Csodaelőadások Frankfurtban
Egészen 2007. december 14-én este 7 óráig nem tudtam megszeretni Gounod Faustját.
Tény, hogy általában egyfajta averzióval viseltetek a francia nagyopera iránt, Verdi Don Carlosát olaszul élvezem csak, s hiába láttam Halévy A zsidónőjét Shicoff-fal, vagy Meyerbeertől A prófétát Baltsával és Domingóval, ez a világ nem az enyém.
Az ember persze változik, valamikor a Rosenkavaliert sem bírtam elviselni, Gregor József kedvéért ültem egyszer végig a pesti Operában, de arra már nem volt erőm, hogy Carlos Kleiber bécsi előadására órákig álljak sorba (ma már nagyon bánom...). Aztán egyszer, egész éjszakai buszozás után Prágába érkezvén, úgy gondoltam, az állójegy megér egy pohár sörnyi zsetont, beleszagolok a produkcióba, és pár perc után elmegyek.
Az előadás után aludni is képtelen voltam, a straussi muzsika nagy kedvencemmé vált.
Jó, ugorjunk neki ennek az estének (december 14., Frankfurt am Main, Oper, Gounod: Faust).
Herbert Murauer színpadképe sokkoló. Lehet kórházi elfekvőnek tekinteni, de leginkább egy szociális otthonnak (akarom mondani, a második csecsemőkorukat élő bentlakókat elnézve inkább cuclista otthonnak).
Margit otthona panellakás. A plágium szó nem elég eufemisztikus, valami elegánsabb kellene ide... megvan: vagy a díszlettervezőt, vagy Christof Loy rendezőt inspirálhatta Alföldi Róbert szegedi (a Mezzón is leadott) Faust-rendezése, noha a porszívó hiányzott.
A III. felvonásban igazi német kocsmában találjuk magunkat, míg az utolsóban diliházban. A színpadi elemek amúgy minimálisak, Loy a mozgásokra, a karakterekre helyezi a hangsúlyt. Karakterek márpedig vannak, s milyen jól eltaláltak! Faust öreg filoszból igazi ifjú szerelmessé válik, Andrej Dunaev tenorja pedig a legnemesebb orosz hagyományokat követi, Kozlovszkijét és Lemesevét, a hang az övékéhez hasonlóan \"fehér\" (esetleges olvasói leveleket megelőzendő utalok Kestingre), világszám.
Mephistophéles (Mark S. Doss) kinézetre mint a fiatal O. J. Simpson. A Rondó előtt helyből ugrik fel vagy másfél méternyit, egy asztal tetejére, bódít-szédít, ujjai köré csavarja a világot.
A Margitot formáló Barbara Zechmeister nem fruska már, még egy-két év, és elvirágzik (úgy gondolom, a rendező választása szándékosan esett ilyesmi fenotípusú hölgyre), a hang a második vonal első sorába tartozik, előrébb is lehetne, ha nem volna benne némi karc.
Michael Nagy Valentinje vokálisan és figurában telitalálat - nemes bariton az övé.
Márta (Jenny Carlstedt) igazi csöcsös-faros negyvenes, a földszint hatodik sorából azonnal megvan a Blickdiagnózis, apenia dolorosa chronica maioris gradis.
Remek kórus, nagyszerű zenekar (karmester: Stefan Solyom).
Összességében az egység diadala ez az előadás, Loy nem riad vissza a brutális képektől, Margit őrjöngve tépi ki karjából az infúziót, gyomrot öklöző a csecsemő megfojtása (emlékeznek a Betty Blue-ra?). Egyetlen öncélú, felesleges elemet nem találtam a rendezésben, s mint talán már kiderült, egységesen magas szintű a zenei megvalósítás, ha valaki mégis primus inter pares, akkor Dunaev.
Ha Frankfurt, akkor persze Goethe. Irány szülőháza. Négy szint látogatható belőle, megindító. Ifjúkorom egyik nagy kedvence volt Johann Wolfgang, kevéssé ismert darabjai is - a Három mese szinte szürrealisztikus hangulata ugrik most be -, s érdekelt a természettudós, több mint tucatnyi ilyen tárgyú publikációja, még ha ezek a munkák többször ihlettek művészeket, mint tudósokat, lásd a newtoni teóriáknak nekifeszülő Zur Farbenlehre Turnerre gyakorolt hatását.
S most itt a Ház előtt (a háborúban tönkrebombázott Frankfurt egyik első kötelességének tartotta renoválását, az alapkőletételnél ott állt André Gide).
Tudták, hogy a konyhában saját kút áll? Kivételként, hiszen Goethe korában az emberek a felszíni, akkor tiszta kis tavacskákból nyertek vizet.
Tudták, hogy többnyire állva dolgozott? A kopott, magas szürke íróasztal megnézhető.
