Az én operaigazgatóim XI. – Horváth Ádám, a kérészéletű

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás lesz, aminek a végére érve majd az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Horváth Ádám.

Horváth Ádám a nem bennfentesek számára váratlanul került a nemzet első zenés színházának élére. 2010 tavaszán kormányváltás zajlott le Magyarországon, így benne volt a levegőben Vass Lajos direktor menesztése. A folyamat első lépcsője volt Horváth miniszteri biztosi kinevezése, ami a színház 127. évadnyitó értekezletén következett be, némi színpadiassággal fűszerezve. 2010 szeptember 9-e volt, a helyszín az Operaház színpada és nézőtere. Jelen sorok írója részt vett a nyilvános ülésen, s arról tudósította a Café Momus olvasóit is (a teljes cikk itt olvasható: momus.hu/article.php?artid=5680), melyből alább néhány fontosnak érzett részletet kiemelnék:

„A [bevonulásnál a] sort Keveházi Gábor [balettigazgató] nyitotta meg, szokatlanul széles mosollyal, őt a zavartan bebotorkáló Fischer Ádám [fő-zeneigazgató] követte, majd egy, a médiából újonnan megismert arc, Szőcs Géza [államtitkár] a minisztérium képviseletében, utána Vass Lajos főigazgató, Szabó Attila gazdasági igazgató, s végül a feltűnően komor Kovács János első karmester foglalt helyet. Az elmúlt évek hagyományának megfelelően Uzoni Mária [protokollfőnök] vezette a társulati ülést.

A vezetők bemutatását udvarias taps követte, egészen addig, amíg (utolsó előttiként) Kovács Jánoshoz el nem értünk, ott dübörgő, hosszan, meghökkentően hosszan tartó, ütemes ováció.

Szimpátiatüntetéssel felérő. (Míg el nem felejtem: az államtitkár melletti szék üresen maradt.)”

[…]

„Majd következett a várva várt (és sejtett) bejelentés. Szőcs Géza ismertette, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztere a 2010. évi XLIII. törvény 38. § (2) bekezdésének b) pontja alapján szeptember 1-jei hatállyal hat hónapra Horváth Ádámot nevezte ki a Magyar Állami Operaház miniszteri biztosává. Feladata az intézmény pénzügyi-gazdasági átvilágítása lesz, s várhatóan javaslatot tesz majd az Operaház működését leghatékonyabban biztosító közjogi formára, és előkészíti az átalakulást. S a színház alaptörvényeinek megfelelően (ha az első felvonásban a falon lóg egy puska, az a másodikban el fog sülni) Horváth Ádám [a nézőtérről felvonulva] ünnepélyesen elfoglalta a Szőcs melletti üres széket.

Szőcs további beszédében kissé sematikusan próbálta elemezni az intézmény helyzetét ("az Opera olyan, mint az ország"), s bár alapvetően igyekezett bölcsészként jelen lenni ("ne foglalkozzunk a szörnyű számokkal"), arra azért kitért, hogy a kormány azzal bizonyította operabarát hozzáállását, hogy csak 5 millió Ft mínuszt érvényesített a nyári elvonások alkalmával. Megjelölte a célt (az Operaház "legyen a világ vezető operaházainak egyike"), bár erre nem adott konkrét receptet („hogy hogyan? Önök ezt jobban tudják").

Horváth Ádám rövid bemutatkozó beszédében utalt arra, hogy énekesként negyedik éve lép fel a Ház előadásain, s hogy biztosként feladata hármas szolgálat lesz. A közönségé, a fenntartóé és a társulaté.”

Azért is tartottam fontosnak az újdonsült vezető bemutatkozását ilyen aprólékosan felidézni, mert vezetői tevékenysége leglátványosabb eleme sajnos a belépője volt. Történetünkben az Operaházat átszövő politika talán még az eddigieknél is hatványozottabban jelent meg. A tudósításból is sejlik, hogy a kormányzatnak, s azon belül az illetékes államtitkárnak semmi különösebb elképzelése nem volt az Operaházat illetően. Hol voltunk már a műfaj iránt oly elkötelezett Rockenbauer Zoltán rajongásától?

Horváth Ádám 37 esztendős volt ekkor. Korábban a Magyar Állami Operaházban 2007-től néhány kis és középszerep mellett elénekelte a Figaro házassága, a Pomádé király új ruhája főszerepeit, valamint a Don Giovanni címszerepét is – különösebb szakmai visszhang nélkül.

