Az én operaigazgatóim VIII. – Szinetár Miklós, az egyensúlyozóművész másodszor

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse újra Szinetár Miklós.

2002 nyarán fordult elő az Operaház általunk vizsgált időszakában először, hogy az országgyűlési választások után mindjárt hamarosan operaigazgatót is váltottunk. Ezt követően szinte kötelező is lett kormányváltás esetén ez a rapid direktormenesztés az Operaházban, de először ezen a forró nyáron következett be. Persze nem volt előzmények nélkül.

A diadalmas visszatérés

Az új kormány május 27-én állt fel, ehhez képest egy hónap sem kellett az új kormány új miniszterének, Görgey Gábornak, hogy az operaházi vezetők elmozdítását kezdeményezze. A hivatalban lévő direktor, Locsmándi Miklós alig több, mint kilenc hónapja töltötte be tisztségét, amikor megszületett a verdikt: a kulturális miniszter – vezetői alkalmatlanságra hivatkozva – visszavonta a főigazgató és főzeneigazgató megbízását. A döntést a dalszínház társulati ülésén jelentették be. Locsmándi Miklós és Győriványi Ráth György bírósághoz fordultak.

A miniszter döntését így indokolta a sajtó felé: „Rengeteg panasz érkezett hozzám: az Operaháznak nincs olyan szekciója, amelynek munkatársai ne tiltakoztak volna az eddigi vezetők módszerei ellen. Rossz hangulatban pedig nem lehet értékes művészi produkciókat létrehozni. Ezért kezdeményeztem mindenre kiterjedő vizsgálatot, amit kabinetem munkatársai végeztek, majd az Országgyűlés kulturális bizottsága is meghallgatta az érintetteket. Az összes körülményt, érvet és ellenérvet mérlegelve hoztam meg döntésemet.” (Magyar Hírlap, 2002. június 26)

A társulati ülésen hatalmas vastaps fogadta a felmentést (melyet a beteg Görgey helyett kabinetfőnöke tolmácsolt), s hivatalosan is bejelentették, hogy december 31-éig megbízott főigazgatóként Szinetár Miklós, a Győriványi-Locsmándi időszakot megelőző ciklus direktora vezeti az intézményt. Megbízott fő-zeneigazgatóként Kovács János kapott lehetőséget, az Operaház főtitkára Fülöp Attila, a főigazgató zenei tanácsadója Petrovics Emil lett, aki szintén volt már az intézmény direktora 1986 és 1990 között. Szinetár tehát diadallal tért vissza oda, ahonnan alig bő egy éve kicsit dicstelenül kényszerült távozni. Azt akkor Ő sem sejtette, hogy a korábbi idő nem térhet már vissza, az elmúlt 12 hónap történései nemcsak a színház addigi nyugodt légkörét bolygatták meg, hanem olyan változásokat indítottak el, amelyet a legjobb szándék is csak maximum lassítani tudott, megállítani nem. A szellemet még Szinetár sem tudta visszagyömöszölni a palackba. És a politika álságos mivoltával rutinos vezetőként sem tudott mit kezdeni.

Jelen sorok írója egyszer már megírta Szinetár Miklós második igazgatóságának a történetét, melyet nagy vonalakban ma sem lát másképp, de 17-18 évvel később talán pontosabban tudja a folyamatokat néven nevezni. Jelen írásban ugyanakkor erősen támaszkodik a korábbi cikkre (amit itt olvashatnak egészében: https://momus.hu/magazin/kommentar/a-nyilt-tengeren-szinetar-miklos-masodik-operaigazgatosagarol).

De térjünk vissza a kormányváltáshoz!

Nem csoda, hogy az érdekérvényesítésben is jeleskedő helyi vezetők és vezető művészek a májusi választások után rögvest kérték az új miniszter, Görgey Gábor közreműködését. A színház több ponton átlépte a működésképtelenség határát, melyet az igazgatóság egymásnak ellentmondó, kapkodó és átgondolatlan nyilatkozatokkal és döntésekkel próbált megfékezni. A miniszter 1100 fő operaházi dolgozó aláírásával kapott petíciót a vezetés felmentésére. Ennyire egyértelmű megnyilvánulás láttán még egy baráti tisztviselő sem habozhat, pláne egy ellenzéki irányultságú vezető.

