Nagyon fiatal lélek - Pál Tamás 85 éves

   - Tomikám, van egy tervünk a Salierivel, lapidárisan egyszerű: eljátsszuk Beethoven összes szimfóniáját! - mondta valamikor 1993 tájékán, amikor bejött a Reggeli Délvilág szerkesztőségébe.

   - Végülis az csak 9 darab... - feleltem mosolyogva.
   - Na jó, de szellemileg és művészileg! – kezdte volna, de leintettem.
   - Tudom - mondtam, és nyitottam a jegyzetfüzetemet.

Pál Tamással nem kell túlbeszélnünk a dolgokat. Az élet és a művészet alapproblémáihoz nagyon hasonlóan állunk hozzá, ezért könnyen megértjük egymást, még akkor is, ha egy-egy dologról más a véleményünk. Értettem én pontosan, micsoda hatalmas ez a program és hogy nyilvánvalóan hírt kell adni róla.

Az a régi terv csak részlegesen valósult meg. A szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban fölcsendült az első, az ötödik, a kilencedik és talán a harmadik szimfónia is. Jól emlékszem, ahogy ücsörögtünk a lépcsőkön. Hallgattuk saját együttesét, a Salieri Kamarazenekart, és rácsodálkoztunk, hogy mi minden van ezekben a közismert zeneművekben, amire addig mi nem is gondoltunk.

Azóta is ez a fő élményem vele: ahogy eredetien és izgalmasan mutatja föl az ismert műveket. No, és persze ahogy a frakkja ujjából előhúz egy-egy teljesen ismeretlent. Mondjuk Verdi Alziráját, Marco Tuttino legújabb operáját vagy épp a Sosztakovicstól a Styenka Razint. A Macbethnek vagy a Bánk bánnak eredeti verzióját veszi elő, és nem rettenti, hogy a címszereplőnek ezt kell énekelnie: „Miként vándor, ki tévedez viharzó éjjelen”. Mindkét előadás felfedezésszámba ment és nagy sikert aratott.

Maga Pál is sokat tévedezett élete során. A viharzó tenger kezdetben a Magyar Állami Operaház volt. Majd 1975 és '83 között Szegeden volt főzeneigazgató, azaz az operatársulat és a Szimfonikus Zenekar vezetője is, sőt egy ideig még színházigazgató is.

Ezek után (és közben) ismét az Operaház jött, no meg a nagyvilág, többek között Caracas, Marseille, Bologna, Rio de Janiero színházai és koncerttermei, no meg lemezfelvételek, köztük néhány világpremier. Majd két újabb szegedi korszak, az első csak rövid ideig, a régi barát, Gregor József operavezetői hívására, s immár egy hosszabb, amely 2008, José Cura szegedi Otellójától tart. Gyüdi Sándor igazgatóval remek bemutatók sorát hozták létre, és énekesek garmadáját indították el a pályán. Ekkor kapott óriási lendültet Kelemen Zoltán karrierje, ők juttatták elsőként színpadi lehetőséghez László Boldizsárt, aki mára sokoldalú és nélkülözhetetlen tenorja a magyar operaszínpadnak. De az ő előadásaikban bontogatta szárnyait többek között Kálnay Zsófia, Kiss András, Boncsér Gergely, Hanczár György, Nadia Cerchez, Szemere Zita, Ádám Zsuzsanna, Máthé Bea. S volt ennek a sikeres operai korszaknak még egy titka: a legtöbb darabot a rendelkezésre álló legjobb énekesek kénye-kedve szerint választották ki, ezért ők rendre legjobbjukat nyújtották.

Pál Tamással mindig is jól megértettük egymást, de igazi barátságba utolsó szegedi korszakában kerültem vele. Egy évben született az apámmal és egy napon a fiammal. De a viszonyunk a kor és a zenei fölkészültség jelentős eltérése ellenére szinte pajtási. Mindig kész vitatkozni, számára szokatlan gondolataimat soha nem söpri le, soha nem hivatkozott tekintélyre. És mindig van valami szokatlan gondolata, az általam jólismert témákban is gyakran lep meg új információval. És mindig van egy új, jobb vicce.

2013-ban, a bicentenáriumon vele szerveztük meg az egyetlen magyarországi Verdi-konferenciát. (A legérdekesebb előadást természetesen ő tartotta, a Rigoletto nyitójelenetének zenei felépítéséről.)

Egyszer zenekari tagokkal borozgatva valami olyasmit mondott: „Fogadjátok el, hogy én kalandor vagyok.” Ez azt is jelenti, hogy nem csak a zenében, az életben is minél több dolgot igyekszik megélni, megtapasztalni. Ez azonban nem csak reneszánsz életszeretet, de előadóművészetének is központi eleme, hogy nem csak a muzsikát, magát a létezést is mélyen és alaposan ismeri és ezt igyekszik elénk tárni.

Születésnapi koncertjén, július 13-án négy számot és két ráadást vezényelt a Szegedi Szabadtéri Játékokon – természetesen mindegyiket kívülről. De nem a memória, a művészi igény, ami inkább ámulatot kelt. „Arra jöttem rá, hogy amit nem tudok kívülről, azt nem is tudom igazán” - szokta mondani magyarázatul. De bármikor nekiugrik egy teljesen ismeretlen opera betanításának is helyből, és pár perc múlva már előadói tanácsokat ad, mert érzi a zenét, tudja, hová fog kifutni.

Szóval ezúttal a koncert második felében mutatta meg igazán karmesteri képességeinek fő erényeit. A Macbeth ritkán játszott balettzenéjében a tévedhetetlen tempóválasztást, a dallamok világos megrajzolását élveztük igazán. S azt, hogy sose csak falat húz: mindig templomot épít: a melódiák egymásból fejlődnek ki, egymással párhuzamban és kontrasztban mindig önmagukon túlmutató jelentőséget nyernek. A Carmen-szvitben hasonlóan építkezett, csak itt épp a hangszínek és a dinamika képezték a fő alapanyagot. A biscayai hegyek éjszakai árnyai, a Carmen lelkében villódzó indulatok és Sevilla főterének csillogó fölvonulása rajzolták ki a teljes képet. Ám nem csak pontos belépéseket, tempójelzéseket adott kedves szegedi szimfonikusainak, hanem sokszor hihetetlen energiát is. Pálcájának hegyén ott volt a bika öklelése.

„Nagyon fiatal lélek!” - mondta róla egyik munkatársa, Herczeg Tamás. A 85 éves Pál Tamástól minden bizonnyal további nagy dolgokra számíthatunk! Isten éltesse a mi nagy örömünkre is.