„Csupán vágyjuk a békét…” – Gondolatok a lezárult operaházi vezetői pályázatról tisztánlátás céljából

Lezárult a Magyar Állami Operaház megismételt vezetői pályáztatása, Csák János miniszter bő hónapja eredményt (más nézőpontból: ítéletet) hirdetett.

A pályázók és a folyamatot szép számban figyelemmel kísérők persze meglepődtek/meghökkentek, de az első napok döbbenete véleményem szerint hamar elült volna, ha a régi-új nyertes, Ókovács Szilveszter hátradől és a kampány végeztével munkához lát. Ő viszont ehelyett inkább annak érzi szükségét, hogy diadalát lépten-nyomon, s minden lehetséges csatornán keresztül beleverje a többi pályázó és az esetlegesen ellendrukker kívülállók orrába (s ezt még a neki szurkolók is kénytelenek elszenvedni).

Mivel az események az eltelt egy hónap után sem csitulnak és mivel a főigazgatónak szinte minden megnyilvánulása újabb adag olaj a lassan hamvadni készülő parázsra, érdemes górcső alá venni ezt a bizonyos főigazgatói pályáztatást, már csak azért is, hogy az utókor majd egyszer tanulhasson a tapasztalatokból. (A direktor első 12 évéről írt korábbi elemzést itt olvashatják: https://momus.hu/magazin/fotema/az-en-operaigazgatoim-xii-kovacs-szilveszter-a-narcisztikus)

Bevezetésként azért mindazon keveseknek, akik csak most kapcsolódnak be az eseményekbe, egy, a szappanoperák műfajához illő zanzásított összefoglaló a megelőző részek tartalmából:

• a fenntartó a Magyar Állami Operaház 2023. február 14-én lejáró főigazgatói posztjára pályázatot írt ki 2022 augusztusában (részletesen itt: https://cdn.kormany.hu/uploads/document/6/61/617/6174936ef29a3308fc8d0ffe0e19a7832cdca07f.pdf). A felhívásra két pályázat érkezett: Ókovács Szilveszteré és Győriványi-Ráth Györgyé. Volt egy harmadik pályázó, Zoboki Gábor, aki menetközben visszavonta anyagát.

• A kiírt pályázatot a minisztérium 2022. december 1-én eredménytelennek nyilvánította, a regnáló főigazgató mandátumát meghosszabbította az új vezető kinevezéséig, s egyúttal új pályázatot írt ki 2023. február 13-án (a kiírás letölthető innen: https://kormany.hu/dokumentumtar/palyazati-felhivas-a-magyar-allami-operahaz-foigazgatoi-poziciojanak-betoltesere).

• „Mindenképp indulni fogok a következő pályázaton is. […] A megkezdett munkát folytatni szeretném a következő öt évben a csapatommal együtt.” – nyilatkozta Ókovács Szilveszter akkor.

• Az új pályázati határidőre 11 pályázat érkezett be. A szakmai bizottság minden jelölttel elbeszélgetett, majd szavazott róluk.

• Aczél András (0 szavazat)
• Boldoghy-Kummert Péter (0 szavazat)
• Molnár Levente (0 szavazat)
• Rost Andrea (1 szavazat)
• Ertüngealp Alpaslan (2 szavazat)
• Győriványi Ráth György (2 szavazat)
• Horváth Ádám Zsolt (2 szavazat)
• Ókovács Szilveszter (2 szavazat)
• Dr. Vadász Dániel (5 szavazat)
• Miklósa Erika (6 szavazat)
• Kesselyák Gergely (9 szavazat)

• A szakmai bizottság a három legtöbb szavazatot elért pályázót ajánlotta a miniszter figyelmébe, Kesselyák, Miklósa, Vadász sorrendben.