A miniszter hamarosan lépett is. A tárcavezetőt személyes érintettsége sem zavarta abban, hogy a vele baráti viszonyban lévő Szinetár Miklóst bízza meg újra a főigazgatói feladatokkal, de az igazsághoz tartozik, hogy az Operaház hangadó/véleményformáló erői szintén egyöntetűen a korábbi főigazgató mellett tették le voksukat.

Szinetárt az év végére kiírt formális pályázat is megerősítette, kellemetlen helyzetbe hozva mindazokat, akik a pályázati kiírást egyáltalán komolyan vették (a négy pályázó között volt Marton Éva, Dékány Endre zeneszerző és egy magát a nyilvánosság előtt megnevezni nem kívánó személy is). Már ekkor nyílt titok volt, hogy januártól az akkor 72 éves Petrovics Emil veszi át a főzeneigazgatói stafétabotot a júniusban ezzel csak átmenetileg megbízott Kovács Jánostól. Az intendáns főigazgatói kinevezés 2006 december 31-ig szólt.

Óvatoskodó szakmaiság

Szinetár ügyesebben kezdte, mint a rövid ideig regnáló Győriványi. Elődjével ellentétben annak minden kiírt bemutatóját megtartotta, még azt is, amellyel mélyen nem értett egyet (pl. Dohnányi dalművét, A vajda tornyát – majd nem sokkal később törölte is a műsorrendből.) Műsorpolitikáját az óvatos(kodó) vállalkozás és kivárás együttese jellemezte ebben a ciklusban is, éppúgy, mint korábban. Igyekezett minden réteg igényeit kielégíteni, ugyanakkor ügyelt arra, hogy a Ház korszerű színház benyomását keltse a külső szemlélőben. Győriványi kevés tényleg elindított újításából megtartotta az Operastúdiót (melyet Oberfrank Géza vezetett), az mindvégig sikerrel működött ebben az időszakban (s utána szép csendben elhalt). A társulat feloszlatására tett próbálkozásokat leállította.

A direktor első interjúiban, még megbízottként elsősorban a felfokozott indulatok elcsitítására helyezte a hangsúlyt. Ez működött, a körülmények nagyjából visszatértek a rendes kerékvágásba. A direktor valamivel később már értékelte a múltat is: „Amikor elmentem, vastapssal búcsúztattak. Jó hangulatú, kiegyensúlyozott színházat hagytam itt abban a meggyőződésben, hogy ezzel lezártam egy korszakot. Hiszen pontosan tudtam, hogy a dolog így nem folytatható. Eszem ágában sem volt visszajönni...” A riporteri kérdésre: „minden rossz volt, amit Győriványi Ráth György elkezdett?” így válaszolt: „Természetesen nem. Még egyszer mondom: jó diagnózis alapján, ám nem steril késsel operált.” (Muzsika 2003. szeptember)

Szinetár második igazgatói működésének célpontjául a generációváltást és az Erkel Színház modernizálását jelölte meg. De már ebben a 2003 nyári végi interjújában szóba került, hogy a minisztérium (az a fenntartó, aki Szinetárt pajzsra emelte) hipp-hopp elvont 120 millió Ft-ot, ami később több lépcsőben ismétlődött. A művészi átalakulás mikéntjéről, a célokról inkább Petrovics Emil fő-zeneigazgató beszélt: „Létrehoztam egy zenei tanácsot, állandó tagjai a vezénylő karmesterek és a vezető korrepetitorok, és néhány színpadi ember, esetenként tíz-tizenöt főre egészül ki a testület, amely aktuális javaslatokat tesz és ellenőrzi a javaslatainkat. Magam mellé vettem egy asszisztenst: Kesselyák Gergelyt kértem föl, aki hallatlanul színpad érzékeny, ugyanakkor kitűnő zenész.” (Gramofon 2003. Tavasz)

Az Erkel Színház korszerűsítéséből sokáig semmi nem lett, még a komolytalan tervek sem készülhettek el. A következő évek viszonylag nyugodt légkört és ellentmondásos művészi eredményeket hoztak. Erre az időszakra datálható az Operaház Mesterművésze cím létrehozása (a Nemzet Színésze és a Nemzet Sportolója mintájára), ami jelentős előrelépés a múlt értékelésében. A többi címekkel ellentétben viszont ennek költségét (a főigazgatóval nem egyeztetve) az Operaházhoz rendelték, évi százmilliós tétellel növelve az intézmény terheit.

