Az én operaigazgatóim X. – Vass Lajos, aki jobb híján volt
Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve majd az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Vass Lajos.
2006 májusa volt. Már nagyon égett a talaj az operaházi főigazgató, Hegyi Árpád Jutocsa lába alatt: A direktor korábbi vezetőtársai, a kommunikációs igazgató, az ügyvezető igazgató, a fő-zeneigazgató és a vezető karmester mind lemondtak. A balettigazgató, Keveházi Gábor nyílt levélben szólította fel lemondásra, a levelet a címzetten kívül elküldte több politikusnak, így kultuszminisztérium államtitkárának, Vass Lajosnak is. Lemondást követelt az intézmény közalkalmazotti tanácsa és a Magyar Tánc- és Zeneművészek Szakszervezete is. Néhány nappal később Bozóki András kulturális miniszter és Vass államtitkár személyesen fogadta Hegyi Árpád Jutocsát, Keveházit és operai direktor utolsó megmaradt emberét, Müller Péter Sziámi stratégiai igazgatót. A találkozót követően a minisztérium közleményben erősítette meg a főigazgatót.
Még egy hónap sem telt el az új miniszter, Hiller István beiktatásáig, akinek egyik első dolga volt az operaházi káosz rendezése. Ehhez leváltott elődje politikai államtitkárát, Vass Lajost látta legalkalmasabb személynek, akit 2006. június 19-én fél évre nevezett ki miniszteri biztosnak (ezt később 2007. június 30-ig meghosszabbította.)
Talán egyetlen operaházi vezető sem kötődött pályája során nyíltan a nagypolitikához oly mértékben, mint Vass Lajosé. Operaházi megbízatását megelőzően, 2002 júniusától egy évig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium közigazgatási, majd 2003 júniusától egészen miniszteri biztosi felkéréséig politikai államtitkára volt. Vass a rendszerváltást megelőzően is betöltött politikai tisztségeket. Volt szolnoki járási úttörőelnök, később a KISZ Szolnok Megyei titkára, még később az MSZMP Szolnok Megyei Bizottságának társadalom-politikai titkára.
A Wikipédián fellelhető életrajza szerint a szolnoki születésű Vass a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán diplomázott, később elvégezte az ELTE-n a filozófia szakot és diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán is. A rendszerváltást követően megszűntek addigi politikai állásai, így a kulturális szakmában helyezkedett el: 1990-től a szolnoki Szigligeti Színház szervezője, majd 1992-től 1996-ig menedzser-igazgatója volt. 1991 óta az Ars-In-Kom Művelődési és Kommunikációs Kft. alapító ügyvezető igazgatója. 1996–2000 között a szolnoki Városi Művelődési és Zenei Központ Kht. ügyvezető igazgatója. 2000-től 2002-ig a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt. Pályája során az opera műfajával érintőlegesen került csak kapcsolatba, de a Szigligeti Színházban igazgatása idején műsorra kerültek operák is.
Vass Lajos 51 esztendős volt miniszteri biztosi megbízatása kezdetén. Az előző igazgatás alatt méhkasként felbolydult társulatban örömmel fogadták érkeztét, abban bízva, hogy erős politikai kapcsolatai révén az intézmény megerősödik.
Vass eleinte nem tervezett hosszabb távra az Operaház élén, jó ideig csak átmenetinek gondolta ottlétét. A kinevezése utáni őszön ugyanis az országban önkormányzati választásokat tartottak, melyben Vassra komoly feladat várt. A kivéreztetett intézményből Győriványi-Ráth Györgyöt örökölte fő-zeneigazgatóként, akit a Házban általános ellenszenv övezett. (A miniszteri biztos megbízatásával párhuzamosan 640 operaházi dolgozó aláírásával petíció érkezett Hiller miniszternek, kérve Győriványi-Ráth felmentését.) Az új vezető pedig meghallva az idők szavát alig három hét elteltével leváltotta Győriványit és az intézmény legnagyobb népszerűségnek örvendő karmesterét, Kovács Jánost bízta meg a feladattal. A bejelentésről szóló sajtótájékoztatón nagy ováció fogadta a döntést.
