Kocsis 70 – A zenei világmindenség szeletei

Zoltán Kocsis Complete Philips Recording
485 1589
DECCA

Úgy húszévesen robbant be zenei köztudatunkba és sovány négy és fél évtized jutott neki azt követően. Volt zongoravirtuóz, komponista, utóbb karmester is, zenekarvezető, esszéista, zenetudós és közéleti megmondóember. De minden egyszerre. Megkerülhetetlen vátesszé lett hamarosan. Elképesztő biztonsággal látta a világot, találta meg benne az üdvözítő utat.

Ha megszólalt, mindig volt súlya, pedig sokszor és sok ügyben emelt szót. Akkor lehet igazán Kocsis nagyságát helyére tenni, amikor hallhatjuk a mostani szószólók üres semmit mondását.

Lehetett volna utazó világsztár, de nem érdekelte. Nem csak azért, mert utálta a repülőgépet, hanem mert szeretett itt élni, érdekelte a magyarság, élt-halt az itteni színekért és ízekért, a hazai kultúráért. Muzsikusi tevékenysége annak ellenére idekötötte, hogy számára már húszévesen kinyílt a világ. A folyton változó aktuális hatalom (amely mindig is irritálta, lett légyen akármilyen színű) sosem mert akadályt állítani elé, elhalmozta kitüntetésekkel, amikkel persze – szándékuk ellenére – a legkevésbé sem tudták megvásárolni. Persze volt titulusa rengeteg, pedig még többet visszautasított. Volt haragosa is jócskán, hiszen érdekeket sértett, s Ő is beismerte magáról, hogy bizonyos határon túl nem foglalkozik környezete érzékenységével, mert nincs rá ideje, nem volt rá vegyértéke.

Kocsis fájdalmas halála után egyből megindult az életmű értékelése, de még sokáig fog tartani, hogy a nagyközönségünk is megértse, mit veszítettünk valójában halálával. A nagyvilág vezető muzsikusainak nem kellett ehhez idő, hiszen azonnal megjelentek a nekrológok fantasztikus muzsikusok tollából, s volt, hogy nálunk turnézó világhírű pianista a ráadás előtt beszélt mély fájdalommal elvesztéséről.
Ugyan mi magyarok még tétovák vagyunk azzal, mit kezdjünk ezzel a gigászi életművel, de a DECCA most segítségünkre sietett, hogy tisztábban láthassunk. A 70. születésnapra időzítve megjelentette a Philips által rögzített felvételeit, a zongorista életmű jelentős szeletét. 26 CD van a dobozban. Huszonhat!

Kocsis 1980 és 1999 között rögzített felvételei. Köztük hány etalon!
Nagy vonalakban: Bachtól a Die Kunst der Fuge, négy Beethoven-szonáta, három Mozart-zongoraverseny, Chopin összes keringője, Liszttől a Zarándokévek – Harmadik év és a két zongoraverseny, Grieg-szonáta és a Lírikus darabok, Wagner-operák zongora-átiratai Liszttől és Kocsistól, Debussy majd minden szólóműve, Ravel Zongoraversenyei, Rachmanyinov szóló zongoraművei, II. szonátája és összes zongoraversenye, Bartók minden szólózongorára írt műve és a zongoraversenyek. A zenei világmindenség szeletei.

Csak hogy viszonyítani tudjunk, gondoljunk bele, melyik magyar hangszeres művésznek van/volt ennyi felvétele a DECCÁ-nál vagy bármely csúcsminőséget képviselő világcégnél?

Persze tudjuk, ennél sokkal több került rögzítésre itthon, csak nálunk még az értékelés korábbi stációi vannak, nem jutottunk el a Hungaroton vagy a Rádió élő felvételeinek újra kiadásáig. Terv sincs rá.

És akkor még nem beszéltünk a karmesteri életműről. A tragikusan félbeszakadt Bartók Új Sorozatról. A magyarországi bemutatóként megjelent operákról, R. Strauss oly fontos, de itthon hanyagolt opuszairól (személyes kedvencem a Friedenstag volt), Rachmanyinov Alekójáról, Schönberg általa befejezett Mózes és Áronjának kongeniális előadásáról. Ugyan a mű nem volt magyarországi premier, de a Pelléas és Mélisande MÜPÁ-s előadása korszaknyitó volt, az egyik legelső a koncertszerű operaelőadások hosszú sorában.

Lankadatlanul kereste, sőt hajszolta a tökéletest, erre legeklatánsabb példa az oly sokszor újra és újrapróbált Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára, mely szinte halála pillanatáig foglalkoztatta. Zenekari karmesterként teljesen tudatosan mutatott be sorozatban új műveket, mert bár pontosan tudta helyüket a Nagy Egészben, mégis feladatának tekintette napvilágra segíteni őket, ebben egyébként zongoristaként is ugyanúgy gondolkodott. Tudta, a sok merítésből fog is valamit, majd az utókor eldönti, mit.

Valahogy fiatalkora óta felfogta, hogy a szavának különleges súlya van. A Charta ’77 aláírásakor, 25 esztendősen, egyetlen előadóművészként a sok bölcsész között talán pont a különutasságával keltett feltűnést. Onnantól kezdve a nagyvilág alkalmazkodott, itták szavát, pedig nem tett soha semmi engedményt. Szigorú volt, nemcsak másokhoz, magához még inkább. Irtotta a középszerűséget, nem hajszolta a népszerűséget, mégis népszerű volt a maga szintjén. Ettől lett egyedi.

Most itt e doboznyi lemez, ha bármelyiket is felteszem, az örökkévalóság szól a billentyűkön. Hiába próbálom tetten érni, mi avult el a rögzítés óta eltelt negyed-fél évszázad alatt, Kocsis autentikusabb, mint valaha. A hiányától. Amíg itt volt, hihettük, majd Ő lesz a nemzet nagy öregje, 90 évesen is vezényel majd, lesz időnk hallgatni.

Eltávozta óta látjuk, hogyan tűnnek fel percemberkék elorozni az aktuális megmondóemberi titulust, persze csak pillangórebbenésnyi idő jut nekik. Kocsis hiánya átüt a hétköznapokon és csak reménykedünk, megszületett már az új Messiás valahol.
„De az idő helyére teszi a dolgokat, és most egy olyan időben élünk, hogy egy ilyen nagy helyretevési folyamat részesei vagyunk.” – mondta Kocsis jelen sorok írójának kerek tíz esztendeje.

Reméljük, nem tévedett ez egyszer.