A megvalósult három évad mindegyikére jutott egyértelmű művészi siker. Schönberg: Várakozás és Zemlinsky: A törpe magyarországi bemutatója 2003-ban nemcsak művészi tett, hanem magas színvonalú produkció, s ekkor rendezett első alkalommal a Házban Zsótér Sándor. (Szinetár javára írandó, hogy a két mű még Győriványiék ötlete volt, melyet pazar minőségben valósítottak meg.)

Janaček Jenůfája 28 év után került vissza a repertoárba 2004-ben, a produkció nagy értéke, hogy több évtized távollét után ekkor jelent meg újra premieren budapesti operaszínpadon Marton Éva a Sekrestyésné szerepében. E produkció kapcsán került először munkakapcsolatba az Operaházzal Vidnyánszky Attila, a dalmű rendezője, aki nem sokkal később az intézmény főrendezője lett.

2005 nagy dobása a 38 éve nem játszott Sosztakovics-opera, a Kisvárosi Lady Macbeth volt, melyben pályája csúcsára ért fel a címszerepet alakító Lukács Gyöngyi. (S milyen érdekes, mindhárom sikerprodukció karmestere Kovács János volt.)

A korábbi Szinetár-időszaknak megfelelően jó néhány XX-XXI. századi magyar opera bemutatójára sor került (Fekete Gyula, Madarász Iván, Szokolay Sándor és Gyöngyösi Levente egy-egy dalműve), s visszaépült a repertoárba az előző éra által levett Vajda János- és Petrovics Emil-opera is. A klasszikusok száma sem csökkent, a fontosabb arányok tehát nem változtak.

Szinetár rendezői koncepciója egyértelműen visszarendeződést mutatott. A nagy truvájnak tervezett 2004-es Lohengrinnel Szinetár a híres (egyeseknek: hírhedt) Ljubimov-féle 1982-es Don Giovanni nyomába szeretett volna érni. Viszont azóta eltelt bő két évtized és a rendszerváltás utáni közélettől addigra megcsömörlő publikum már nem igazán volt vevő az NDK-pártkongresszust színpadra álmodó Katharina Wagner aktuálpolitikai (és az alapművel élesen szembemenő) értelmezésére. (A Don Giovanni 14 évig és 95 előadásig tartó sikerszériájával szemben a Lohengrin kerek 1 esztendeig volt műsoron, s mindösszesen 8 előadásra futotta.) A főigazgató utólag ezt kissé cinikusan úgy nyugtázta, hogy nem is a siker volt a cél, csak az állóvizet szerette volna felkavarni. A karmester Kesselyák Gergely rendezése (Don Giovanni) megmaradt az elszigetelt kísérletek szintjénél. (Erre volt már példa korábban, hiszen korrekt rendezést tett le annak idején Tóth János vagy Gulyás Dénes is.) A három évad alatt mindössze kettőt rendezett Kovalik Balázs (A csavar fordul egyet, Vérnász), egyet sem Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, akik azelőtt évekig „vitték a Házat”. Kétes eredmény, hogy Szinetár-rendezés minden évadra jutott (A sevillai borbély, Hunyadi László, Rigoletto).

Az intendáns főigazgató mind az első, mind a második igazgatóságát azzal kezdte, hogy szeretné kinevelni az utódát, akire majdan nyugodtan rábízhatja a kormánykereket. 2001-ben rossz szájízzel hagyta el a Házat, hiszen már akkor két hónapja – kénytelen-kelletlen – együtt dolgozott a nem saját nevelésű Győriványi Ráth Györggyel. Második igazgatói megbízatása során az új főrendező, Vidnyánszky Attila kivételével új arc nem jelent meg egészen 2005 januárjáig. (A hírek szerint Szinetár eredetileg Kovalik Balázst szerette volna főrendezőnek, de az nem vállalta. Vidnyánszky operai működése amúgy nem hagyott mélyebb nyomokat az intézményen, bár ez - 2023-ból nézve - nem feltétlenül baj.)

