Philharmonia Hungarica 50

Az, ami a Philharmonia Hungarica aktív történetének tekinthető, 2007. május 28-án lezárult. Emléktáblát avattak a megalakulás helyszínén, Badenban, az egykori Hotel Esplanade külső falán, és a Liszt Ferenc Kamarazenekar emlékkoncertet adott az első próbák helyszínén, a kaszinó hangversenytermében.

Nagy, csúnya, szürke épület Baden központjától távolabb az egykori Esplanade Szálló. A kisváros maga egyébként őrzi az egykori Monarchia hangulatát, nálunk például Szegeden találhatók nagyon-nagyon hasonló stílusú épületek. A hotel ma lakóház, és egy kínai étterem is működik benne - tulajdonképpen, ha csak Bécs környéki mértékkel is, némiképp lepusztultnak mondható. De 2007. május 28. óta van egy ékessége. Egy emléktábla, mely arra hívja fel az arra járók figyelmét, hogy ebben az épületben alakult meg 1957 elején a Philharmonia Hungarica. A táblát hétfőn koradélután avatta fel a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója, Fónagy Zoltán, és Csobádi Péter, aki a zenekar egyik alapítója és gazdasági igazgatója volt az első években.

Fél négykor kezdődött az emlékkoncert a Badeni Kaszinó reneszánsz stílusú, valóban szép nagytermében. Bár a Philharmonia Hungarica első koncertjére jóval exponáltabb helyen, a bécsi Konzerthausban került sor, ám - mint azt Zipernovszky Kornél a Zenekar című lapnak adott interjújában elmondta - ott a megemlékezést a hangversenyterem más lekötöttségei miatt nem lehetett megtartani. De nem volt méltatlan ez a helyszín sem, hiszen az itteniek annak idején a próbákon már az első hivatalos koncert előtt is hallhatták a zenekart, amely utolsó koncertjét egyébként hat évvel ezelőtt adta Düsseldorfban.

A résztvevő együttes pedig azért lehetett a Liszt Ferenc Kamarazenekar, mert ők a rendszerváltás előtt is nemzetközileg elismertek voltak, valamint ma a Philharmonia Hungaricához hasonlóan egy önkormányzat támogatásával létezhetnek. A műsoron Haydn 44., e-moll szimfóniája, Weiner Leó Pastoral, Fantázia és Fúga című műve, Bartók Divertimentója és Liszt 2. Magyar rapszódiája hangzott el előadásukban, Rolla János vezetésével. A szünetben Csobádi Péterrel beszélgettem.

- Lehet, mondani, hogy a Philharmonia Hungarica története itt és most ér véget?

- Lehet mondani, de én még sem merem. Az alapján, ami ma itt történt, az a visszhang, a szeretet, ami a zenekar felé áradt, megkérdőjelezi ezt. Ez talán egy olyan történet, mint a legendák és a mesék: örökké élni fog. Magának a zenekarnak, mint realitásnak, sajnos pár éve vége, ami annak a következménye, hogy az a világtörténelmi helyzet, amely létrehozta, megszűnt. Nem volt már kommunista világ, amelyből menekülniük kellett a zenészeknek. De ettől függetlenül, az utolsó években már nem volt olyan színvonalú a zenekar, mint az alapításkor. Akkor már nem volt rendes menedzsment, igazi vezető karmester, a zenekar szétesett.

- De a történet végére ma került pont.

- Amely történet 50 éve a bécsi Konzerthausban kezdődött. Azon a koncerten Dvořák csellóversenyét játszotta világhírű barátunk, Starker János, aki akkor már évek óta Bloomingtonban tanított. Rozsnyai Zoltán vezényelt, akinek a zenekar alakításának ötlete köszönhető.

- Természetes, hogy a mai koncerten nem játszhattak az eredeti tagok, azok, akik a zenekar legjobb korszakát fémjelezték. Hogyan alakult ki, hogy a résztvevő a Liszt Ferenc Kamarazenekar legyen?

- Sajnos, sokan már meghaltak, de sokan itt voltak a már nyugdíjba vonult régiek közül, akikkel örömmel láttuk viszont újra egymást. A mai események szervezésének részleteiről én nem tudok nyilatkozni, ez a Collegium Hungaricum munkatársainak érdeme, de nagyszerűen játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Talán ma már egy túlhaladott fogalom a patriotizmus, de mi telve voltunk vele. Akkor a történelem egyik legszörnyűbb önkényuralma elől menekültünk, ne feledjük például, hogy a forradalom után kivégzett mintegy négyszáz fő hetvenöt százaléka harminc év alatti volt.

- Térjünk vissza a mai hangversenyhez: ennek műsora némely részletében azért felidézi az ötven évvel ezelőttiét.

- Először is hadd mondjak néhány szót Weiner Leóról, aki a maga idejében Bartók és Kodály mellett az egyik legértékesebb képviselője volt a magyar művészi zenének. Kérlelhetetlenül szigorú professzora volt a Zeneakadémiának, és szinte az egész zenekar nála tanulta a kamarazenét. A stílustisztaságot, azt, hogy hogyan kell egy frázist megformálni, hogyan kell a ritmust tartani, mind nála tanulták a zenészek. A Philharmonia Hungarica egyik nagy titka az volt, hogy a társaság nagy része képzett kamarazenész volt, akik nagyon tudták, hogyan kell egymásra figyelni. Nem akarom Rozsnyai Zoltán érdemeit kisebbíteni, mert ő alapította a zenekart, ő találta ki az egészet, de a vonósszólamok vezetői olyan zenészek voltak, mint Ramor Ervin első hegedűs, Nógrádi Vera második hegedűs, Sándor András brácsás és Thirring Zoltán csellista, akik - mint Ramor Vonósnégyes - 1957-ben a világ legnehezebb versenyén, a genfin első díjat nyertek.

- És a műsor további része hogyan alakult ki?

- A Philharmonia Hungarica egy zenei együttes volt, és a zene a kultúrpolitika része. De mi akkor nem kultúrpolitikát, hanem politikát csináltunk. Mint menekültek, nem voltunk hajlandóak belesimulni az osztrák zenei életbe, hanem mint valami misszionáriusok, Bartókot és Kodályt játszottunk. Sikerünk volt, mert a kritikusok és a hallgatók is úgy érezték, autentikusan tesszük. Nagyon sok kritikus írta akkor, most már tudjuk, hogyan kell Bartókot és Kodályt interpretálni. És főleg Kodály nem is volt akkoriban annyira ismert nyugaton.

- Így visszatekintve talán ezt lehet a Philharmonia Hungarica léte egyik legfontosabb értelmének tudni, hogy ezt megmutatta világnak?

- Nem csak ezt. Egyáltalán, hogy megjelenhessünk valahol és játszhassunk, annak az volt a feltétele, hogy jól játsszunk. Egy rossz zenekarra senki sem figyelt volna oda. A zenei színvonal segítségével politikai üzenetet közvetítettünk. Soha nem tettünk szavakban nagy politikai nyilatkozatot, csak zenéltünk. De ez a zenélés politika volt.