• A miniszter pedig döntött, ahogy döntött, a hivatalos közlemény azt emígyen indokolta: „A miniszteri döntés két alapvető szempontja a művészeti szakmai beágyazottság, valamint egy nagy szervezet vezetésében szerzett komoly tapasztalat volt. Miniszter Úr mindkét szempontból valamennyi jelölt közül Ókovács Szilvesztert találta a legalkalmasabbnak az Operaház főigazgatói tisztségére további öt évre.”

(a határozat részletesen itt olvasható: https://cdn.kormany.hu/uploads/document/5/55/552/552f806be0a936cd15a1a569d653a2a5a4d054af.pdf)

Ezek után érdemesnek tűnt rávetni néhány pillantást Ókovács Szilveszter nyertes pályázatára is.

Ez nem volt egyszerű feladat, egyrészt azért, mert a főigazgató – korábbi pályázataival ellenkezőleg – nem tette elérhetővé legutóbbi nyertes dolgozatát, ami egyébként az események tükrében így utólag nagyon is érthető. (A tél végével lejárt időszak pályázata még jelenleg is elérhető több helyen, pl. itt: https://www.opera.hu/data/letoltes/5171/2.5.2_Palyazat_Okovacs_Szilveszter_2018-23_kivonat.pdf.) Másrészt, amikor sikerült azt papíralapon elérni (az illetékes Pest vármegyei kormányhivatal készséges munkatársainak segítségével), kiderült, annak terjedelme messze meghaladta az elvárt mennyiséget – kilóra, azaz oldalszámra, mellékletek nélkül is 202 oldal (az előző ehhez képest mindössze 50-t tett ki).

Az első, de a második ránézésre is az ember benyomása, hogy Tatjána-levelek egybegyűjtött mindösszesenjét olvasgatja. Egy véget nem érő, parttalan gondolatfolyam, amolyan monomániás önismétlés-halmaz egy olyan embertől, aki, mint a viccbeli sofőr, ugyan szembe megy az autópályán, de mindenki mást okol ezért a helyzetért.

A pályázat március 28-án került lezárásra, most lineárisan haladunk végig rajta.

A bevezetést már egy érdekes mottóval zárja Ókovács, innen merítettem e cikk címét is:

„…miként a választott mottó is mutatja a Zsoltárok könyvéből: a szorongattatások idejét kezdtük élni, és csupán vágyjuk a békét – a fejlődésnek most a belső forrásait kell keresni. Nagyon úgy tűnik, hogy csak saját tehetségből és kreativitásból, kitartásból és saját bevételből merítkezhetünk – és ez sem kevés!”

Az ezt követő szakaszban a krízisek, újabb krízisek és még újabb krízisek hosszú sorát ecseteli, majd az előzetes összefoglaló végére eljut odáig (bár nem lenne kézenfekvő), hogy a párizsi operához kell hasonlítani intézményét:

„Miközben tehát [az Operaház – kieg. –zéta-] történelme és mai potenciálja is óriási, s így konkrétan a világ 4-5. legnagyobb intézményévé teszi, úgy már ahhoz is meg kellene duplázni állami támogatását, hogy a nagyon hasonló szisztémában és méretben működő Opera de Paris forrásainak harmadából dolgozhasson.”

„És a nemzeti küldetés is. Ezt még kevesebben értik, pedig nemcsak hazai alkotások (balettek, operák, zenekari darabok) íratását, műsoron tartását, helyzetbe hozását jelenti. Az opera és a balett nemzetközi világában – Oroszország kivételével – az elsőrangú helyek a maguk kategóriáiban sajnálatos módon felcserélhetők. A színlap fejlécét letakarva nincs ember, aki biztosan megmondaná, hol jár, mely ország melyik színházában: New Yorkban, Londonban, vagy Milánóban-e, ha az előadók neveit nézi.”