Innentől kezdve az Operaház társulata végre békésen élte mindennapjait, még a levezényelt létszámleépítés is viszonylag zökkenőmentesen zajlott. Ahogy Hiller István fogalmazott egy szűk évvel később: „Vass Lajos miniszteri biztos nyugalmat teremtett, és alkalmassá tette a terepet a pályázat lebonyolítására.” (Népszabadság, 2007. május 10.)
Vass Lajos a megbízatás elfogadásának pillanatában is pontosan tudta (hiszen még az általa irányított minisztérium kezdeményezte), hogy a minisztérium nagyszabású racionalizálást vár el tőle. Gyakorlatilag azt, amibe elődje látványosan belebukott.
Közben gyorsan eljött az októberi önkormányzati választás napja, de a választók másképp gondolták, mint Vass, ugyanis a szolnoki polgármesteri székért folytatott küzdelmet – hajszál híján, de – elbukta. Ezután a miniszter meghosszabbította a biztosi mandátumot, majd 2007 tavaszán kiírták a főigazgatói pályázatot. Vass Lajos pedig főigazgatói székkel vigasztalódott, kicsit keserű szájízzel. De volt némi keserűség operai oldalról is, ha olyan direktor jut, aki csak jobb híján van ott.
A vezetői pályázat összetett feladatot fogalmazott meg (egyáltalán nem könnyítve meg az egykori államtitkár helyzetét). Új szervezeti, vezetési és működési struktúra kidolgozása, koncepciót a nézőszám csökkenése megállítására. Részletes terveket vártak az Erkel Színház jövőjéről is. A pályázat szerint a fő-zeneigazgató felel az intézmény művészeti arculatáért, míg a főigazgató a szervezeti és gazdasági ügyekért felelős. (Ez a pályázati kiírás élénken emlékeztet arra a szituációra, amikor Locsmándi Miklós lett az igazgató Győriványi első fő-zeneigazgatósága idején. De az nem sült el jól.)
Hat egyéni (négy főigazgatói és két főzeneigazgatói) és egy közös pályázat futott be, ez az egy közös Vassé volt. Vass Lajos nem akart kockáztatni, tehát erős partnerrel pályázott, Fischer Ádám fő-zeneigazgatóval. A csapatot erősítette még Kovalik Balázs az addig nem létező művészeti vezetői poszton (ebből később lett is kalamajka). A szakmai zsűri egyöntetűen a Vass-Fischer-Kovalik trió mellett foglalt állást, amit a miniszter rögvest el is fogadott.
Egy vezetői team viszontagságai
Vass Lajost ismerjük már, érdemes pár sort vesztegetni a csapat másik két tagjára is.
A legnagyobb tekintélye kétségkívül Fischer Ádámnak volt, aki ezidőtájt már világszerte ismert dirigens, évtizedek óta jelen volt a legnagyobb operaházakban (Bécsben 1980, a Scalában 1986, a Covent Gardenben 1989, a MET-ben 1994, Bayreuthban 2001 óta). Budapesten Ő alapította a MÜPA nagysikerű Wagner Fesztiválját egy évvel korábban.
Kovalik Balázs az operarendezői szakma hazai fenegyereke, aki 1991-től a Magyar Állami Operaház rendezőasszisztense. 1997-ben diplomázott a müncheni Hochschule für Musik und Theater rendező szakán. Rendezőként idehaza 1995-ben Szegeden a Turandottal debütált (amit 1997-ben az Operaház megvett, s egészen 2019-ig folyamatosan műsoron is tartott). Az újhullámos német rendezőiskola jellemző képviselője, aki 1997-től a Zeneakadémia opera tanszakát is hosszabb ideig vezette.
Első pillanatra még magyarázható a műfaj iránt laikus miniszter lelkesedése, amivel üdvözölte a hármas megkoronázását, de utólag látható az is, hogy a később előbúvó problémák a kezdetektől fogva ott voltak beépítve e kényszerű szövetségbe.
