Requiem aeternam

Hol a Grál? – kérdezi Parsifal az öreg halászkirálytól, a Grál titkának őrzőjétől, akinek betegségekor az egész világ romlásnak indult. A kérdés hallatára a király meggyógyul, a természet újraéled, és a mindenség újjászületik. Mert elegendő csupán a létezés értelmére vonatkozó kérdést felvetni, hogy a világ visszanyerje eredeti, tökéletes állapotát. Ha senkinek nem jut eszébe feltenni a legfontosabb kérdést, a világ belepusztulhat a metafizikai és vallási közömbösségbe. Hol a Grál? – kérdezte Parsifal az öreg halászkirálytól. Hol a halhatatlanság forrása, hol a szentség, az egyetlen Valóság?

Mert a halált gyakran csak a halhatatlanság iránti közömbösségünk hozza ránk. Ha az ember elveszíti kapcsolatát mindazzal, ami véges életén túlmutat, meghalhat anélkül, hogy ez egyet jelentene a fizikai véggel. A rekviem nem a halálra kérdez, hanem az életre, az örök valóságra. Arra az életre, melynek a halállal kell szembenéznie. Azt kérdi, mit tehet az élet a halállal, mit tehet az élő a holttal. Mit a lét a nem-léttel. A halotti mise a hallgató számára azt a kérdést teszi fel, mely az égiekhez fordul, de a létre irányul és az életben maradottakhoz szól. Ennek fényében tekintem át a következő néhány mondatban a zenetörténet kiemelkedő gyászmiséit, azzal a céllal, hogy az idei Mindenszentek ürügyén számot vethessünk a műfajjal, s ha lehetséges, egy nagyobb merítésben tekinthessünk rá.

A gyászmise az egyházzene egyik legrégibb műfaja, kultúránk ősi forrásaiból merít. A rekviem voltaképpen nem egyéb, mint halotti beszéd. Bár a zenetörténet legismertebb rekviemjei a klasszikába és a romantikába mutatnak, a műfaj középkori eredete könnyen kitapintható. Mindazonáltal egészen a reneszánszig kell előreszaladnunk, hogy az európai hagyomány legelső szerzősíthető halotti mise-kompozícióit szemügyre vegyük.

A XV. század közepéről származik az észak-flandriai mester, Johannes Ockeghem műve. Mintegy félévszázaddal későbbi, 1506-os keltezésű a francia szerző, Pierre de la Rue Requiemje. A század középső éveiben jelent meg Moralesé, 1566-ban Guerreróé, 1605-ben Victoriáé – a spanyol későreneszánsz három kiemelkedő egyházzenei kompozíciójával szolgálva. A barokk hasonlóképpen bővelkedik halotti oratóriumokban: Francesco Cavalli a XVII. század derekán írta a művét, H. I. F. von Biber valószínűsíthetően az 1680-as vagy 90-es évekből származó darabjait az olasz Lotti Requiemje (1720 körül) és a francia André Campra műve követi, utóbbit 1722-re datálhatjuk. A barokk és klasszika között vezet át Johann Adolf Hassénak a XVII. század delelőjén született munkája. Néhány nem elhanyagolható előzmény után – mint Michael Haydn halotti miséje 1771-ből – a klasszicista zeneművészet hozza el az első igazán kiemelkedő rekviemet: Mozartét, az 1791-es évből. Ezután Cherubinié következik a sorban: 1816 a dátum.

A romantika korszaka nemcsak a legnagyszabásúbb, de egyszersmind a legharsányabb rekviemeket is szolgáltatta, s emellett persze számos értékes töredéket is: Schubertét, Donizettiét például. És persze a megalomán vállalkozásokat: Berlioz gigantikus méretűre duzzadó apparátust követelő darabját, majd Brahms áttörten lírai, Verdi erőteljesen drámai hangkölteményét, Liszt mérsékelten invenciózus, de így is kínosan elhanyagolt szerzeményét, valamint Robert Schumann két halotti miséjét, Antonín Dvořák súlyos karművét, s ne feledjük Bruckner korai rekviemjét sem. A romantikát négy francia alkotás vezeti át a klasszikus modernségbe: Suppé, Gounod, Saint-Saëns és Fauré művei a XIX. század második felében. Innen az angol tradíció mutat tovább, Delius, Finzi, és Britten gyászmiséi, majd a kortárs brit zeneszerző, John Rutter varázslatos kompozíciója jelzi az irányokat. S immár a (fél)jelenben is számos kiemelendő rekviem akad: Stravinsky, Penderecki, Schnittke, Rautavaara, Frank Martin, Webber, és persze Ligeti György jegyzik ezeket.

