Tétre, helyre, befutóra (A Szigeti–Hubay Nemzetközi Hegedűverseny döntőjének hangversenyei)

2007. szeptember 12–13.
Zeneakadémia

CSAJKOVSZKIJ: D-dúr hegedűverseny – Sulki Yu
BARTÓK: Hegedűverseny (No.2) – Banda Ádám
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny – Bodor János

BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny – Mio Kobayashi
CSAJKOVSZKIJ: D-dúr hegedűverseny – Ekaterina Rakhimova
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny – Lev Solodovnikov

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Kovács László

A nagy magyar hegedűiskola – amelynek például olyan nagyság is örökösének tekinthető, mint a nemrégiben Budapesten járt Pinchas Zukerman – két emblematikus alakjáról elnevezett hegedűverseny helyzete, úgy látszik, stabilizálódott. Rendszeresnek mondható most már, hiszen 1992 óta ötévenként megrendezik. 1997-ben Kelemen Barnabás megosztott második díjat, 2002-ben Kokas Katalin első díjat nyert itt.

A versenyek hasznáról és káráról megoszlanak a vélemények, de nem is annyira nehezen kitapinthatóan az ellenző, a nem szeretem vélemények vannak túlsúlyban. De mint ahogy Kurt Vonnegut szerint háborúellenes könyvet írni körülbelül olyan értelmes dolog, mint gleccserellenest, a versenyek ellen kikelni sem sokkal okosabb. A gleccserek elolvadnak a globális felmelegedés hatására, a versenyláz talán egyszer alábbhagy a világ koncertéletének valamilyen változása hatására. A háborúk meg...

Addig is sok olyan zenésszel lehet találkozni, akik „üzletszerűen” járják a versenyeket, hiszen az itt szerzett helyezések értékesek lehetnek egy ügynökséggel folytatott tárgyalás során, és így a nemzetközi pálya elindulásban, nem is szólva arról, hogy az ügynökségek is ilyen versenyeken szerzik be információikat az esetleg alkalmazandó ifjú tehetségekről. Meg azért az a tapasztalat, tudás sem vész kárba, ami egy versenyen megszerezhető.

Szeptember van, és ez azt jelzi, valamilyen hangszer művelői bizony megmérettetnek a Zeneakadémián. Ez évben a hegedűsök. Közülük hatan jutottak be a döntőbe, ahol saját maguk által választott versenyművet adhattak elő zenekarkísérettel. A most megszólaltatottak mellett választhatták volna még Sibelius illetve Goldmark műveit is.

Elsőként a dél-koreai Sulki Yu lépett színpadra. Nagy és erős hangon hegedült, ez például a mélyebb hangokat eléggé elidegenítette attól a hangszíntől, amit a hegedűtől várnánk. De ez a hozzáállás Csajkovszkij művétől is idegennek tűnt. Hallhatóan az az előadói attitűd, ami az övé, nem igazán egy ilyen versenyműhöz illik, túlságosan a szólista, azaz saját maga tulajdonának tekintette amit előadott, kevésbé a zeneszerzőének. Kissé erőltetett, tolakodó volt játéka, és kicsi melléfogások, nyikkanások sem voltak ritkák. Jellemző módon az első tételben csak a nagy, virtuóz kadenciában talált igazán magára, ahol csillogtathatta valóban magas szinten kidolgozott technikáját. De azért tudott szebben, alkalmazkodóbban játszani a második tételben, és a harmadik tétellel már összeillőbb volt az a felfogás, amit az első részben is mutatott.