A sommás és vitatható megjegyzések halmaza végén Ókovács egy meredek szónoki fordulattal váratlanul eljut az Erkel Színház felújításához, melyet 2028-ra prognosztizál, de nem tesz le ennél több konkrétumot:

„Innen van esélye 2028-ra egy átépített Erkel Színházzal a Magyar Állami Operaháznak arra, hogy újra úgy válhat három játszóhelyes intézménnyé, mint ahogy Bánffy Miklós korában volt erre szándék.”

Ne menjünk bele abba, hogy az Erkel Színházhoz mennyi köze van Bánffy Miklósnak, a dolgozat számtalan hasonló logikai bakugrással telített. Ehhez hasonlóan, mélyebb érvelés nélkül, kijelentésszerűen ránt elő olyan állításokat, amelyek egyszerűen nem állják meg a helyüket, viszont jól beleillenek abba a képbe, ahogy Ókovács az elmúlt években kiépítette a nagy operaházi monopóliumát, ledarálva (vagy majdnem ledarálva) a vidéki operajátszást és háttérbe szorítva a pesti alternatív törekvéseket:

„Ugyanakkor hazánkban – minden ellenkező híresztelés és a saját históriánkból ábrándosan itt maradt kép dacára – jelenleg nincs akkora énekesi-táncosi-karmesteri létszám, sőt még akár hangszerjátékosi potenciál sem, amely lehetővé tenné, hogy széttagoltan működjön a minőségi hazai operajáték. Sem az Erkel Színház elszakítása és az Operaházzal történő esetleges rivalizáltatása nem vezetne célra (ez 1911 és 1951 között évente kiderült)…”

Egyébként teljességgel abszurd egy magánszínház (Népopera/Városi Színház) és egy mindig vaskos állami dotációval bíró intézmény ilyetén összevetése. Számos európai fővárosban (az Ókovács által példának statuált Párizsban is) létezik két (helyenként három) állami/önkormányzati finanszírozási operaház, ami az egészséges verseny szellemében segíti a nagyközönség igényeinek minél tágabb spektrumban történő kielégítését.

Ezzel a gondolkodásmóddal Budapesten már a Kongresszusi Központ építésének sem lett volna szabad elkezdődnie, nem beszélve a MÜPA vagy a BMC létjogosultságáról. Példaként még hozhatnánk a Budapesten működő prózai színházak vagy zenekarok számát is, a focicsapatokat ne is említsük. Ad absurdum, ennyi erővel a Nemzeti Múzeum után létrejövő kiállítóhelyeknek sem lett volna szabad megépülniük. A történtek fényében meztelen a király, nagyon érthető, ha Ókovács fázik tetterős, innovatív konkurenciát beengedni a nagy országos operai térfélre, melyet egyre inkább privát játszóterének tekint.

A tettek és tervek címet viselő fejezetben egy nagyon árulkodó elszólásra bukkanhat az olvasó:

„Jelenleg a Magyar Állami Operaház kapcsán sem a hatályos Alapító Okirat, sem más fenntartói dokumentum, sőt, a jelen pályázati kiírás sem tartalmazza tételesen, miféle működési keretben kellene az intézménynek elhelyeznie magát.”

Ha ez így van, akkor ez baj, de nyilván túlmutat a jelenlegi fenntartón és a korábbiakra is egyaránt rávetül.

A pályázati kiírásban a fenntartó külön kérte a pályázóktól az energiahatékonysági intézkedéseik megjelenítését. Ókovács utal is rá, hogy szüksége van a gyors és folyamatos kézi vezérlésre rezsiválság idején, ami akár rendben is lenne.

A főigazgatói utasítások felsorolásából csak néhányat emeltem ki példának: „kötelezettségvállalások priorizálása, heti beszámolók, 60 napos fizetési határidő, nyugdíjazásra vonatkozó Operai juttatások felfüggesztése, SZÉP kártya kifizetés elhalasztása, átalány juttatás kifizetésének elhalasztása, álláshelyek zárolása, energiatakarékossági intézkedések előírása, ellenőrzési kötelezettség előírása, 18 C° fokos hőmérséklet előírása, használati melegvíz korlátozása, stb.”

