Ránki György 100

2007. október 28.
Fesztivál Színház

RÁNKI GYÖRGY – ROMHÁNYI JÓZSEF:
Muzsikus Péter legújabb kalandjai Hangszerországban

Tóth Aladár Operastúdió
Pozsgai Péter, Hauer András, Németh Tamás – kürt
Brezovszky Bori – hegedű
Kovács Ilona – fuvola
Tagányi Eszter – fagott
Hegyi Barnabás – ütőhangszerek

Amikor Ránki György neve kerül említésre, valószínűleg mindenkinek a Pomádé király jut eszébe legelőször, aztán Muzsikus Péter, meg a jó öreg Mekk Elek, gyermekkorunk, majd később saját gyermekeink kedvence. Aztán feldereng a Körhinta, a Hattyúdal zenéje, a híres Villa Negra, talán az Egy szerelem három éjszakája is beugrik még, de azt hiszem, kevesen sejtenék, hogy közel ötven játék-, rajz-, báb- és reklámfilmhez, tévéjátékhoz írt a mester kísérőzenét.

Elképesztő sokszínűség jellemzi életművét. Komponált operákat – szám szerint ötöt –, musicaleket, operetteket, zenés játékokat, zenekari és vokális műveket, kamarazenét, versenyműveket, szólóhangszeres műveket, kórusműveket, oratorikus darabokat, színpadi zenét, darabokat népi együttesek számára, és a már említett filmzenéket. Készített átiratokat, népdalfeldolgozásokat és könnyűzenei kompozíciókat.

Stílusa meglehetősen összetett, ő maga így nevezte el: „neonormális”. Hogy mit is értett ez alatt, nem tudjuk biztosan, de nagy valószínűséggel azt a zeneszerzői hozzáállást jellemezte vele, amellyel olyan fajta zenét akart komponálni, amit a hallgató is megért. Közérthető, a közönség számára emészthető, de egyáltalán nem közönséges, értéktelen muzsikát. S bár sokféleség jellemzi muzsikáját, stílusa mégis egyénivé, felismerhetővé vált. Elképesztő humoráról lépten-nyomon meggyőződhetünk zenéje hallgatása közben, de ha például utolsó művét, a Jézus panaszát meghallgatjuk, kiderül, Ránki Görgy kifejezetten megrendítő zenét is tudott komponálni.

1963-ban készült második operája Muzsikus Péterről, akit R. Chitz Klára nagysikerű, 1957-ben kiadott könyvéből ismerhetett meg az egész ország. Az ötletet tehát a könyv adta, a szövegkönyvet pedig Romhányi József alkotta meg, mondanom sem kell, zseniálisan. A történet tulajdonképpen eléggé didaktikus, s meg van a veszélye annak, hogy a színpadra állítás kissé szájbarágósra sikeredjék, de a vasárnap délelőtti előadás esetében ez szerencsére egyáltalán nem volt jellemző.

A Tóth Aladár Operastúdió már több mint húszéves múltra tekinthet vissza. Egy belvárosi zeneiskola falai között alapította – s a mai napig is ott vezeti – egy lelkes zenetanár, Pallagi Judit. Hangsúlyozom tehát, hogy ez az előadás nem profi zenészek, hivatásos művészek közreműködésével, hanem inkább afféle – jó értelemben vett – műkedvelők lelkesedésének köszönhetően jött létre, zeneiskolai tanárok, Bagi Andrea és Hegyi Barnabás zenei vezetésével.

Díszlet gyakorlatilag nem volt (leszámítva a színpad falára kivetített két képet). A zenekart is csak egy zongorakísérő helyettesítette, illetve időnként, ha a történetben némi nyomatékosításra volt szükség, megjelent egy-egy hangszeres (zeneiskolás) a háttérben. Voltak viszont vidám, ötletes jelmezek és élvezetes rendezés. Tóth János nem talált ki semmi eredetit, nem magyarázott bele semmi különlegeset Muzsikus Péter történetébe. Valószínűleg arra számított, gyermekek ülnek majd a nézőtéren, és nekik az a jó, ha gyorsan fel tudják mérni, kikkel is van dolguk. Minden szereplő kapott saját, jól átlátható, és valamilyen módon előbb-utóbb megszerethető egyéniséget. Könnyedén nyomon követhettük, ki a jó és ki a kevésbé jó (mert igazán rosszak ebben a mesében egyáltalán nincsenek). Minden egyszerű, ötletes és érthető volt, s észrevétlenül tanulhattunk meg egy rakás zenei kifejezést, fogalmat.

Pillanatok alatt megszerettük, és második apánkká fogadtuk Viola bácsit, a hegedűkészítőt (Pallagi Ákos), aki már az első percekben igazságot tett a civakodó fiúk közt. Testvérünknek érezhettük a két főszereplőt, Muzsikus Pétert (Fekete Andrea) és Fuzsitus Pált (Lilik Judit), a két kalandvágyó gézengúzt.
Jót nevettünk a két pikolólányon (Balázs Enikő, Tóth Zsuzsanna), akik olyan elképesztő fejhangon hadartak, hogy erről aztán tényleg mindenki megjegyezhette magának, hogy a pikoló hangja időnként már elviselhetetlenül magas tud lenni.

Megtanultuk a vonós család (Szemkeő-Martin Orsolya, Szabó Krisztina, Henter Tamás Betalan, Hegyi Dorottya) tagjainak neveit, a módosítójelek (Fábián Norbert, Kiss Ferenc, Kiss Koppány Ákos, Monostori Ferenc) tulajdonságait, és amikor Harmónia tündér (Dömötör Ildikó) fejvesztve menekült egy kissé hangos rockbanda zenéje elől, azt is megérthettük, hogy milyen fontos is az életben az összhang.

Azt is megtudtuk, miért nem jó hazudni, és azt is, hogy árulkodni csúnya dolog. Ismét kiderült, semmilyen társadalom nem működik rendfenntartás nélkül, mert valahogyan nagyon szeretnek a polgárok csatározni egymással, még Hangszerországban is. Mulathattunk a fagott (Torda-Molnár András) dadogásán és együgyűségén, a kürt (Bárdosi Tamás) fontoskodásain és a dob (Puskás Zsolt Péter) feltűnő pocakján. S amikor a feloldójelek (Csernus Szilvia, Fekete Orsolya, Ganter Dorottya, Heim Zita) hastáncosnőkként belibegtek a színpadra, azt is megtanultuk, hogy jelenlétükben minden „bé” elveszti erejét.

Mivel nem profi muzsikusokról van szó, nem szeretnék belemélyedni a produkció zenei színvonalának aprólékos elemzésébe. Inkább csak röviden annyit mondanék el, hogy a Tóth Aladár Operastúdió kitűnően megállta a helyét a Fesztivál Színház színpadán. Láthattunk kitűnő színészi játékot, hallottunk igazán szép énekhangokat, és – ami számomra a legmegnyerőbb volt a produkcióban – egyetlen szereplőn sem éreztem, hogy ne tudná tökéletesen a szerepét, hogy ne adna bele mindent, ami tőle telik. A társulat az összeszokottság, az összetartozás benyomását keltette bennem, s azt hiszem, Ránki Görgy is nagyon örülne, ha látná, hallaná, hogy egy budapesti zeneiskola tagjai hogyan emlékeznek meg 2007-ben a huszadik század magyar zenei életének egyik fontos egyéniségéről.