A gazdálkodás és a politika kettős kelepcéjében

Szinetár második igazgatóságát úgy indíthatta, hogy a megelőző kultuszminiszter, Rockenbauer Zoltán jóvoltából minden elődjénél nagyságrendekkel jobb gazdasági helyzetből indíthatott. Költségvetése háromszorosa lett az egy évvel korábbinál. Ilyen nyerő helyzetben még egyetlen elődje sem vette át a színházat. Saját kézbe kaparintotta hát a gazdálkodást. Az előző időszaka gazdasági-szervezési vezetői, Kiss Imre és Venczell Sándor megüresedett státuszát nem profikkal töltötte fel. Az ügyvezetői igazgatói feladatokat az egykori tenorista, Fülöp Attila látta el, aki az előző igazgatása idején a művészeti főtitkár posztján működött. Profi gazdasági szakember (felsőbb nyomásra) Závecz Ferenc személyében 2005 januárjában jelent meg a Ház igazgatóságán.

A kiemelt támogatás legnagyobb része látványosan megnövekedett bérek és járulékok formájában realizálódott, komoly kiállítású új produkcióra, világsztárokra, netán jelentősebb beruházásokra az idő haladtával egyre kevésbé futotta. A nagyösszegű költségvetési támogatás szép lassan olvadni kezdett.

Ugyanis a kultúra nagyfogyasztó, ahol sokan aspirálnak különféle állami pénzekre. A fenntartó minisztérium azt hihette (= azt akarta hinni), hogy a korábban látványosan megemelt támogatásból le-lecsipegethet másoknak is. Így hát megindult a csipkelődés. (Erre utalt a korábban idézett interjúban is.) Egy év után Szinetár mentora, Görgey távozott a hatalomból, s utóda, Hiller István már kevéssé viselte szívén az állam első zenés színházának sorsát. A költségvetési támogatás összege nemhogy bebetonozódott volna, hanem még nominálisan is csökkent. Több lépcsőben mintegy másfél milliárd forinttal! Bár Szinetár ezzel kapcsolatban egyre többször említette meg a lemondását, az egyre kevésbé hatotta meg a döntéshozókat.

A miniszter 2004 decemberében megállapodásban rögzítette a főigazgatóval a pillanatnyi teendőket, benne 89 fő leépítését, a jegyértékesítés korszerűsítését. E dokumentum „hozadékaként” érkezett az ügyvezetői posztra Závecz Ferenc. A minisztérium ellenben vállalta, hogy a vezetői ciklus kiinduló költségvetési összegére, az évi 6,3 milliárd Ft-re visszatornázza az állami támogatást. (Ez egyébként sajnálatosan nem történt meg.) Fontosnak tűnhet, hogy a megállapodásban egyebek mellett leszögezték, hogy halaszthatatlan az Erkel Színház felújítása. Az épület teljes körű rekonstrukcióját Public Private Partnership (PPP) pénzügyi konstrukcióban tervezték, magántőke bevonásával. De ez már csak a kezdődő végjáték része volt. Az új ügyvezető igazgató beállása – a nem beérkező minisztériumi támogatás hiányában – csak lassítani tudta az összeomlást, megállítani nem. Alig másfél hónappal később azután Hiller távozott posztjáról és utódát, Bozóki Andrást még nálánál is kevésbé izgatta az Operaház (un bloc a klasszikus zene) sorsa.

A főigazgató pedig egyre kétségbeesetten és egyre ingerültebben próbálta a hatalom figyelmét magára, az intézményre és a műfajra vonni: „Tegyük fel, hogy van egy kávéházam, tehát én vagyok a tulajdonos. Mikor megnyitom az üzletet, közlöm a vezetővel, hogy ez a kávéház vagy reggel tíztől éjfélig legyen nyitva, vagy huszonnégy órát, vagy csak minden második kedden, délután kettőtől. Ez más és más költséggel jár. Aztán eldöntöm, hogy előfizetéses menüt árulok-e, vagy rendkívül drága tengeri fogásokat. Világos elhatározás, tulajdonosi döntés kérdése. Az is, hogy olyan operát akar-e a tulajdonos, amely — mint jelenleg — szeptembertől júliusig játssza a repertoárján lévő ötvenkét darabot, egy évben háromszázötvenkét alkalommal a két színházépületben. De előírhat olyat is, mint, mondjuk, a milánói Scala, amely mindössze nyolcvanöt operaelőadást tart évente.” (Színház 2004. július)