Ezek a döntések, ha az érdekképviseletekkel egyeztetett formában történtek, a normális ügymenet részei lennének. Ha…

A pályázatban számos intézkedést „folyamatban” megjegyzéssel látott el a regnáló főigazgató. Szintén csak szemezgetve belőlük, meghökkentő javaslatokkal is találkozhatunk: pl. „ballonos víz megszüntetése, Eiffel parkolás fizetőssé tétele, WC papír és kéztörlő mennyiségi csökkentése, közönségforgalmi mosdók fizetőssé tétele, balett szaunák kikapcsolása, próbák tömbösítése, olcsóbb festékek használata (festőműhely), csak a legszükségesebb jelmezek legyártása, stb.”

Azt gondolom, hogy ezen döntések egy részének bevezetése rendkívül rossz üzenet mind a munkavállalók, mind a nagyközönség részére. Gondoljunk bele, hogy milyen örömmel fizetne a néző a harmincezres jegye után, ha az Istenek alkonya szünetében szeretné felkeresni a mosdót, vagy a város túlsó feléből érkező, a kulturált tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető Kőbányára kilátogató autótulajdonos a parkolásért? A jelmezgyártás csökkentéséről szóló utasítás azt gondolom (picit rosszmájúan), hogy az Idomeneo bemutatója után születhetett.

A tervek közt megjelenik új értékesítési szisztémák bevezetése, mint OperAPP vagy progresszív jegyár, ami a kulturális és kereskedelmi szférákban már némileg ismert fogás. A nagyközönség évszakonként eltérő operalátogatási szokásait az ún. vízkereszti szünet, nyári népopera fesztivál belengetésével ellensúlyozná. Ez utóbbi azóta meg is valósult, de erre is vonatkozik az a megjegyzés, hogy nyilván az érdekképviseletekkel történt megegyezést követően. (Lelövöm a poént: információim szerint nem.)

Ókovács a vívmányok és tervek között szerepeltet még egy sor ötletet, mint In-House marketinget, az okosszékeket, a LED-kunyhót az Andrássyn úton. (Az okosszékekről még a döntés előtt érdemes lett volna valamilyen reprezentatív közvéleménykutatást készíteni, mert a személyesen végzett, nem reprezentatív felmérésem szerint kevesen használják és csak szűkíti a láb terét.)

Ezen a ponton pályázónk átlendül és olyan szervezeti keretváltoztatásokat pedzeget, ami messze meghaladja egy színidirektor hatáskörét. Az operatörvény címszó alatt ezt olvashatjuk:

„2014-ben az OPERA százoldalas Kollektív Szerződések megkötésére kényszerült három erős és reprezentatív hátterű szakszervezetével, ami rengeteg energia, pénz, idegi fáradtság árán történik, és még így is gúzsba köti az intézményt, hogy 2018-ra felmondtuk. Ezért is szükséges egy olyan jogszabály megalkotása, amely rendezi az OPERÁ-nak és mintegy 1200 alkalmazottjának helyzetét.”

Eszerint a mindössze négy évig jogszabályi előírás szerint működő KSZ-t immár ötödik éve amolyan kézivezérlés váltotta fel. (Már a „kényszerült” szó használata is árulkodó.) Ez akár működhetne közmegelégedésre is, s nyugodtan lapozhatnánk tovább, de nem így működik. Jelen sorok írása idején napi hír, hogy a régi-új főigazgatóval kollektív munkaügyi vitát kezdeményezett az intézményben működő két szakszervezet, aminek akár sztrájk is lehet a vége, ha nem sikerül megállapodni.

Ókovács – a fentiek alapján – úgy tűnik, egy személyére szabott szabályozást szeretne, ami ilyen ügyekben mentességet adna neki a munkavállalók tömegeit érintő egyeztetések alól. Ez ugyanakkor a főigazgató eddig tevékenységétől sem volt idegen és a pályázat más pontjain is markánsan kitapintható.