Egyesek megrendelésre készültek, a „nagy halott” emlékére, mint Mozarté, vagy személyes (olvasmány)élményből fakadtak, mint Schumanné (Requiem für Mignon). Némelyek csak néhány énekhangot kívánnak (Ockeghem), mások egy légiónyi énekest és egy hatalmas muzsikuskart foglalkoztatnak (Berlioz, Verdi). S az is látható, a XX. század változó ízlése bátran eloldja a műfajt mind az eredeti – énekelt, oratórikus – formától (Riley, Takemitsu, Britten: Sinfonia da requiem), sőt a keresztény hagyománytól is (Eric Ziesl például Requiem Ebraicónak nevezi a 92. zsoltár héber nyelvű megzenésítését). De íródjanak bármely apparátusra is, egészüljenek ki bármilyen vendégszöveggel (Brahms: Ein Deutsches Requiem, Britten: War Requiem stb.), mind ugyanarra tekintenek, ugyanazt a szolgálatot teszik, mind ugyanazt a megkerülhetetlen kérdést ismétlik évszázadok óta; a halott lelki üdvéért könyörögnek, a szentség dicséretét zengik, a kapcsot idézik élők és holtak birodalma között.

Ha Halottak napja, akkor általában Mozart Requiemje szól tévéből, rádióból. (No meg Süssmayré…) Pedig lenne választék bőven, ha az ember a sokat forgatott Mozart-lemezt inkább a polcon pihentetné az idei Mindenszentekkor. Netán az unalomig játszott Brahms- és Verdi-oratóriumok helyett friss muzikális impulzusukkal töltődne. Az alábbiakban ennek fényében öt, különböző korokat idéző, kevésbé frekventált, de nagyon is hallgatásra érdemes művet és hozzá tartozó lemezt idézek.

Tomás Luis de Victoria Missa pro defunctisa (1605) a korszak legkiemelkedőbb alkotásai közé sorolandó. Szerzője a művet Mária főhercegnőnek (egykori spanyol infánsnőnek), II. Miksa német-római császár feleségének, V. Károly leányának halálára komponálta.
Az ibériai későreneszánsz mesterének ezen gyászmiséje az egyik legtöbbet lemezre vett műve, a reneszánsz polifónia egyik vitathatatlan remekdarabja. Kései mű, húsz évvel azután íródott, hogy Victoria mintegy két évtizednyi itáliai tartózkodás után visszaköltözött spanyol földre.
Gyönyörű előadással szolgál az itt rekommendált CD: a tavaly nyáron éppen ezzel a darabbal Budapesten járt, Harry Christophers vezette The Sixteen Choir levegős, áttört produkciót nyújt.
(Coro kiadó)

A XVI. század másik végéről Biber művét emelném ki (Requiem á 15 in Concerto). Az érett barokk egyházzene ritkábban emlegetett Requiemje ez (Biber két halotti oratóriuma közül valószínűleg a korábbi), holott érdemei vitathatatlanok: tekintélyes, gazdag hangzású darab, magasztos tónusban, gyönyörűen kicsiszolt zenei formákkal építkezik – sokan konzervatívnak mondanánk, lassan hömpölygőnek, maliciózusnak, nehézkesnek. Meglehet, az is, méghozzá a kor szokása szerinti igen nagyszámú előadógárdára írva, a mai fülnek szokatlanul sok ütőhangszeres megszólalással.
Az itt ajánlott Savall-lemez pompás hangzásával – élő felvétel az 1999-es Salzburgi Ünnepi Játékokról – és az előadóira (La Capella Reial de Catalunya, Le Concert des Nations) olyannyira jellemző, meg nem alkuvó zenei igényességgel tűnik ki.
(Alia Vox)

