Scarpia a szobabiciklin - Salzburgi Ünnepi Játékok 2021 augusztusában

Felmegy a függöny - a színpadon egy rendőr(?) vagy katonai(?) jármű.
Fegyverropogás. Hullanak az emberek, mint a Covidosok.
Aztán egy teljesen hagyományos díszlet váltja az előzőt. S jön egy teljesen tradicionális, ha úgy tetszik, unalmas rendezés.
Sablon sablon hátán.

A II. felvonásban a következő meghökkentő ötlet. Scarpiát szobakerékpáron látjuk, bőszen tekeri. A testedzés hasznos - a felvonás végén, Tosca már nincs is a színen, a halott(nak vélt) Scarpia feltápászkodik, majd az opera végén azt látjuk, hogy a színpad sarkában, háttal felénk ülő figura felkel, pisztolyt ránt és puff, lelövi Toscát.
Igen, ismét Scarpia az.

Aki ezt a charakterloses Mischmascht elkövette, egy bizonyos Michael Sturminger.

Zeneileg jobban mentek a dolgok. Az ubikviter Marco Armiliato vezényelt.
Eszembe jutott, mit mondott Gregor Jóska 1995-ben New Yorkban: James Levine és Pál Tamás között csak annyi a különbség, hogy Levine a Metben, Pál pedig Szegeden vezényel.
Armiliato és Pál között annyi a különbség, hogy Armiliato nem jó karmester˛ Pál jó karmester.

Anna Netrebko Tosca-alakítását -ppp- a budapesti - félszcenírozott - előadás kapcsán részletesen elemezte. Írásához, véleményéhez semmit nem tudok hozzátenni - egy ici-pici fáradtság talán érződött rajta, a sorozatos terhelés ismeretében nem csoda. No és a szabadjára engedett Bécsi Filharmonikusokat áténekelni...
A színészi alakítás emlékezetes.

Egy szó˛ mint száz: Netrebko napjaink legnagyobb szopránja az olasz repertoárban, mégha nem is volt oly emlékezetes˛ mint a legendás salzburgi Traviatában - de azt az előadást, mint életem legemlékezetesebbjét tartom számon.

Mr. Netrebko jobb volt, mint amit vártam. A hang nem szépült meg – különösen a Levéláriában hallatszott, hogy hát... De magasságai fényesek, a Vittoria emlékezetes maradt. Szomorú, nincs senki, aki némi stílusérzéket csepegtetne belé. A Tosca olasz opera, de nem spagetti, hogy nyújtsa és nyújtsa a frázisokat.

A nagy élményt Ludovic Tézier Scarpiája jelentette. Először láttam-hallottam színpadon. Szép a hang, hatalmas volumenű. Láttam-hallottam jónéhány Scarpiát. Például Sherrill Milnest, igen, abban a bécsi Toscában, ahol Pavarotti az előadás délutánján mondta le a fellépést. Tézier ugyanakkora élményt jelentett.

Juan Diego Flórez hangversenyét viszont jobb lett volna kihagyni. Eredetileg zenekari kísérettel hirdették, nyilván a pandémia miatt lett végül Vincenzo Scalera zongorakíséretével. Ez így, a Grosses Festspielhausban kevés volt.

A tenorista három Schubert-dallal indított. Azt hittem, Tostit énekel.

A program raritásokra fókuszált, elhangzott például a Jérusalem vagy a Le Villi egy-egy áriája. Ritkábban játszott Rossini, Donizetti-operák részletei. Számos dal. Ám számomra nem az jött át, hogy milyen sokoldalú Flórez, hanem inkább egy katyvasz.
Flórez hangját ismerjük, számomra inkább tenorino, mint tenor, a hangszín megítélése egyéni ízlés kérdése – talán már nem annyira nyávogó, mint évekkel korábban.

Számomra ez a délután elvesztegetett idő és pénz volt.

Közjáték:
Salzburgban KŐKEMÉNYEN vették a pandemiával kapcsolatos biztonsági előírásokat. A Fesztiválon kötelező volt a maszkviselés. Belépéskor a névre szóló jegyek mellé személyazonosságot igazoló dokumentumot kellett felmutatni. Ha az ember beült egy étterembe, sörözőbe, rögtön kérték a védettségi igazolványt, vagy negatív antigén-tesztet.
Viszont a város több pontján lehetőség volt ingyenes antigénteszt vizsgálatra. Az enyémet pl. a Mozart-Platzon végeztettem.
20 perc elteltével SMS-ben jött a (negatív) eredmény. Mindezt flottul, udvariasan. (Talán már kiderült, hogy nem a Nagy Összmagyar Vadászati Világkiállításról írok.)

De vissza a Fesztiválhoz.

A Berlini Filharmonikusok hangversenyének mintegy 95 %-át hallottam. Évek óta megvan Salzburgban az a kellemetlen szokás, hogy bizonyos koncerteket 21 órakor kezdenek. Így volt ez a Berliniek első estjén is.
Az eredetileg meghirdetett Mathis der Maler-szimfónia helyett a Weber témáira írt szimfonikus metamorfózisokat adták, így 5-6 perccel kevesebbet kellett szenvednem (ha van komponista, akinek a zenéjét ki nem tudom állni, az Hindemith). Bevezetésként az orkeszter az Oberon-nyitányt játszotta, szünet után Schubert "Nagy C-dúr" szimfóniáját. Az együttes persze világklasszis.

Salzburgi utam előestéjén Budapesten DNI-vel és -zéta-val találkoztam, sörözgettünk, beszélgettünk.
Persze adódott a téma: melyik a jobb zenekar, a Bécsiek, vagy a Berliniek? DNI az utóbbiakra voksolt, de talán inkább repertoárjuk sokszínűsége miatt. Számomra a Bécsiek. De az is válasz lehet, attól függ, ki vezényel.

A Berlinieket korábbi zeneigazgatóik közül átéltem von Karajannal, Abbadoval, Rattle-el.

Most Kirill Petrenko tölti be ezt a posztot. - Sic transit...

Tavalyi koncertjük kapcsán nem tudtam lelkesen írni, az idei talán kicsivel jobban tetszett. Nem tudok konkrét kifogásokat felhozni. Minden stílusos, pontos volt. S mégis valahogy eseménytelen.

Ám akadt két hangverseny - ugyanazzal a műsorral˛ kétszer - amire azt mondtam igen, ezért érdemes volt elutaznom Salzburgba. A Bécsi Filharmonikusok két matinéja.

Honegger Liturgikus szimfóniája, precíz interpretációban.
Majd Brahms IV. szimfóniája.

Sosem felejtem el néhai atyai barátom, Meixner Mihály szavait.
A művet szerinte úgy kell indítani, hogy „Trala, trala - Trala trala”
azaz nem "ledarálni" a nyitófázist, hanem némi agogikai szabadsággal.
Itt így történt.

Az egész interpretáció líra és dráma tökéletes kombinációja volt, a Bécsiek csúcsformában. Időnként azt hittem˛ beroppan a Festspielhaus teteje a hatalmas energiáktól. Fiatal(os) karmester dirigált, állva, kotta nélkül.
A kilencvenötödik évében járó Herbert Blomstedt.