Ugorjunk! Különös gondolatokat fejteget a pályázó az opera campus ötlete, szerepe címszó alatt:

„…szükségessé vált a Magyar Állami Operaház saját művész- és szakember utánpótlását biztosítani képes tudásipari szervezetfejlesztés alap-, közép- és felsőfokú képzési központ létrehozásával, egyetemi keretek között. Az OPERA kezdeményezésének célja egyrészt a magyar művészetoktatásban nem létező szakmai képzések meghonosítása (énekkari művész, zenekari művész, operarendező)…”

A felvetés jogos, hogy e fontos és tényleg nemlétező szakmai képzések megjelenjenek a felsőoktatásban, de miért nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és/vagy a Zeneakadémián házal vele, ahol e képzéseknek helye lenne? (Annak idején néhai Vámos László még operadirektori tevékenységét megelőzően indított operarendezői osztályt.) Mindkét intézmény megújulás előtt vagy közvetlenül utána van, simán beleférne a keretbe egy ilyen iránymódosítás. (Van válasz is: abban az esetben nem tudna közvetlenül részt venni benne.) Ókovács a pályázat e pontján (még) hallgat a táncművészeti képzésről.

A pályázaton folyamatosan haladva itt érünk el az elmúlt időszak művészi értékeléséig. A repertoárcsere (2013-2018) címszó után Ókovács vég nélkül sorolja az elmúlt időszak darabjait, melyek 97 %-át elégedetten a siker – nagy siker kategóriába teszi. Némi önkritikát négy produkció kapcsán hajlandó elismerni (Arabella, Trubadúr, A bűvös vadász, Jancsi és Juliska). Jelen sorok írójának persze erről markánsan más a véleménye (még A bűvös vadászról is), azt a bizonyos „siker százalékot” jóindulattal is 20-30 közé tenné.

A főigazgatót a pályázatírás során ezen a pontján érezhetően kilendítette valami a nyugalmából, mert az ezt követő témákon (oldalak tömegein) kontrollvesztett módon száguld keresztül, keresztes lovagként csapásokat osztva (a gyaur kutyákra) minden irányba.

„Sajnos ki kell mondani, hogy miként a hazai színészoktatás, a filmes képzés vagy más lestoppolt szellemi műhelyek, úgy a magyar táncképzés és tánc-szakírás is rendszerváltás előtt áll, amelyet nem lehet megúszni.”

Már a címadás is magáért beszél: egy méregfog win-win kihúzása.

„A magyar táncszakma kicsi, zárt és túlélésre rendezkedett be, még a kritikusok is részei az érdekközösségnek, amelyet a közös múlt és a neveltetés csirizel össze.”

A vélt és valós sérelmek garmadája gátlástalan ötletelésbe ment át, azt hiszem, ez a pont volt az, amire a szakmai bizottság (7/9-e) azt mondta, hogy ez így ne kapjon zöld lámpát. Vagy ha igen, a pályázati kiírást kellene módosítani a Nemzet egyszemélyes főintendánsára és rektorára…

A téma e ponton személyeskedésbe megy át, jelezve, valójában milyen piti bosszúállás vezérli az egész ötlethalmazt.

„Bár Solymosi Tamás végig vigyázott arra, hogy idehaza is táncoljon vendégművészként, a hazai zárt sündisznó-alakzat nem engedte magához közel, a balettpedagógusi és koreográfusi szakokat elvégezhette, de már a DLA-t máshol kellett elindítania…”

„kapjon az OPERA mindenkori balettigazgatója rektor-helyettesi posztot az MTE-n, felügyelve ezzel a klasszikus szakágat…” „vigyen osztályt is…” „az OPERA mindenkori főigazgató-helyettese kerüljön az MTE kuratóriumába vagy felügyelő bizottságába…” „az OPERA balettintézete legyen az MTE felhordó iskolája…”

Ugyan az elmúlt tizenkét esztendő felelős igazgatását nem lehet máson számonkérni, ezért nem is teljesen világos, hogy efféle mondatok kivel szemben íródtak a Zenekar és az Énekkar kapcsán:

„A Magyar Állami Operaház egy munkahely.”