Ugorva egy nagyot, tekintsünk most a XIX. századra, s emeljünk ki egy olyan rekviemet a korból, melyet nem csupán ritkán, de szinte sohasem emlegetünk: Suppéét. Már csak azért is tűnhet szokatlan választásnak a darab megidézése, hiszen szerzőjét inkább a könnyedebb műfajok apologétájának tartja a közvélekedés. Természetes, hiszen Franz von Suppé neve inkább a friss Könnyűlovasság-nyitányt, vagy más „light” muzsikát, semmint a súlyos hangzású, komoly egyházzenei kompozíciókat juttatja eszünkbe. Requiemje hitem szerint méltatlanul elfeledett, pontosabban a második vonalba nyomósabb ok nélkül száműzött alkotás. A zenekar- és kóruskezelés magas fokú ismeretét feltételezi, számos eredeti, nagyon is muzikálisnak ható megoldással, mégis egységes stílusban, s emellett jól összerakott, „eseménydús” munkának mutatja magát a mű. Ezen a lemezen a lisszaboni Gulbenkian Zenekar és Kórus hallható, Michel Corboz vezényletével.
(Virgin)

A XX. századra tekintve jól látható, a gyászmise műfaja minden változás mellett legalább annyira népszerű forma, mint volt a megelőző századokban. Igor Stravinsky Requiem Canticles című darabja a maga alig negyedórás terjedelmével – Stravinsky maga is „zseb-rekviemnek” nevezte – is meghatározó jelentőségű kompozíció, mondhatni stílustörténeti sarokkő a szerzői életműben. Az 1966-os keletkezési dátum sokatmondó: a szeriális zene felé tájékozódik, a Webern-iskola erőteljes hatása érezhető rajta mindenekelőtt. Szokatlan módon zenekari bevezetővel indul, és azzal is végződik a darab, s tartalmaz egy szintén tisztán instrumentális tételt (az ötödiket), közbevetés, interludium gyanánt. Már a megírás évében lemezfelvétel is készült belőle, de már nem maga Stravinsky, hanem a közeli munkatárs, Robert Craft irányította a bejátszást, mely csupán napokkal a világpremier után készült, New Yorkban. Ebben a nemrég megjelent gyűjteményben természetesen ez a felvétel is hallható, az Ithaca College Concert Choir és a Columbia Szimfonikus Zenekar közreműködésével.
(Sony Classical)

Végezetül egy formabontó Requiemet citálok: a minimalizmus úttörőjének, Terry Riley-nak Requiem Adamért címen publikált darabját. Ez a vonósnégyesre komponált mű Adam Harrington (a Kronos Kvartett első hegedűsének fia) halálára készült, aki mindössze tizenhat esztendősen hunyt el – egy, a koszorúérbe jutó vérrög végzett vele. Riley-t igen közeli barátság fűzte Harringtonékhoz, fia, Gyan ugyanazon a napon született, mint Adam. Háromtételes kamaraműben állít emléket a fiúnak: az elégikus hangvételű bevezető tételt (Ascending to Heaven Ladder) egy zaklatott ritmusú elektronikus kompozíció követi (Cortejo Fúnebre en el Monte Diablo), majd egy húsz percnél is hosszabb, megrázó súlyú, drámai hangulatú zárószakasz következik: Requiem for Adam. A mű alaphangja Adam utolsó útjának, a Monte Diabló-i tragikus kimenetelű kirándulásnak az emlékét idézi, a harmadik tétel főmotívuma az immár átlényegült, átesztétizált, halálba vezető hegymászás-téma lesz. „Mikor Adam eléri a hegycsúcsot, a zenének hirtelen vége szakad.” – írja Riley.
(Warner/Nonesuch)

Bőven van tehát választék, ha a zenetörténet nagy meséskönyvét böngészve a rekviemekre fókuszálunk. Jóllehet, a fent említett gyászmisék nem képesek kiváltani Mozart, Verdi vagy Brahms mesterműveit, de ez nem is lehet cél. Azonban hitem szerint tartalmas zenei utazásokat kínálnak ebben a mélyen tradicionális, ma mégis oly nyitott és befogadó műfajban.