A Wikipédián fellelhető életrajza szerint Horváth Ádám miskolci születésű. A gimnázium elvégzése után Budapesten a Bartók Béla Konzervatórium ének szakára járt, majd a Grazi Zeneművészeti Egyetemre nyert felvételt magánének és opera tanszakon. 1995-ben I. díjat nyert a grazi American International Music Studies (AIMS) Nemzetközi Énekversenyén, s tanulmányokat folytatott New Yorkban Jerome Hinesnál, s a Juilliard Schoolban Marshall Williamsonnál.

Horváthot rég ismerő forrásunk szerint polgári értelmiségi családból származik, aki a miskolci középiskolában rendkívül népszerű volt. A személyiségét is (valószínűleg) érintő jelentős változás lehetett, hogy a gimnáziumban még Johan Bothára emlékeztető alkatú fiatalember kemény munkával egy év alatt karcsúra, színpadkészre fogyasztotta magát.

Zenei producerként az általa alapított cég ügyvezetőjeként 1999-től volt jelen a hazai zenés színházi életben, mely elsősorban saját fellépései szervezésére szakosodott. Egyebek mellett CD-t adott ki Bartók A kékszakállú herceg vára c. operájából (Kovács János vezényletével, Lukin Márta volt Judit), s a 2000-es évek elején a diósgyőri várban több nyáron át különböző zenés színpadi produkciókat hozott tető alá, a bariton főszerepeket maga által előadva (Don Giovanni, La Mancha lovagja, Il Trovatore). 2005-től a MÜPÁ-ban szervezőként és énekesként jelent meg A varázsfuvola és a Don Giovanni c. produkciókkal, melyekben már jelentős nemzetközi hírű szereplőtársakat is felvonultatott maga mellett. Fontosnak érzem megemlíteni, hogy mindkét előadást Győriványi-Ráth György dirigálta.

Horváth miniszteri biztosi kinevezése általános meglepetést keltett, mert ugyan néhány produkció létrehozásával tényleg jelen volt a hazai zenei életben, de azok mértéke, súlya, s szakmai visszhangja nem indokolta, hogy ilyen nagyságrendű megbízást kapjon.

A korabeli sajtó ki is derítette, hogy a kormányzat eredetileg mást szánt Vass Lajos utódául (aki 2002 és 2006 között a kultusztárca közigazgatási, majd politikai államtitkára volt, s később a miniszteri biztosi székből ült át a főigazgatóiba). Az elképzelés szerint bécsi Staatsoper 18 év után frissen (2010 augusztusában) leköszönő igazgatóját, Ioan Holendert kérték fel az Operaház művészeti igazgatójának, de nem tudtak megállapodni. Holender egyébként művészeti tanácsadóként dolgozott számos jelentős színháznak, így Vasséknak is.

Eredetileg Holender hozta volna magával ifj. Harangozó Gyulát balettigazgatónak, aki már 1995 és 2005 között betöltötte ezt a posztot. Pikáns mellékszála a történetnek, hogy még augusztusban Réthelyi Miklós miniszter (más forrás szerint Szőcs Géza államtitkár) szóban kinevezte ifj. Harangozót miniszteri biztosnak. Ifj. Harangozó első intézkedéseként még aznap menesztette Keveházi Gábor balettigazgatót, aki a nyilvánossághoz fordulva nem fogadta el a döntést. Ezt követően Réthelyi – vélhetően a botrány elkerülése miatt – inkább nem nevezte ki ifj. Harangozót, s kerített egy másik miniszteri biztost, mert az idő sürgetett. A váltásra pedig a legjobb apropó volt az évadnyitó.

Remélem, az Olvasó is követi, hogy hosszú bekezdések óta egyetlen sor nem esett még művészetről. A történet ugyanakkor jól példázza a hatalom döntési mechanizmusát, melynek – átmenetileg – élvezője lett az új miniszteri biztos.

Horváth Ádám az első megnyilatkozásaiban egy sor közhelyet puffogtatott el. Ő is illeszkedett ahhoz a „haladó” vezetői hagyományhoz, hogy a belátható időn belülre világszínvonalon üzemelő Házat ígérjen, ami se közvetlen elődeinek, de utódának sem igazán sikerült, viszont a politikai döntéshozó elhitte – egy ideig. (pl. a Magyar Nemzetben 2010. szept.16: „Ahhoz, hogy az Operaház valóban kirakatház legyen, sokkal inkább nyitnunk kellene. A vízióm, hogy az Operaházat két éven belül Európa egyik legjelentősebb dalszínházává tesszük…”)

Kettő éven belül! Tengermély naivitással állította, hogy világhírű neveket kell idehozni, akik azt követően azért fognak áron alul fellépni, mert dicsőség lesz számukra idejönni, éppúgy, mint a MET-be vagy Bayreuthba: ”Láttam komoly külföldi énekesek önéletrajzait, akik felléptek nálunk, és nem szerepelt bennük az Operaház. Azt kell elérnünk, hogy bárki is lép fel a pesti Operában, büszke lehessen rá.”