„Mindennaposak voltak az önhatalmú mutyik akár még néhány éve is: volt, hogy a fülem hallatára cserélte el egy muzsikus az esti előadását – 18 óra után pár perccel, szinte a kezdés előtt!”

„Nem azért brusztoltunk, hogy az OPERA ezután is egyéb keretkiegészítésektől fáradt zenekart üzemeltessen, hanem, hogy ebből tisztes módon lehessen megélni.”

„Nem tudom pontosan, az OPERA énekkara miként éli meg, hogy az elmúlt években sokkal többet kellett dolgoznia, mert jelzések, persze, vannak, de ennyi individuum szavából nehéz általános képet alkotni a kórus hangulati és/vagy erőnléti állapotáról.”

Fenti sorokat nagyon elképzelhetjük egy megújításra vágyó újdonász vezetőjelölttől, aki a helyzet drámai aláfestésével igazolná, miért szükséges váltani az igazgatás élén.

Ezen a ponton Ókovács Szilveszter vezetői dolgozata átmegy egy szolgáltató tájékoztató internetes oldalán használatos, ún. gyakran ismételt kérdések elnevezésű fejezetbe. Itt kb. az intézménnyel és a műfajjal először találkozó laikus szintjére süllyedünk, a direktor gyermekded kérdéseket tesz fel 45 (igen, nem elírás, negyvenöt!) oldalon keresztül és meg is válaszolja azokat rögvest: pl. Miért kell ilyen sok dolgozó az OPERÁ-ba? Miért kell ennyiféle címet játszani? Mitől függ, melyik mű melyik színházban megy? Miért magyar énekesek lépnek fel legtöbb szerepben? Miért lesz valaki operaházi muzsikus? Mennyire gyakori vendég a turista? Miért nem jönnek híres sztárok?

A sor vége felé található Ókovács immár 12 éve rágcsált gyöngyszeme, mellyel minimum negyedévenként szegény, jobb sorsra érdemes Tatjána-néni is kénytelen szembesülni:

„rr. mikor is lesz világszínvonalú operánk? […] és ma ugyanazt mondom, mint 2011-ben: az európai első vonalba tartozó Párizs pénzének ne a hatodából, hanem harmadából működjünk. Onnantól három-öt évre itt lesz az európai értelmű első vonal minden áldott este Budapesten, a Magyar Állami Operaházban is.”

Erős a gyanúm, hogy Csák miniszter eddigre már rég elveszíthette a fonalat, vagy feladta az olvasást, a döntéséből legalábbis ez következtethető ki. Ókovács e válaszával ugyanis a minőségi operajátszás felelősségét tokkal-vonóval a fenntartó nyakába varrja, ugye „kis pénz, kis foci…”

Amúgy árulkodó a mecenatúrát firtató öninterjúra adott válasz is, mert a pályázónk büszkén jelenti ki, hogy „2023 tavaszára 22 nagyvállalatot foglal magában az Operaklub”. A mellékelt táblázat viszont nagyon sovány az ország legnagyobb, sokmilliárdos költségvetésű kulturális intézményéhez képest. A tételek mindössze 200 ezer Ft-tól indulnak és 40 millióig terjednek, a főösszeg 246 millió Ft (ebből terméktámogatás 84 mFt, marketingtámogatás 18 mFt). Szerintem érdemes lenne megkérni a párizsi Kollégát egy hasonló kimutatásra (persze, szemérmesen a főigazgatók között maradva), akkor mindjárt alábbhagyna a fene nagy öntudat.