Látták az egyik lépcsőfeljáróban a hatalmas szekrényt? Akkora, hogy elég volt évente kétszer nagymosást rendezni.
Tudták, hogy mennyire muzikális volt az egész család? Főleg húga - kiváló pianista.
A szülőház mellett a múzeum, a képtárban Goethe akvarelljei is, hát igen, talán ő volt az utolsó uomo universale.
Figyelemreméltó rendezvényeket is lehet látogatni (most épp Eichendorff életéről, munkásságáról egy reprezentatív kiállítást), néhány további cím, messze a teljesség igénye nélkül: Beethoven dalai Goethe után (szöveg és zene), \"War Goethe ein Japaner?\" (sic!), Frankfurt festészete Goethe idejében, Goethe és az alkímia, s még sok más.
Irány a Belváros. Nemcsak a Rathaus előtti tér, hanem az egész centrum tömve karácsonyi kirakodóvásárral, a német városokban megszokott fabódékkal, olyan ez, mint a balatoni naplemente, iszonyú giccs egy képeslapon, élőben mégis hangulata van, keveredik a Weisswürstchen illata a forralt boréval, kelletik magukat az óriásperecek, tucatjával viszik a forró marónit, tolonganak a sörcsapok előtt. Azt hittem, a velencei karneválon a dózsepalota előtti szombat esti tömeget már nem lehet überelni - dehogynem, a Saturn mozgólépcsői folyamatos kihasználtsággal működnek. Csillogás, ragyogás, hihetetlen választék, vásárol mindenki, dobozok, pakkok, szatyrok, a XXI. század jóléti társadalma.
Este a Simon Boccanegra (december 15., Opera).
Szimpatikusan komplex a színház, 1963-ban adták át, kívülről talán kissé \"steril\", hideg, ám a nézőtér faborítása remekül harmonizál az ülések kék kárpitjával, tágas, kényelmes a ház, a büfé csarnoka elegáns, hatalmas ablakokkal, ragyogó csillárokkal. Megkeresem Solti mellszobrát - vagy évtizedig volt itt zeneigazgató -, van még időm a rendkívül míves műsorfüzetet tanulmányozni. \"Az I. felvonás vége számunkra az opera vége. Ami a két rákövetkezőben történik, az csak hagyományos dallamok, konvencionális frázisok, elhasznált effektusok.\" Így Eduard Hanslick a Verdi-opusról szóló recenziójában. Elolvashatjuk Petrarca 1352. november 1-jei, Simon Boccanegrának írott levelét. Részleteket a zeneszerző, Piave és Ricordi a művel kapcsolatos levelezéséből. No meg persze aztán későbbi irományokat, Boito és Verdi diszkusszióját a végleges változat kialakítása kapcsán. Interjút a rendezővel, zenetörténeti esszéket az operáról, mindezt gazdag képanyaggal.
Sehol, még Prágában sem találkoztam hasonló színvonalú kísérőfüzettel.
De már kezdődik az előadás. Kezdődik? A lélekharang szól, majd felmegy a függöny, némán-mozdulatlanul áll velünk szemben a nép (azaz a kórus). Eltelik öt? tíz? perc, ez más sok, ez már hatásvadászat, a publikum krákog, majd elkezd tapsolni.
Akárcsak a Faustot, ezt a darabot is Christof Loy rendezte, lényegesen kevesebb sikerrel. Akad egy-két jó ötlet (a Prológ végén a férfiak ledobják parókájukat, igen, eltelt a negyedszázad). Ám a rendező belepiszkál a műbe, pont ekkor inzertálja a Requiem tenorszólójának részletét, a II. és III. felvonás zenéjét pár taktussal összeköti - durva.
A színpadkép (Johannes Leiacker) még a Fausténál is zordabb, Dexion-Salgó elemekből álló minimáldíszlet, esetenként egy asztallal, vagy Boccanegra kancsó vizével kiegészítve. Az egész messze nem olyan átütő erejű, mint a Faust.
A \"nagy\" Verdi-operák közül ezzel találkoztam a legkésőbb, ma az egyik kedvencem (a tárgyilagosság kedvéért: mindig az a Verdi-opera az egyik kedvencem, amelyiket épp nézem-hallgatom, kivétel a Falstaff, az mindig a legkedvesebb). Amikor Szegeden megismertem, tudtam, mit várhatok Horváth Zoltán rendezésétől, mit Pál Tamástól, Gregortól, Rétitől, Vámossytól, Pesten tudtam előre, körülbelül milyen élményt kapok majd Patanétól, vagy mit Berczellytől. Bécsben nagyjából sejtettem, milyen lesz az Abbado dirigálta produkció Brusonnal, Raimondival és a beugró Tokodyval, nagyjából tudtam, milyen előadásra repülök ki a Big Apple-be, ismervén a Levine - Chernov - Kanawa - Lloyd - Domingo szereposztást.
