In memoriam Fürst János

Egy január eleji estén kaptam az sms-t, szegedi közös barátunk üzent, Fürst János haláláról értesített. Keserűség fogott el, pedig a hír nem ért váratlanul. Tudtam súlyos betegségéről, de mégis mellbe vert. Van úgy, hogy az ember nem akar hinni a durva tényeknek, pedig János tényleg nem titokzatoskodott.

2005 őszén egy délelőtt véletlenül a Művészetek Palotája színpadán botlottam bele. A T-Com Zenekarral próbált az esti koncertre. Nem számítottam rá, mint kiderült, beteg kollégája helyett ugrott be - megmenteni az estét. A műsor - most így utólag - beszédes volt: Muszorgszkij: A halál dalai és táncai és Mahler utolsó befejezett szimfóniája, a Kilencedik, aminek ugye az a neve, hogy \"A búcsú\". Persze a szünetben odamentem hozzá, s leültünk az öltözőben.

Feltűnt, hogy le van fogyva, akkor már vagy négy hónapja nem találkoztunk. Amikor szóvá tettem, a szokásos őszinteségével közölte gyógyíthatatlan betegségét. Fordult a világ egyet velem. Mintha csak az esti műsorról csevegne, könnyedén mesélte a részleteket a diagnózis pontosságáról és a túlélés reménytelenségéről. S arról, hogy már minden koncertet ajándéknak tekint. De hamarosan az esti előadásra fordította a szót. Hogy, bár a főpróbán találkoztak először, milyen remekül megértik egymást Polgár Lászlóval a Muszorgszkij-műben. Ki is derítette az okát nyomban, Polgár ugyanis Nyesztyerenkótól tanulta a darabot, míg ő sokat vezényelte az orosz basszistát ebben a szólamban.

Derűsen beszélgettünk hát az előadásról, mint mindig, amikor korábban összehozott a sors. Nekem valahogy nem akarózott előjönni a régóta dédelgetett közös tervvel, hiszen sokat beszéltünk korábban egy életmű-interjúról. Úgy éreztem, pont most tapintatlanság lenne egy afféle \"végső összegzést\" kérni tőle. Később sem jött össze.

Pedig addigi csevegéseink során rengeteget árult el magáról. Mesélt a józsefvárosi gyerekévekről (egyszer kocsiból megmutatta körfolyosós szülőházát is a Nagykörúton), az ifjúkori nagy-nagy szerelemről, a hegedűről, s a Zeneakadémiáról. Arról, hogy 56-ban miért érezte, hogy el kell mennie, de miért maradt meg kint mégis mindvégig Jánosnak. Bár vezényelhetett a világ bármely fényes koncerttermében, operájában, milyen fontos volt neki a hazája.

Abban a meg nem valósult interjúban bizonyára szemléletesen beszélt volna izgalmas életútjáról, a Párizstól, Londontól Marseille-ig, Új-Zélandig futó hatalmas pályaívről. Mesélt volna a nagy zenei géniuszokkal való találkozásairól, Stravinskyről (aki dirigálta zenekarát, melynek koncertmestere volt), neves kollégáiról a hírneves párizsi Conservatoire-ban, kedvenc szopránénekesnőjéről, Leonie Rysanekről (akivel közösen alkotott Saloméjukra volt talán a legbüszkébb a pályáján) és a többiekről. És persze a zenéről - olthatatlan szenvedélyéről.

Mindig kedves és sármos volt, egyedül a zenében nem. Ott szigorú és következetes. (Emlékszem, amint az egyik neves baritonistánkat kihajította egy produkcióból, mert nem készült fel elég tisztességesen.) Szeretett a zenével foglalkozni, de nagyon szeretett beszélni is róla. Ezért lehetett legendás tanár, akinek a kurzusaira a világ minden tájáról jöttek. A párizsi karmesterképzős tapasztalatait egy kiadásra váró könyvecskében összegezte (Felütés - A dirigálás kérdései).

A világtól és a zenétől - hűen önmagához - szisztematikusan búcsúzott. Szegeden és Pécsett Mahler műveit dirigálta utoljára, a Dal a Földről-t, illetve a III. szimfóniát. Budapesttől a ma esti koncerten köszönt volna el, Bruckner rendkívüli töménységű Nyolcadikjával. Ez már nem adatott meg neki.

Isten áldja, Tanár Úr!