Jelen sorok írója Vass Lajostól kinevezését követően fél évvel kért és kapott interjút. Ebben az új főigazgató még optimistán beszélt a hármas irányításról: „Hárman leülünk az asztalhoz, és beszélünk dolgokról. Ha hierarchiáról beszélünk, akkor azt mondom, hogy a beszélgetés végére a pontot a főigazgató teszi. Azaz hiába beszélgetünk és értünk egyet mindenben, azt valakinek alá kell írnia. Magyarul: a felelősség a végén minden szempontból az enyém. De természetesen - mivel csapatról beszéltem az imént - megtaláljuk a közös irányt.” (Az optimizmussal telt interjú itt olvasható: https://momus.hu/magazin/interjuk/most-mar-tudjuk-mi-a-cel-vass-lajos-a-magyar-llami-operahaz-foigazgatoja)
Jellemző adalék, hogy Kovalik és Fischer mindössze egyetlen egy közös munkát adtak ki a kezük alól, az első közösen megtervezett évad emblematikusnak szánt nyitóprodukcióját, a Fideliót, 2008-ban. A bennfentesek számára a próbák kezdetétől fogva érzékelhető volt, hogy „nincs igazi kémia” a két alkotó között, Fischer az ötödik előadás táján ki is szállt a darabból. (A népnyelv által „Luke Skywalker-es Fideliónak” hívott produkció mindössze 21 előadást élt meg, a közönség és a kritika sem igazán szerette.) Onnantól hűvös távolságtartással elkerülték egymás produkcióját.
Az együttműködés a vezetői trojka részéről a Fideliót követően főleg adminisztratív módon zajlott. Egy idő után Fischer kiszorulva érezte magát ebből a hármasból. Ennek volt is realitása, mert a fő-zeneigazgató aktív világjáróként nem igazán tudott a napi ügyekben részt venni. Ezek felett a folyamatosan jelenlévő Kovalik apránként átvette az irányítást, Vass pedig nem tudott (vagy nem akart) Kovalik térhódításának határt szabni. Fischer pedig egy idő után ezért csak saját produkcióival törődött, a hármas nem igazán tartott egyeztetéseket sem. (Ez egyébként egybevágott a Wagner Napok felfutásával, amit Fischer többször próbált összemosni az Operaházzal, csak kisebb sikerrel.)
Fischer Ádám 2009 nyarán a rá jellemző „módon” szállt ki ebből az együttműködésből: lemondott a fő-zeneigazgatói posztjáról, de egy – később sosem tisztázott módon működő – grémium, a Művészeti Tanácsadó Testület elnökeként mégis maradt szinte az utolsó pillanatig. Fischer beosztását az Operaház (és a fenntartó minisztérium) tisztviselői sem igazán értették, innentől kezdve (a sajtó munkatársaival egyetemben) össze-vissza keverték az éppen aktuális titulust.
Kicsit előreszaladva az eseményekben azért idézzük fel, hogy azon utolsó pillanat idején Kovalik már rég nem volt a Háznál (melynek akkori műsortervét az utolsó szögig egyébként Ő rakta össze). Egy újabb országgyűlési választást követően, 2010 nyarán Vass Lajos váratlanul nem hosszabbította meg Kovalik Balázs lejáró művészeti igazgatói szerződését egy vadonatúj kormányrendeletre hivatkozva (merthogy Kovalik művészeti igazgatói státusza hivatalosan nem is létezett). Fischer pedig hallgatott, nem emelt az eljárás ellen kifogást és maradt a pozíciójában.
A három vezető közül Kovalik tevékenysége volt az egyetlen, amely hosszabb távra tekintett előre, de jellemzően csak és kizárólag a saját nézőpontja szerint. Jellemző javaslata volt a Magyar Állami Operaház név megváltoztatása Opera Budapest-re, de az ötletet végül nem tudta átverni.
A vezetői team széteséséhez járult egyebek mellett az is, hogy az Operaház három tisztségviselője olykor egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal terhelte a kapcsolatukat, s hogy az nem szolgálta az egyéni ambíciókon kívül az intézmény érdekeit sem.