Az itteni stábból csak Szabó Bálint (Fiesco) nevét ismertem, de korábban őt sem hallottam. A hang kellemes színű, paradox módon kellő mélységgel és ugyanakkor világos színnel, egyfajta nagyon rövid, szapora vibratóval (á la Pasero), amit van, aki zavarónak tart. Muzikális, kicsit unalmas.
Annalisa Raspagliosit legtöbbünk - gondolom - elsősorban mint Pavarotti koncertjeinek valamikori közreműködőjét ismeri. A gond nem az, hogy a hölgy valamikor vonzó idomai kezdik feladni a newtoni törvényekkel szembeni reménytelen küzdelmet, sokkal inkább az esetenkénti bizonytalan intonálás, a magas hangok bántó élessége.
Johannes Martin Kränzle nagyon jó voce, kiváló figura, nem csúszik az előadás abba a hibába, mint oly sokszor, hogy a dózse és szövetségese, későbbi riválisa, más-más súlycsoportba csúsznak szét.
S innentől a Nagy Meglepetések.
Gabriele Adorno nem tartozik a nagy Verdi-tenorszerepek közé, Aleksandrs Antonenko mégis azzá tette. Ott ültem Cura bécsi bemutatkozásán (Cavaradossi), a csilláron is lógtak, a hang akkor még impozáns volt, érzelem annyi, mint egy farönkben, mégis jó, hogy ott lehettem, legalább megismertem Guleghinát. Antonenko sokkal jobb hang, mint Cura, a hangszín nem jellegzetes, de szól fenn és lenn és középen, és pianóban és forte, és árnyal, és játszik, és ha technikailag volt egy-egy vitatható megoldás is, némi indiszpozíció az ária után, rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, óriási kincs.
Utánanéztem: a 2008-as Salzburgi Játékokon az Otello címszerepét énekli majd. Dirigens bizonyos Riccardo Muti.
![]() |
Annalisa Raspagliosi és Željko Lučić |
Sose hallottam korábban Željko Lučić nevét. Hallottam viszont \"élőben\" olyan neves Verdi-baritonokat, mint Bruson, Cappuccilli, Milnes, Chernov, Hvorostovsky, a fénykorában lévő Miller vagy a fiatal Németh József.
Lučić hangja szebb. Ő tűnik Szabó mellett basszusnak, gyönyörű ez a voce, az embernek kedve lenne fejest ugrani bele, úszkálni, ringatózni, emellett óriási a dinamikai tartomány, elsőrangú a színészi alakítás.
Életre szóló élmény. Ilyen bariton utoljára talán csak a Bastianini vagy a Herlea volt. Amúgy ő is énekel már Bécsben, a Metropolitanben, állítólag a Miskolci Operafesztiválon is fellépett.
Mark Shanahan dirigált, energiával, precízen (\"Sia maledetto\", ha jól emlékszem a kórus szövegére a II. fináléban, ezt a Hungaroton felvételén stúdióban sem sikerült lötyögés nélkül befejezni, itt \"takra\" szólt).
Sorry, Schuldigung, ez az előadás zeneileg több volt, mint a New York-i és a bécsi együttvéve.
Az utolsó délelőttre a nap is kisütött, szokásom szerint találomra felülök egy villamosra, hogy cél nélkül kóstolgassam a város hangulatát. Nem sok maradt meg a háborús pusztítások után, de amit újjáépítettek, vagy rekonstruáltak, impozáns (Dóm, a néhány folyóparti hangulatos házacska), mindenütt tisztaság, rend.
Legalább kívülről megnézem az Alte Opert - itt immáron csak koncerteket játszanak, főleg könnyűzenét, jazzt -, látogatás néhány templomban - a St. Leonhart gyönyörű -, s persze megtalálom a város egyetlen mini serfőzdéjét. Ez itt nem a reklám helye, privát mailben bárkinek szívesen megadom a paramétereket. Kétféle, helyben főzött csapolt sörük van, egy pilseni jellegű és egy bock, utóbbi azonban kevésbé erős, mint a német átlag, mindkettő kifogástalan.
Diétás ebéd (két darab csevapcsicsa, de nem ám mélyhűtött, hanem kézzel formált, fantasztikus ízvilággal, egy pljeszkavica - juhsajttal töltve -, szelet sertéssült, szelet bárány, rizs, sült krumpli, hagyma, ajvár, friss saláta).
Egy búcsúsör, búcsúpillantás az Operára.
Tudom, hogy ide vissza fogok jönni.
S hogy el ne felejtsem: 2007. december 14-én este 11 óta szeretem Gounod Faustját.