Erkel Színház-sirató (igen szubjektív jegyzet)

Valamivel több, mint három évtizede voltam először az Erkel Színházban. Az erkély közepén ültem. A Rigolettót adták. Néhány héttel voltunk Radnay György halála után, a címszerepet így Sólyom-Nagy énekelte, Gildát Ágai Karola, a herceget a fiatal és temperamentumos Kelen Péter. Azután néhány héttel később következett a Bánk bán (Simándyval, Faragóval, Melissel, és megint Ágaival), s a Végzet (Karizzsal, s a pályakezdő Polgárral és Millerrel). Addigra már sikerült a műfajjal egy életre összeszerelmesednem.

Ma úgy élem meg, hogy akkor volt (legalábbis számomra) az utolsó aranykor. Még színen voltak a nagy, régi bölények, és már próbálgatták oroszlánkörmeiket az ifjú titánok, a manapság kivesző őslények.

Valahogy úgy jött ki, hogy sokkal többet jártam az Erkelbe. Volt, amikor azért, mert az Operaház kényszerű bezárása miatt néhány évig csak itt lehetett operát látni, de inkább azért, mert számomra az igazi játszóhely mind a mai napig az Erkel Színház maradt.

Ha az Operaház egy szentély, akkor az Erkel számomra a piac. Ahol mindenki mindent megtalál. Lehet, hogy nem vakít, de - még lepusztultságában is - inkább otthon érzem magam itt. Nem zavar, hogy a színpadtechnika sokkal sivárabb, az sem, hogy épeszű ember az Erkelt, mint esztétikai képződményt nem is hasonlíthatja az Ybl-palotához.

Lelke van, illetve volt.

Ma este megy föl függöny utoljára operaelőadáson az Erkelben. A Carment adják. Hogy lesz-e még ott operaelőadás, azt csak a jósok tudnák megmondani. Ilyenkor az operarajongó számot vet, eltemeti élete egy - nem csekély - darabkáját, s felidézi a \"hősi múltat\".

Azt a fantasztikus vendégművész-sorozatot a 70-es, 80-as években.
Gedda, Alva, Schreier, Carreras, Aragall, Pavarotti, Lavirgen, Jerusalem, Domingo, Bergonzi, Cossutta, hogy csak a tenorok szédítő névsorát említsem. A Patané-hetet (minden este más darabot dirigált), vagy a többi nagy karmestert, Rudelt, Dorátit, Gardellit, Eredét, és a többieket, szopránokat, altokat, baritonokat és basszistákat.

Akkoriban az Erkelbe bejutni csak úgy lehetett, ha azon a péntek délelőttön, amikor a következő hónap jegyeit kezdték osztani, beálltál a Köztársaság téren kígyózó hosszú sorba. Ha kihagytad (és nem volt bérleted), a következő hónapod opera nélkül telt el.

Azután a 80-as évek végére ez a sor kezdett fogyatkozni, majd megszűnt. Nem az alternatív játszóhelyek száma nőtt meg, a közönség kezdett lassú, de biztos apadásba. Egyre többször kaptunk jegyet közvetlenül az előadást megelőzően, ami azelőtt (legyen bármily mezei produkció) elképzelhetetlen volt. Szomorú, de a folyamat a rendszerváltással teljesedett ki.

Nem tett jót, hogy szép lassan a politika mindennapos gyakorisággal beépült az intézménybe. S az elmúlt majd\' húsz esztendő permanens igazgatóválsága sem. A gyakran váltakozó fő- és alvezetők alatt pedig a rendszer apránként összekuszálódott. Ezzel párhuzamosan ugye a világ fejlődött, s egy ekkora (opera)gyár üzemeltetése mára egyre inkább logisztikai feladat, s csak másodlagosan művészi.

Az Erkel pedig a maga 2400 nyílt férőhelyével látványos, mondhatni árulkodó mutató. Ugyanis ha egy zsúfolt operaháznyi tömeget beeresztünk az Erkel hatalmas hodályába, kínos félház sem lesz. A statisztika pedig kíméletlen tudományág, durván kifecsegi a tényeket. Ilyenkor a kényelmetlen helyzetbe került vezető nyilván nem azt mondja, hogy \"sorry, de nem tudtam jól megszervezni a jegyek értékesítését\". Ehelyett előtérbe kerülnek a statikai problémák, az elavult műszaki berendezések, a korszerűtlen épület stb. (Ami természetesen színigaz, de hát egy objektumhoz a rendszeres karbantartás is hozzátartozna, lásd még a \"felelős vezetés\" címszót.) Mindenesetre az igazgatókban - személyektől és pártállástól függetlenül - állandósult az \"Erkeltől való megszabadulás\" gondolata. Ami azért nem megy egyszerűen, hiszen a leszakadás nem járhat direkt költségvetés-csökkenéssel. (Ugyanis ha az Erkel elvisz a közösből, mondjuk, 1,5-2 milliárdot, azzal az anyaintézményt is halálra ítéli.)

Az Erkel önállósodásában amúgy lenne ráció. Elég, ha körülnézünk a hasonló adottságokkal rendelkező közeli fővárosokban. Bécsben a Volksoper a maga népszerűbb/könnyedebb műsorpolitikájával kellemesen ellensúlyozza a Staatsoper arisztokratikusabb/merevebb produkcióit. Prágában három - egymással párhuzamosan működő - színház egyfajta nemes (vagy nemtelen) versengésben van a nézők kegyeiért.
Volt erre koncepció még a 90-es évek második felében (Oberfrank Géza és Kerényi Miklós Gábor szellemi műhelyéből), mely nem utolsósorban a társulat botor ellenkezésén bukott el. S az egykor büszke főváros a maga tizenvalahány színháza mellett miért nem bír el egy alternatív operaházat?

Mindenesetre most itt állunk az utolsó operaelőadás előtt. A fenntartó minisztérium bemerevítette az Erkel nélkül üzemelő Operaház költségvetését, mely így most kap egy-két év laufot, hogy az utóbbi évek költségvetési kínjai enyhüljenek, azaz felélhessék az Erkel felszabaduló keretét.

De az Erkel jövőjéről csönd van, néma csönd. Hallgat az anyaszínház, hallgat a fenntartó. A ház oldalában már most optimista hajléktalanok tanyáznak. Városszerte rosszízű pletykák szállonganak cáfolatlanul. A 96 esztendős épület meg csak hallgat, legfeljebb néha dudorászik magában egy ismerős dallamot a Rigolettóból:

\"Hírnév és gazdagság oly gyorsan elszáll,
Sok fényes trón felett az óra eljár…\"