Ebben a kényszerű hármasban Vass defenzívába került, mert sajnos csak mérsékelten tartott lépést a műfajjal, hiányzott a kapcsolatrendszere és valószínűleg a személyes érdeklődése is a műfaj mélységei iránt. Jellemző példa, hogy Melis György nyilvánosság előtt zajlott születésnapi laudációjában szemrebbenés nélkül felolvasta papírjáról az ünnepelt látványos fejcsóválása ellenére annak főszerepei között Sarastróét. Apró, de nagyon árulkodó elszólás volt. A társulat ugyanakkor Vass idején még átélhette (utoljára), hogy egy valamilyen mértékben gondoskodó direktor szárnyai alatt dolgozhat, aki foglalkozott a személyes kérésekkel is, egyáltalán emberi hangot tartott fenn művészeivel.
Annak ellenére, hogy Vass Lajos nem tudta politikai kapcsolatait normatív támogatásra váltani, s az intézmény tartósan kimaradt az állami fejlesztésekből is, a főigazgató személyes elfogadottsága a társulat körében általános volt. Bukásához viszont nagy mértékben hozzájárult, hogy félreértve a helyzetet, tévesen kezelte az Erkel Színház ügyét. S nem tett másképp a fenntartó minisztérium sem.
Az Erkel Színház-ügy
Jelen sorok írója mindig vállaltan szívügyének tekintette az Erkel ügyét, amit több alkalommal a nyilvánosság előtt is kifejtett. E szándék gyökerei a „hősi múltban” találhatók, de minden időszakban rengeteg józan érv szólt (és szól) az épület megtartása-üzemeltetése mellett. Igen ám, de a minisztérium (melynek kötelékéből Vass érkezett) csak egy óriási hodályt látott, melynek fenntartása komoly költségeket jelent, felújítása pedig még többet. (Ez ma sincs másképp.) Az épület egyébként nem műemlék, mindössze a közönségbüfében található két óriási Bernáth Aurél-freskó élvez védettséget (ebből később baj is lett).
Vass Lajos miniszteri biztosi munkába állását követően egyből statikai vizsgálatot kezdeményezett. Már maga a felmérés megrendelése is tartalmazott némi prejudikációt: a vizsgálatnak ki kell derítenie, hogy az épület műszaki állapota megengedi-e, hogy a rekonstrukció előtt ebben az évadban még játsszanak a Köztársasági téri épületben. Valószínűleg nem egyeztettek előre a statikussal, mert a végeredmény szerint az Erkel Színház épülete nem életveszélyes, így az Operaház vezetősége kényszerűen úgy döntött, hogy az évad október 7-én mégis elkezdhető.
A következő vizsgálatot már elővigyázatosabban tűzték ki. S mire az új operaigazgatói pályázat kiíródott, eldőlt a kérdés: az Erkel életveszélyes és bezár, a színház pedig a következő évben az Erkel helyett a Tháliában kötött le 41 előadást. (A Thália Színház még jóval korábban néhány produkció erejéig befogadott már operát, melyek csak azt igazolták, hogy a helyszín – udvariasan fogalmazva – nem igazán alkalmas akusztikus operaelőadásra.)
A döntés a hazai operabarátok nagy többségénél csalódást és elkeseredést váltott ki. Erről akkoriban ezt írtuk: https://momus.hu/magazin/fotema/erkel-szinhazsirato-igen-szubjektiv-jegyzet. A döntés után gyakorlatilag nem történt semmi. A műfaj iránt érdeklődők csak városi mendemondákból értesültek az épület állapotáról, a tervekről, az idő pedig haladt. Ugyan közönség nem mehetett be, de apránként a próbaterem hiányával küszködő színház visszacsempészte a próbákat egyre nagyobb számban az épületbe.
Az épület történetét színesíti, s az Operaház akkori vezetését nem igazán dicsérő esemény volt, hogy amikor a színház nagybüféjében lévő freskókat 2009-ben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal védetté nyilvánította, az igazgatóság fellebbezést nyújtott be az eljárás ellen.