A pályázat finisébe érve a regnáló főigazgató a nemzetközi beágyazottság címszó alatt a sajtónak is kioszt némi oldalvágást, mielőtt elhelyezné saját magát a legfölső polcon:

„Az Index néhány héttel ezelőtti cikkének tartalmával megmosolyogtató módon ellentétes a valóság: a Magyar Királyi/Állami Operaház közel 140 éves működésének messze legaktívabb évtizedét élte az elmúlt időben.”

Ennek indoklásául illusztris névsort kapunk külhoni vendégművészekről, akik nem átallottak sok pénzért fellépni az Operaház égisze alatt, az alábbi felsorolásban (a hely hiányában ezúttal nevek nélkül): 41 tenor, 35 énekesnő, 32 bariton és basszus, 50-nél is több karmester, 20 rendező. Hogy ezek a számok mit bizonyítanak, az Olvasóra bízom.

A csapat címszó alatt Ókovács Szilveszter a legfőbb munkatársait nevezi meg. Most csak a fő-zeneigazgatóról írtakat idézem, azt viszont szó szerint:

„Kocsár Balázs DLA, habil., főzeneigazgató

Karmester, két gyermek édesapja. 1991 óta vezényel az OPERÁ-ban. 2016 tavasza óta főzeneigazgató, ezzel az elmúlt 40 esztendő – a Ferencsik János halála óta eltelt évtizedek – legstabilabban működő vezetése fűződik nevéhez. Hatalmas repertoár, szimfonikus és operai jártasság, megoldásra törekvő személyiség, zenei mindenevés jellemzi, figyelme teljesen a rábízott együttesek (a legnagyobb operai tárak) felé fordul. A legtöbb operaelőadást vezényelt magyar dirigens, Liszt-díjas, Érdemes és Kiváló Művész.”

Ma már tudjuk: a pályázat megnyerése utáni napon Ókovács menesztette csapata oszlopos tagját, Kocsár Balázs fő-zeneigazgatót. (A posztra pedig új jelöltet ezidáig sem nevezett.)

Ha a fenti hozsanna eredményessége után egyetlen nappal képes volt olyan döntést hozni, amely tökéletesen szembe megy a saját, nyertes pályázatával, azt hiszem, pontosan bizonyítja, mennyire gondolhatta komolyan a teljes dolgozatot. Ennek fényében nagyon is érthető, hogy Ókovács miért ódzkodott e pályázata nyilvánosságra hozatalától.

A pályázat utolsó oldalain egészen 2031-ig felsorolja a komplett műsortervet, majd a saját sommás stílusában tesz egy nemzetközi összehasonlító elemzést, melynek végén három tízmilliós országgal veti össze hazánkat, a csehekkel, az írekkel és a portugálokkal. A vélhetően már időhiányban készült, meglehetősen csapongó és talajvesztett eszmefuttatás konzekvenciája:

„Tehát a „portugál modell” szerint 1200 közalkalmazottunkból 1000 azonnal elbocsájtható.”

Ezzel a kurta-furcsa zárszóval végződik tehát Ókovács Szilveszter végtelenített gondolatfolyama az operaigazgatóságáról és a műfaj világáról.

Jelen sorok írójának kedvenc foglalatossága a történelmi analógiák keresése, mert rögeszméje, hogy mindenre találhatunk példát a megelőző kor(ok)ban is…

Valamiért e téma kapcsán leginkább egy 18 évvel ezelőtti operaigazgatói választás tolakszik előtérbe, amikor az illetékes miniszter 14 jelölt közül választotta ki a maga jelöltjét. És bár a miniszter bevallottan semmi, de semmi affinitást nem érzett az opera műfaja iránt, regnálása legnagyobb botrányába tudott e döntéssel beletenyerelni.

Ma másról nem is igazán tudjuk a miniszteri időszakát emlékezetessé tenni.