Minthogy feladata a dalszínház gazdasági átvilágítására is kiterjedt, nyilatkozataiban olyan ötletekkel sziporkázott, mint pl. A szicíliai vecsernye korábban kezdődjön, hogy a közalkalmazottaknak a késői zárás miatt ne kelljen taxit igényelniük. Az ilyen megoldást jónak tűnik belső vezetői értekezleten elmondani, de egy nagyközönségnek szóló, programot hirdető interjúban ilyen ötlettel előállni már önmagában felveti Horváth vezetői alkalmasságának kérdését.

A Café Momus elsők között készített interjút Horváth Ádámmal, melyben a már meghirdetett programok megtartására vonatkozó kérdésre kitérően csak saját fellépésére vonatkozva ezt válaszolta: „Minimális változásokra lehet számítani, hiszen már az én kinevezésem is okoz változást, mert ebbéli státuszom idejére, mint énekes, lemondtam az előadásaimat.” A legtöbb kérdésre hasonlóan kevés konkrétumot említett. (A teljes interjút itt olvashatják: momus.hu/article.php?artid=5681). Horváth operavezetői ténykedése során mindvégig ódzkodott a konkrétumoktól, mintha félne, számon kérhető lesz.

Ehhez képest hamarosan konkrétumokra is sor került. Menesztésre került a novemberi Erkel-bicentenáriumra tervezett Bánk bán-előadás meghívott olasz rendezője (hogy ez kivételesen jó döntés volt, az más kérdés), s az előadás koncertante került megvalósításra (ez viszont nem). Horváth pedig lemondott középszerepei helyett már január elején új főszerepben mutatkozott be (a Bohémélet Marcellóját énekelte sorozatban).

Kisvártatva kukába került még a januárra tervezett Bolygó hollandi, mely eredeti rendezője az évadot egyébként összeállító, de már korábban – Vass által – menesztett Kovalik Balázs rendezett volna Fischer Ádám zenei vezetésével).

Az évad Vassék által betervezett premierjei közül többé-kevésbé a tervek szerint valósult meg a Mefistofele, Márta István operája, a Csodálatos mobilvilág (az Új Színházban összesen két alkalommal), A rosszul örzött lány c. balett, az Ascanio Albában (összesen két alkalommal), Fekete Gyula: Excelsior! (a Tháliában), a Macbeth (2011 márciusban), A vágy villamosa c. balett és 2011 júniusban a Lohengrin (a MÜPÁ-ban a Wagner Napok keretén belül). A premierek közül három külső helyszínen valósult meg, s három produkció külső fesztivál szervezésében. De ebben a zűrzavaros évadban nem az előadások játszották a főszerepet az Operaházban.

Ugyan számos alkalommal kapott kérdést Horváth Ádám a Vass-korszakban ellentmondásos körülmények között bezárt Erkel Színházzal kapcsolatban, erre a teljes vezetői időszaka alatt nem tudott bármi konkrétumot tartalmazó választ adni. Vagy nem észlelte a kérdés fontosságát, vagy ennyire nem volt elképzelése a megoldásról.

A korábbi időszak gazdálkodásáról a miniszteri biztos és a gazdasági átvilágítást vezető Hardy F. Gábor hamarosan számokkal is szolgált. Az egymásra licitáló nyilatkozatokban egyre növekvő számokat említettek a gazdálkodás hiányosságaira, hűtlen kezelésre utalva, melynek mértéke október végére már közelítette az 1,3 milliárd Ft-ot. A habot a tortán egy mezei iratmegsemmisítés jelentette. Október 22-én Réthelyi miniszter felmentette Vass Lajost és Szabó Attila gazdasági igazgatót, s még aznap Horváth drámai hangú sajtótájékoztatón maga mutatta be a ledarált papírhalmokat:

„Október 21-én este Vass Lajosnak, az Operaház főigazgatójának az irodájából kiszűrődő furcsa gépzaj ütötte meg Horváth Ádám miniszteri biztos munkatársának a fülét. A főigazgató titkárnője iratokat semmisített meg: néhány óra alatt három szemetes-zsáknyi dokumentumot daráltak le.”

