol.

A kastély éttermében találkoztunk Hauser Adrienne-nel, aki érezhetően szívesebben mesél a zongorafesztivál jövőjéről, mint tízéves múltjáról. A kastély tulajdonjogában éppen beállt változásnak bizonyára lesznek majd érezhető hatásai, de ezek akár kedvezőek is lehetnek. A jövő év mindenesetre szinte teljesen készen van. Hauser bizakodó, és én kénytelen vagyok hinni neki. Szerinte a hangversenyeket egyre többen látogatják a környező településekről is, sőt a többségük ebben a régióban lakik. Mi a sok ismerős arc láttán úgy véltük, hogy a közönség zöme fővárosi, de utóbb ebben is kénytelen voltam visszakozni.
(Ezúton kérek tőle bocsánatot a bizalmatlanságért. Este a parkolóban mindenesetre megnéztünk jó néhány rendszámot, mert annak keretén rendszerint feltüntetik a szalon nevét-címét. A reprezentatív mintában valóban sok budapesti autókereskedő szerepelt, de legalább annyian jöttek Nyíregyházáról, Debrecenből, Mátészalkáról, sőt más, távolabbi városokból – az egész országból.)

Jogos és érthető, ha külön Kocsis Zoltán hangversenyére eleve sokan jönnek Tiszadobra, még akkor is, ha Kocsis egészen különleges műsort választott a zárókoncertre. Haydn- és Mozart-szonáták? Nagyszerű darabok, de kizárólag abból a körből, amellyel már szakközépiskolás diákok is demonstrálni szokták felkészültségüket és tehetségüket.

De ez más foka és más módja a zenélésnek. Kocsis már a „könnyű” darabokat is elő tudja adni. Csinál belőlük nagyot és nehezet, csinál belőlük játékot – vagy éppen iróniát, ha úgy tetszik. Kocsis játszik, és egy kacsintással úgy adja közre ráadásképp az A-dúr szonáta „Törökinduló” tételét, hogy abban mindenki (beleértve a vidéki tanító sznob feleségét és a fővárosi kritikus-zenetudóst is) boldogan ismeri fel pontosan azt és úgy, amit várt.
Az egész hangversenyt egyszerre találtam felemelőnek, magasztosnak és ugyanakkor szórakoztatónak.

Egy ilyen este után a közelebbi Zeneakadémiáról, vagy a Művészetek Palotájából sem könnyű azonnal hazamenni, hasznos a séta, kell egy kis idő az emésztéshez. Most szinte kapóra jön, hogy még autóznunk kell. Majdnem teljesen végig autópályán utazhatunk, éjfélre kényelmesen hazaérünk.
Tiszadob már egyáltalán nem tűnik olyan reménytelenül távoli koncerthelyszínnek.