Mint a főnix - Újranyílt a szegedi Móra Ferenc Múzeum

Újranyílt a szegedi Móra Ferenc Múzeum, egyike Szeged legendás, kultikus helyeinek.

Szinte teljesen újjászületett. A külcsín persze a régi – kevesen tudjak, hogy az épülethez jóval a nyitás után biggyesztettek még két szárnyat – a múzeum belseje viszont szinte teljesen új. Megmaradt persze a széles, kettéágazó lépcsősor, de Vágó Pál árvízi képe máshová került.

Új állandó és időszaki kiállítások látogathatók.

Számomra a legérdekesebb ”A zöld Móra” című tárlat. Mórát, a szépírót még mindig ismerik, az én korosztályom számára alapmű volt a Kincskereső kisködmön. Az aranykoporsót később szerettem meg, talán Vántus István méltatlanul elfeledett operája kapcsán is.
A kiállítás címe nem véletlen – kevésbé ismert, hogy Móra az egyetemen földrajz-természetrajz szakon végzett. Talán ez motiválhatta ásatásait is – erről egy rövidfilmet is láthatunk, stílszerűen úgy indul, hogy egy koponyára kell tenyerünket helyezni…

S a szellemes Móra-mondások, “A pipacsok szépasszonyok”, “Múzeumigazgatókból papsajt lesz”.

Talán csak elkerülte figyelmemet, de fontos tény, hogy Móra olyan trepanált koponyákat is talált, melyek a gyógyulás jeleit mutatták, bizonyítván, hogy ez a gyógyászati beavatkozás már az őskorban is sikeres volt.

Főleg a gyerekek érdeklődésére tarthat számot a “Folyónk és földje” bemutató, a Tisza, az Alföld élővilágának prezentálása, interaktív gyermekfoglalkoztató teremmel s a mára már világhírű Máté Bence fotóival.

S persze az időszaki kiállítások. Most épp Munkácsy Mihály Honfoglalásának keletkezéséről, de láthatjuk Gábor Áron eredeti rézágyúját is.

Újdonság a tetőtéren kialakított két kilátó is. A feljutás némileg nehézkes – no nem a, megszámoltam, huszonnégy csigalépcső, hanem az utolsó néhány lépcsőfok, végükön alig akad kapaszkodó. Mindkettőre felküzdöttem magamat, az igazán látványos a Tisza felőli.

A rekonstrukció még nem teljes, az alagsor később kerül átadásra. Ez ad majd teret, többek között, Bálint Sándor hagyatékának is.

S eddig bírtam ki, hogy objektív legyek.

Szegeden születtem, életem első harminchárom évét itt éltem le. Egy sokak számára kellemetlen fráter miatt kényszerültem a világot a nyakamba venni (csak apró adalék az illető egyeniségéhez: kevenc operája Wagner Rienzije. Hát ha valakinek ez a legkedvesebb operája, akkor...)
Tehát Bálint Sándor, «a legszögedibb szögedi». Édesapámnak betege volt, de ez a kapcsolat később, amennyire a kettejük között lévő bő negyedszázadnyi korkülönbség megengedte, egyfajta barátsággá alakult.
Ott sorakoztak a családi könyvespolcokon munkái, persze dedikálva. Természetes, hogy kamaszként főleg szólásmondás-gyűjteményei ragadtak meg („Nem sz@rtunk a kútba, csak a kávájára, oszt belelöktük“.)

Sándor bácsi mélyen vallásos, hihetetlenül naiv ember volt. Az ötvenes években bement a szegedi rendőrfőkapitányhoz, es kifejtette, miért volt nekünk jó a Monarchia. A kapitány rendes ember lehetett, állítólag csak annyit mondott, most menjen haza, Sándor bácsi, és ezt felejtse el.
Felesége a nászéjszaka reggelén elhagyta – mire ő, ”Nem értem, nem értem, hiszen legféltettebb kincsemet mutattam meg neki, a Máté-passiót!”.

Szomorú, hogy pár éve elbontották szülőházát – ám művelődési ház viseli nevét, mellszobra ott áll a szegedi Pantheonban.

S aztán tolul fel a többi emlék, de már inkább a szomszéd Várban, ahol Szeged történetének legjelentősebb eseményeire emlékezhetünk.

Már diákként foglalkoztam szegedi helytörténettel, a Vízről (azaz az 1879-es nagy szegedi árvízről) szóló résznél most is fejből fújom, 5458 ház pusztult el, csak 265 maradt meg.
S persze Liszt Ferenc neve, Budapesten, Bécsben, Párizsban adott koncerteket, a bevételt Szeged újjáépítésére ajánlotta.

Egy kis ”off”. Néhai budapesti barátommal – csak évekkel később derült ki, a komolyzene nagy barátja is – elkezdtük megírni a szegedi villamosközlekedés történetét. A munka torzó maradt – Dezső kiköltözött Szlovákiába, elvett egy világtalan nőt és elment kántornak. Sajnos, mar régen nincs közöttünk.
Talán egyszer lesz időszaki kiállítás a szegedi közlekedés, elsősorban a villamosközlekedés történetéről is. Hisz oly sok érdekesség akad. Tudták Önök, hogy egy időben három darab villamos közlekedett a 34-es pályaszámmal? Ennek oka az volt, hogy a KPM a 37-esre es a 38-asra műszaki állapotuk miatt nem adta meg a forgalmi engedélyt, ezt csak a 34-es kapta meg. Viszont mindhárom járgányra égető szükség volt – így két számot nemes egyszerűséggel átfestettek.

Vagy az 503-504-es ikerkocsi története. 75 éves volt, amikor, persze többszöri átalakítás után, nagyon csúnyán ütközött egy autóbusszal. Személyi sérülés szerencsére nem történt – a villamos szinte épen maradt, láttam a váz két masszív vaslemezét. A buszt kanállal szedték össze.
És ott a 755-ös története is, a széria első darabját a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készítették, Európa talán leghosszabb villamosa volt. Arra szánták, hogy az akkor még egyetlen szegedi közúti hídon valahogyan enyhítsék a zsúfoltságot. A próbaüzem rendben ment, aztán az ünnepélyes átadás és a nagy leégés – az utasokkal teli járgány nem tudott felkapaszkodni a hídra.
A 755-os pedig kigyulladt a Kecskés telepi végállomáson. A vezető nem áramtalanította azonnal, így teljesen kiégett…

De még vissza a Múzeumhoz. A híres-hírhedt boszorkányperek története, és Rózsa Sándor, s ismét Bálint Sándor gyűjtése – mit gondolnak, mi a jelentése a boszorkányfingnak? Pálinka, kérem.

A Múzeum körüli földmunkák még javában tartanak, talán év végere pompázhat a terület az új szökőkúttal. Biztos vagyok abban, hogy Európa egyik legszebb tere lesz.

Fájó szívvel búcsúztam el a Múzeumtól, a végtelenül kedves hölgyektől, látszott, magyarázatuk nem egyfajta kötelesség, szívből jön.

Juhász Gyula híres sorai zakatoltak az agyamban:

Szeged

A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

Mert bármerre is jártam a világban, akár a Metropolitanben csodáltam operaelőadást, vagy a Machu Picchurol néztem le, barangolhattam Madeirán egy levadán, sörözhettem az Arany Tigrisben Hrabal társaságában, mindvégig szegedi maradtam.

Lehet, hogy a szívemnek legkedvesebb város Prága.

De Szeged az egyetlen.