A miniszteri döntés értelmében az Operaház irányítását innentől saját hatáskörben Horváth Ádám látta el. Horváth még egy Kormányzati Ellenőrzési Hivatal-vizsgálatot is kezdeményezett, melynek lezárulta után (2012 decemberében) a hivatal sikkasztás és hűtlen kezelés kísérlete miatt hat ügyben, kilenc tényállásban mintegy 400 millió forintnyi elkövetési értékben tett büntetőfeljelentést a leváltott főigazgató és gazdasági igazgató ellen. A rendőrségi eljárás végleges lezárulta után, 2015 áprilisában ez az összeg 10 milliós nagyságrendűre apadt, ez került bíróság elé. (Amely végül minden vádpontban felmentette az intézmény egykori vezetőit.)

De mire eljutottunk Vass október 22-i felállításáig, jelentős változások történtek az intézmény irányításában. Még szeptember végén lemondott Fischer Ádám fő-zeneigazgató, s Vass Lajos – vélhetően nem önszántából – Győriványi-Ráth Györgyöt nevezte ki alig pár nappal később. Kicsit szappanoperás megoldás, mert Győriványit 2006-ban saját maga mentette fel korábbi megbízatásából. Azt a Győriványit bízta tehát meg, aki 2001-től történt fő-zeneigazgatói tevékenysége nyomán az intézmény legnépszerűtlenebb személyiségévé nőtte ki magát.

Győriványival jelen sorok írója még november végén készített interjút, melyben a korábbi tevékenységét ért kritikákat többnyire visszautasította, s előrevetítette, hogy most az egyszer már megbukott koncepcióját valósítják meg. A társulat további leépítése mellett tett újra hitet. (A teljes interjút itt olvashatják: https://momus.hu/article.php?artid=5801).

Novembertől két újabb vezető érkezett erősítésként: az üzleti szférából jövő Mozsár Istvánt az Operaház ügyvezető igazgatói feladataival bízta meg Horváth. A színház új gazdasági igazgatója pedig Hajduné Sipos Erika lett, aki az Igazságügyi Minisztériumból érkezett. A bevezetőben említett, az évadnyitón szereplő vezetői csapatból ekkor már csak egyedül Keveházi Gábor balettigazgató maradt (így utólag már érthető az évadnyitónál említett széles mosoly is).

De Ő is csak 2011 februárig, amikor a balettegyüttes tájékán is felforrósodott a hangulat. Februárban Horváth menesztette Keveházi Gábort (akinek 2015-ig érvényes szerződése volt) és kinevezte Hágai Katalint. Egy (!) nappal később leváltotta Hágait. Ekkor Eldar Alijev balettmester kapta meg a balettigazgatói posztot és Volf Katalin lett a művészeti vezető. Alijev kinevezésére a szinte teljes balettegyüttes másnap reggel felkereste Horváth Ádámot, hogy vonja vissza a döntését – eredménytelenül. Újabb három héttel később Horváth fegyelmi eljárást rendelt el Volffal szemben is, mert úgy vélte, nem támogatja a balettegyüttessel szemben. Ez a döntéssorozat mutatja, hogy Horváth mélyebb koncepció nélkül ad hoc döntéseket hozva, kapkodva próbált az egyre forrósodó hangulaton úrrá lenni, egyre esélytelenebbül. Ez idő tájt szinte állandósultak a napisajtóban (pártszimpátiától függetlenül) a „Megint áll a bál az Operaházban” kategóriájú beszámolók.

Közben hhaladt az idő, szereplőváltozásokkal, darabváltozásokkal, helyenként sztrájkhangulatban, de viszonylag változatlan formában ment a Kovalik Balázs által megtervezett évad. Azé a Kovaliké, aki 2010 nyara óta nem tette be a lábát az Operaházba.

Idővel a fenntartó meghosszabbította a miniszteri biztos lejáró mandátumát. Az eredeti megbízásban még szereplő feladat – a javaslattétel az Operaház működését leghatékonyabban biztosító közjogi formára – szép lassan elfelejtődött, mintha azzal, hogy sikerült a Ház feletti irányítást átvenni, nem is lenne rá szükség.

Az új vezetés 2011. februárjában ismertette a jövő évadra vonatkozó terveit.