Így értünk el, bátor semmittevésben a 2010-es év végéig. Ekkoriban a Café Momus hasábjain az épület első évszázadát elemeztük: https://momus.hu/magazin/fotema/99-eve-adtak-at-a-nepoperat-az-erkel-szinhaz-szuk-evszazada. Komolyan felvetődött a kérdés: tényleg így múljon ki az ország legnagyobb fedett teátruma?
Pedig Vass a fentebb említett, lapunknak adott interjújában már 2008-ban előre jelezte, várhatóan „bejelentik, hogy mikorra épül fel egy multifunkcionális kulturális központ, ahol operai típusú nagyrendezvények is megvalósulhatnak. Alatta mélygarázzsal, összeköttetésben a metróval.” A sokáig elhúzott bejelentés végül a 2010-es országgyűlési választások kampányidőszakában hangzott el.
Vass (és minisztériuma) helyzetértékelésének alapvető tévedése az volt, hogy nem mérték fel a színház elvesztésével járó morális és szakmai veszteséget. És sajnálatos, de a vezetői triumvirátus egyetlen művész tagja sem emelt a döntés ellen szót (nyilvánosan semmiképpen), némán köntörfalaztak hozzá. Az pedig már a történelem része, hogy a tervezett multifunkcionális izé az elvesztett választások után szerencsésen feledésbe merült.
Az Erkel Színház kezelésének elkeserítően dilettáns mivoltját indirekt módon legfényesebben Vass után egy évvel később megjelenő Ókovács Szilveszter igazolta. 2013-ban – némi túlzással – egy sima tisztasági meszelést követően megnyitotta az ódon teátrumot és 2022-ig különösebb ráfordítás nélkül használta a nagyközönség őszinte örömére.
Művészet, mint olyan
Jelen sorok írója már a Vass-korszak végefelé értékelte az eltelt időszak művészi tevékenységét. A teljes cikket itt olvashatják: https://momus.hu/magazin/fotema/harom-ev-kovalik-balazs-muveszeti-igazgatosaga-a-moban.
Ma sem gondolom másképp, de a körülményeket némileg árnyalja, hogy immár történelmi távlatból tudjuk megítélni annak a bő három év művészi értékeit, pro és kontra egyaránt.
A művészeti döntéshozó szinte kizárólagosan Kovalik Balázs volt, aki ezen időszakban alaposan felforgatta a színház működését. A Magyar Állami Operaház társulata pedig végképp elindult az erózió útján. A produkciók elkezdtek ad hoc alapon szerveződni, ha szerencsés konstellációban jöttek létre, jobb, ha nem, szerencsétlenebb előadás született.
Innentől kezdve esély nem volt magánénekesi státuszhoz jutni. Ez pedig hosszútávon meglátszott az utánpótláson, hiszen nem mindenki szeret ilyen látványos bizonytalanságra jövőt építeni. Kovalik sajátos gondolkodásmódja úgy is megmaradt a Házban, hogy a személye azon kívül rekedt, s újabb rendezéssel nem jelent meg az Andrássy úton a Mefistofele óta (ez a visszavonulás amúgy saját döntése volt).
Az Erkel kiesését Vassék kétségbeesetten próbálták más helyszínnel pótolni, a Thália után a Vígszínház is befogadott produkciót (no persze, az ottani direktor rendezte), s Fischer erőteljes noszogatása nyomán a MÜPA Wagner produkciói közül is létrejött néhány operaházi koprodukcióban (ezek történetesen pont nem a legsikerültebbek voltak). De az a közönség, amely kitartóan elzarándokolt a néhai Köztársaság térre, a negyedakkora Tháliába már nem követte művészeit.
Kovalik értékrendje a klasszikus operajátszás közönségét kevésbé szolgálta, de saját programjába csak mértékkel tudott fiatalokat bevonni. Történelmietlen kérdés, hogy vajon jobb lett volna, ha kap újabb három évet, ezt nem tudni. A jelentősen csökkenő nézőtéri létszám ellenére egyre kevesebben keresték fel az Andrássy utat.