Ugyanezen interjúban Koren Zsolt kérdésére az intézmény anyagi zuhanását is pontosan leírta: „A négymilliárdos emelés majdnem három éve történt, és azonnal szét lett osztva — jórészt a közalkalmazottak bérét emelték meg belőle. Ez a hazai viszonyoknak megfelelő tisztes megélhetést biztosít. […] Az egyszeri juttatás rohamszerűen pótolta harminc év lemaradását, tudniillik három évtizeden át nem volt bérfejlesztés.”[…] „Visszakanyarodom a kályhához: el kell dönteni, ki mit akar. Egy nagyvonalú kormány nyugodtan megkockáztathatná, hogy nemzeti kincsnek tekinti az Operaházat, amelynek ráadásul nagy a nézőtábora.” […] „Ha nem kapok garanciát, hogy a leépülési folyamat megáll, távozom. Szeretném hangsúlyozni, nem elkeseredésből vagy zsarolásból. Egyszerűen nem erre vállalkoztam.”

Szinetárnak abban egyébként maximálisan igaza volt, hogy a mindenkori fenntartónak egyértelműbben, nemcsak a szlogenek szintjén kell(ene) megfogalmaznia, milyen színházat akar a pénzéért. És természetesen ennek felelősségét is viselnie kell. (Ez egyébként azóta sem történt meg.)

Szinetár szomorú tragédiája (s talán direktor életkorának tudható be), hogy nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni az interneten formálódó újfajta és kritikus szemléletű nyilvánossággal, ami – akkor még komoly nyomást tudott a döntéshozókra gyakorolni. Kár, hogy ebben nem hitt, vagy csak nem vette azt eléggé komolyan. Ha ezt az eszközt hatékonyabban használja, talán eredményesebb lehetett volna a fenntartóval vívott küzdelmében. (Persze, jogos a kérdés, hogy miért kell egy intézményvezetőnek az „övéivel” küzdenie.)

Az utolsó évad tehát már csődközeli állapotban zajlott. A színház előbb premierek lemondására kényszerült (Xerxész, Az aranykakas és A Nyugat lánya volt tervben), az első igazi bemutató márciusban (az a bizonyos Kisvárosi Lady Macbeth) zajlott. Az intézmény átalakítását célzó egyetlen igazi reform sem indult el, a pénz elfogyóban. A színházi szakszervezet újra mozgolódni kezdett, sztrájkbizottság alakult, bár az inkább a fenntartónak szólt, mint az intendáns főigazgatónak. Egyes hírek szerint az intézmény addigra közel félmilliárdos adótartozást halmozott fel. Így tényleg nem maradhatott más, mint a lemondás. Ha az első igazgatósága végén azt hittük, hogy Szinetár Miklós keserű szájízzel állt fel, ez hatványozottan igaz volt 2005 május végére is.

Bozóki miniszter cinikusan technokrata fogalmazása szerint: „Nem mondott le, nem mentettem fel, hanem közös megegyezéssel szerződést bontottunk. Mindkét fél úgy érezte, hogy nem az Operaház teljesítményével van a gond, hanem - autósnyelven szólva - a ’fogyasztásával’. A teljesítmény és a ráfordítás költsége olyan – hosszabb távon vállalhatatlan – arányba került, amelyen változtatnunk kellett.” (Mozgó Világ 2005. június)

Szinetár Miklós korábban is csodált lavírozó technikával próbálta második igazgatóságát áthidalni, de az egyre inkább került a politika hálójába. A csapda 2005 első felére bezárult, így a rutinos egyensúlyozóművésznek sem maradt más választása, mint lelépni a porondról. Még épp megtehette emelt fővel.

A tárcavezető a kiírandó pályázat elfogadásáig az ügyvezető igazgatót bízta meg a főigazgatói feladatok ellátásával.