Zenei megszólalásából ítélve teljesen más alkatnak tűnt Banda Ádám. Jóval kisebb hangon, néha kifejezetten halkan játszott, szinte elveszve a mögötte ülő zenekar hangtömegében, de ez egyébként hegedűfüggő is lehet. Tény, hogy egy jóval kiegyenlítettebb, lágyabb, hegedűszerűbb hangot hallhattunk, egy olyan művészét, aki az általa választott művel, Bartók hegedűversenyével bensőséges viszonyban van. Már maga a választás is azt jelezte, elmélyülten gondolkodó művészalkattal van dolgunk, aki számára a csillogás kevésbé fontos. Banda Ádám szépen, technikailag is perfektül játszotta a hegedűversenyt, anélkül, hogy egyszerűen csak a tetszeni akarás lett volna a célja. Teljes valójában sikerült felmutatnia a művet, a fiatal hegedűművész személyében egy érett művészt ismerhettünk meg, akinek itt bemutatott produkciója egyáltalán nem egy hegedűverseny döntősének lázas megmutatkozni akarását tükrözte.

Az előtte bemutatkozott két versenyzőnél tíz évvel idősebb Bodor János, tehát a versenyzésből kifelé haladó korban van. Aki ilyen idősen jut el idáig, az tulajdonképpen lemaradt valamiről, hiszen harminc fölött már a pályán kell lenni. Talán ez is az oka, hogy a legtöbb problémát nála hallottam. Hegedűhangja összhangban volt azzal, amit Brahms műve megkíván, viszont végig zavaró volt játékában egyfajta pongyolaság. Valami alig észrevehető, de elég gyakran jelentkező kis lazaság zavarta az összképet, ez intonációs bizonytalanságokban is jelentkezett, néha feltűnően is, mint a második tétel egyik-másik menetében.

A második este a japán Mio Kobayashi kezdett, Beethoven versenyével. Ő már egészen más kategóriába tartozott, mint az előző nap hallott hegedűsök. Sajnos alacsonyabba. Nem lehet muzikalitás hiányáról beszélni vele kapcsolatban, de technikailag a leggyengébb produkciót nyújtotta a döntősök közül. Nagyon sok hamis hang jellemezte játékát, de összességében sem tűnt előadása olyan színpadérettnek, ami egy ilyen nemzetközi verseny finisében már elvárható lenne.

Hosszú és nehéz verseny volt ez, nem is jött el a harminchat jelentkező – csak alig több mint felük, tizenkilenc hegedűs mérette meg magát. Biztos, hogy a végén a legnehezebb szám, a nagy versenymű egy kicsit rosszabb képet mutatott a résztvevőkről annál, amire nyugodtabb körülmények között képesek. De a versenyek azért sem kegyelmeznek: a legeslegjobb kiválasztása a dolguk. Mindenesetre Ekatyerina Rakhimova azokat a hiányosságait, amelyeket a Csajkovszkij-versenyben mutatott, nyugodtabb körülmények között és érettebben biztosan le tudja küzdeni majd. Azért hallatszott, az a technikai biztonság, amely előző este Sulki Yu játékában komolyan jelen volt, neki nem sajátja. Különösen a nagy kadenciában volt tetten érhető ez, ott is az üveghangokon, amelyeket a koreai hölgy abszolút szépen oldott meg. Viszont az orosz lány játéka természetesen jóval közelebb hozta hozzánk Csajkovszkij szellemét.

Brahms versenyét választotta a szintén orosz Lev Solodovnikov. Már az elején örülni lehetett, vele ahhoz a színvonalhoz tértünk vissza, amelyet egy nappal előbb elhagytunk. Persze verseny ez, és fiatal még ő is, jelentkeztek hibák, de ezek már valóban csak alkalmi megingások voltak, nem játékának állandó jellemzői. Az első tételben igazi, nagy formát eláruló lendülettel zenélt. Magával ragadta az addig korrektül kísérő zenekart is, de a melankolikus Brahmsot is szépen játszotta. Érdekes volt ezért, hogy a lassú tétel gyengébbre sikeredett, csúnyán indított, formált frázisokkal, nála is sok hamis hanggal. De azután a zárótételben ismét magával ragadó lendülettel zenélt.

A zsűri döntése pedig a következő lett:
Megosztott első díj: Banda Ádám, Lev Solodovnikov.
Második díjat nem kapott senki, harmadikat viszont szintén ketten, Ekaterina Rakhimova, és Sulki Yu.
Különdíjat kapott Bodor János és Mio Kobayashi.