Az elöregedett és szétszóródott társulat helyett jöttek szerepszerződéssel újak és fiatalok (elsősorban Kovalik korábbi és akkori tanítványai), akik közül többen egy évtizeddel később már a pályán sem voltak. Igazi nagy átütő egyéniség ebben az időszakban már csak nagyon kevés tűnt fel.
Kovalik műsorstruktúrája is szakított a hagyományos operaházakéval, de az újabb darabok közül meglepően kevés aratott zajos közönségsikert (a Xerxes mindenképpen és Haydn Orpheusz és Euridikéjét feltétlenül idesorolnám). De az új daraboknak csak a töredéke tudott a repertoár részeként megmaradni. A Fischer által forszírozott bemutatók szinte kivétel nélkül elbuktak, legzajosabbat az ún. dupla-Kékszakállú. Vass Lajos ebben a rendszerben a láthatatlan ember szerepét töltötte be.
Beszédes, hogy Vass egy interjújában Rácz Judit kérdésére milyen ritka tétova választ tudott adni: „Milyen Ön szerint ma, itt, a Magyar Állami Operaházban a kívánatos arány az új és a hagyományos között?” „Azért lenne félrevezető valami százalékos arányt mondani, mert nemcsak az érdekes, újfajta bemutatók számát kell figyelembe venni, hanem az egyes darabok előadásszámát is. Lehet, hogy egy izgalmas produkció három előadása többet jelent, mint egy hagyományos repertoárdarabból húsz előadás, de az is lehet, hogy fordítva igaz ez az állítás.” (SZÍNHÁZ, 2009. október)
A Kovalikék által preferált színházi működés gyakran torkollott szervezési anomáliába, amikor egyes produkciók időben és térben ütötték egymást. A művészeti vezetés elképzelései mögött egy szétzilált menedzsment állt. Ez pedig felerősítette az intézmény elleni külső támadásokat.
„Csak az a vég…”
A külső támadások pedig jöttek, s mivel a fenntartó nem segített az intézmény anyagi helyzetét stabilizálni, csak idő kérdése volt, meddig áll biztosan Vass Lajos főigazgatói széke.
2010 tavaszán országgyűlési választások voltak, mely után – nem kellett különösebb jóstehetség hozzá – várható volt a direktor menesztése. Ezt a főigazgató vagy kevéssé észlelte, vagy abban bízott, hogy megtarthatja a mandátumát 2012-ig (ameddig eredetileg elnyerte). Az új minisztérium első barátságtalan lépéseire nem vette a kalapját, hanem megpróbált a megváltozott feltételeknek megfelelni.
Vezéráldozatra szánta magát, amikor váratlanul nem hosszabbította meg Kovalik lejáró szerződését, de ezzel – utólag már látható – csak heteket nyert. Vass még ekkor sem adta fel, újabb lépésként fő-zeneigazgatóként szerződtette azt a Győriványi-Ráth Györgyöt, akit saját maga menesztett négy évvel korábban ugyanebből a pozícióból. Visszaért ugyanoda, ahonnan kiindult. De ez már méltatlan és szánalmas vesszőfutás volt!
A 2010/11-es évadnyitón miniszteri biztost kapott a nyakába bizonyos Horváth Ádám személyében, s átfogó minisztériumi vizsgálatot. A napisajtó megint az Operaház ügyeiről cikkezett, s ahogy várható volt, október 22-én egy mondvacsinált ürüggyel leléptették a színpadról.
Vass Lajos idegenként érkezett az opera világába, úgy is távozott. Direktor korában is megmaradt benne a fiatalkori mozgalmi művházas attitűd. Ahogy a korábban említett Színház-interjúban megállapította: „Korábban nem volt érezhető az erőteljes véleménynyilvánítás, míg mára e-maileket írnak, és a nézőtéren is kifejezik tetszésüket vagy ellenérzésüket. Néha a közönség egyik fele búzik, a másik meg ujjong, ez így jó.”