Az évad Bartókkal indulna, A kékszakállú herceg vára című előadás 3D-s technika segítségével jelenik meg. Új bemutató még a Simon Boccanegra és a Don Giovanni. Vadonatúj Ring indulna A Rajna kincsével, s R. Strauss Magyarországon eddig mindössze egyetlen alkalommal műsorra tűzött Arabellája is színre kerül Kocsis Zoltán vezényletével. A régizene kedvelőit Jean-Philippe Rameau Hippolyte et Aricie című előadására hívták. A Magyar Nemzeti Balett Prokofjev Hamupipőke és Maurice Jarre A párizsi Notre-Dame című balettokkal készült.

A bemutatók már mind a Horváth-éra után következtek be. Közülük a Kékszakállú mindössze három előadást ért meg, közönség és szakma egyaránt hatalmas bukásnak könyvelte el a 3D-vel együtt. Hasonlóan negatív visszhangja lett a Don Giovanni új bemutatójának (Horváth-tal a címszerepben), de a rendezés 2016-ig repertoáron maradt (más Giovannikkal). A Boccanegra tisztes sikert aratott és a mai napig az Operaház repertoárját képezi. A Rajna kincse csak 2015-ben valósult meg, más rendezésben. Az Arabella a kitűzött időben megvalósult, de másik karmesterrel, Kocsis már a felkérést követően kiszállt belőle (információim szerint a szereposztás sem nyerte el a tetszését, s a tervezett zenei próbákat is kevesellte). A Rameau-opera is csak két évvel később valósult meg. A két tervezett balett bemutatója elmaradt.

A sajtótájékoztatón Horváth jelezte, hogy hamarosan lesz főigazgatói pályázat, melyen Ő maga is pályázni fog, az éneklést viszont főigazgatóként sem hagyja majd abba. Ez annál is inkább így lehetett, mert a kiszivárgott szereposztásokban a Don Giovanni és a Simon Boccanegra címszerepére, valamint az Arabella Mandrykájára is magát tűzte ki. (Ebből csak a Don Giovanni valósult meg részéről, abban kifejezetten rossz kritikai visszhangot keltve.) A már említett Café Momus interjúban Győriványi mellszélességgel vállalta a felelősséget a művészeti döntésekért („… teljes mértékben az én vállamat fogja nyomni...”).

Az események az évad végén gyorsultak fel. 2011 áprilisában a Nemzeti Erőforrás Minisztérium pályázatot írt ki a főigazgatói posztra, a szakmai bírálóbizottság 8:1 arányban Horváth Ádám munkáját tette az első helyre. (Összesen öten pályáztak, Horváth Ádám Zsolt, ifj. Harangozó Gyula táncművész, Retkes Attila zenei szakíró, Aczél András rendező és L. Zsolt mérnök.) Réthelyi Miklós miniszter – szemben a pályázatban megjelent július elsejei hatállyal – június elsején kinevezte a nyertest, majd szinte ugyanazzal a lendülettel két nappal később(!) – a miniszterelnök egyetértésének hiánya miatt – felmentette az Operaház főigazgatói tisztségéből Horváthot.

Horváth Ádám 2011. június 1-jétől június 3-ig volt tehát főigazgatója a Magyar Állami Operaháznak. Minden idők legrövidebb ideig regnáló operai felsővezetője lett.

A miniszter június 4-től Mozsár István ügyvezető igazgatót bízta meg a főigazgatói tisztséggel, Mozsár augusztus 8-án lemondott e feladatról. Réthelyi Miklós ekkor Kovács Jánost kérte fel augusztus 9-től a megbízott főigazgatói teendők ellátásával. (Erről Kovács egy későbbi interjúban szó szerint ezt mondta jelen sorok írójának: „…csak azért vállaltam, hogy az előző megbízott főigazgató lemondása utáni interregnumban a megbízott főzeneigazgató ne tehessen több kárt az intézményben.”) Augusztus 18-án pedig kormánybiztos érkezett a Ház élére: Ókovács Szilveszter.

Horváth Ádám miniszteri biztosi és főigazgatói évadjának talajvesztett realitásérzékét mindennél tökéletesebben jellemzi a Nemzeti Balett vezetése körüli hercehurcák idején készült interjúban Hamvay Péter kicsit indulatos kérdésére adott válasza: „Élvezi ezt a munkát?” – „Azt remélem, ha száz év múlva majd azt mondja valaki, hogy a magyar Operának volt egy második aranykora, azért én is hozzátehettem valamit.” (Népszava, 2011. febr. 24)