Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Az én operaigazgatóim IX. – Hegyi Árpád Jutocsa, a konfliktuskereső blöffmester

2023-03-12 17:31:45 -zéta-

Hegyi Árpád Jutocsa Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Hegyi Árpád Jutocsa.

Szinetár Miklós 2005 május utolsó napjával mondott le második operadirektori mandátumáról. A fenntartó minisztériumot látszólag váratlanul érte a távozás, noha a főigazgató korábban már meglebegtette ennek lehetőségét. Június 1-től Závecz Ferenc ügyvezető igazgató látta el átmenetileg a főigazgatói teendőket. Bozóki András, az újdonsült miniszter pedig rohamtempóban íratta ki a főigazgatói pályázatot, melyre rekordszámú, 14 jelentkező adta be disszertációját: Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház Kht. ügyvezető igazgatója, Bakati Miklós pénzügyi szakember, Bátor Tamás, a Miskolci Operafesztivál Kht. igazgatója, Dénes István karmester, Gulyás Dénes operaénekes, Hegyi Árpád Jutocsa, a Miskolci Nemzeti Színház volt igazgató-főrendezője, Kerényi Mihály és Kürthy András rendezők, Pál Tamás karmester, valamint Zimányi Zsófia, a Budapesti Fesztiválközpont Kht. igazgatója. Rajtuk kívül pályázott még további négy, neve elhallgatását kérő (később sem nyilvánosságra kerülő) jelölt is.

Elgondolkodtató, hogy a sebtiben lezavart pályázatra ilyen nagyszámú jelentkező akadt, ráadásul egy olyan kényes szituációban, amiben az Operaház volt 2005-ben. Anyagi nehézségek, rossz állapotú infrastruktúra, kezelhetetlen adminisztratív állomány, s átalakítás előtt álló műsorszerkezet, valamint a fenntartó határozott igénye a soha nem pontosított modernizációra. Vajon ki miben bízott?

A miniszter mindenesetre ebből az igazán széles választékból Hegyi Árpád Jutocsában és csapatában bízott. A pontosság kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy információink szerint a döntést megelőzően Zimányi Zsófiának állt a zászló, aki azonban az utolsó pillanatban visszavonta pályázatát.

A sokat sejtetően hullámzó előélet

Hegyi Árpád Jutocsa kereken 50 éves múlt a kinevezésekor. A Wikipédia szerint Pesten érettségizett, majd az Ybl Miklós Építészeti és Műszaki Főiskolára került, s végzett, mint híd- és útépítő mérnök. Közben beiratkozott a Színművészeti Főiskolára (színház-, tévé- és rádiórendezői szakon szerzett diplomát), tanárai közt tudhatta még Nádasdy Kálmánt is.

Diplomája után rendezőként végigjárja az országot. Miskolcon kezd, majd Zalaegerszeg, Kecskemét, Debrecen, Veszprém, Békéscsaba, Pesten a József Attila Színház a legfőbb terepei. Rendez külföldön és operát is, e minőségében megfordul a Berlini Kamaraoperában, a Finn Nemzeti Operában és Chicagóban egy egyetemi színházban. 1992-ben megpályázza és el is nyeri a Miskolci Nemzeti Színház főigazgatói székét, s kereken 10 évig igazgat az ország második legnagyobb városában. (Utóbb büszkén emlegeti, hogy mindössze egyoldalas pályázattal nyert, ez sokat elmond a pályázóról, de a döntéshozókról is.)

Hegyi Miskolccal kapcsolatban a sikereiről szeret beszélni, az általa alapított Bartók + operafesztiválról, az akkor újjáélesztett operatagozatról (s hogy milyen nagy sorozatokat produkáltak a Traviata, Tosca, Bánk bán, Varázsfuvola, Bohémélet, Rigoletto, Szerelmi bájital c. operákkal), valamint a szakmai elismerést jelentő magyar színházak találkozójáról. (Valójában az operatársulat már elődje, Galgóczy Judit idején indult újra.) 

De a korabeli helyi sajtóban és az egykori munkatársak visszaemlékezéseiben megtaláljuk a nyomát annak is, hogy rengeteg konfliktussal járt ez az együttélés, s hogy a munkavállalók (köztük vezető művészek) tömegei mondtak fel Hegyi időszakában. Igazgatósága alatt számos alkalommal sértették meg a munkavállalók érdekeit, akik utána munkaügyi perek sokaságát indították (és nyerték meg) többek között a ki nem fizetett túlórákért, az elvett pihenőnapokért. Rengeteg panasz volt Hegyi konfliktuskereső vezetői stílusára is. Sokat elárul, hogy a 2002-es igazgatóválasztást megelőző társulati szavazáson Hegyi Árpád Jutocsa 184 szavazatból mindössze 17-et kapott meg.

A mi szempontunkból több, mint érdekes a Világgazdaság 2002 júniusi cikke, melyben Hegyi arra a kérdésre, hogy pályázna-e a Nemzeti Színház frissen meghirdetett igazgatói posztjára „…nemmel válaszolt. Mint mondta: őt az opera, a zenés színház érdekli, amiből szerencsére sok van szerte a világon, a tengerentúlon is, ahová rendszeresen hívják rendezni.”

A miniszter félrelép és -néz

Ha Bozóki miniszter döntését elemezzük, annak legfontosabb láncszemét Müller Péter Sziáminál kell keressük, aki már Miskolcon is az egyik legfontosabb vezetőtársa volt Hegyinek, s a számára létrehozott kreatív igazgatói posztban most is vele tartott. (Hogy előre szaladjak a történetben: s tartott ki egyedüliként mindvégig.)

Maga a pályázat jól hangzó frázisokból állt, de nagyon kevés konkrét elemet tartalmazott. Az általánosság szintjén ugyanis bármelyik pályázó nyugodt lélekkel leírhatta például a következőket: „Pályázatunk célja, hogy kijelöljük azt az utat, amely az adott feltételek között elvezet egy modern Állami Operaházhoz. Két irányból közelítünk a modernizálás felé: a művészeti szakmai terület és a működési terület felől.”

A kinevezés után a többség optimista, a társulat bizakodó, s Hegyi is pozitív nyilatkozatokat ad, de a bemutatkozó társulati ülésen (addigra fény derült Petrovics Emil szinte azonnali kigolyózására) már kifütyülik az új direktort, míg Szinetár és Petrovics már nevük említésekor is vastapsot kap. Hegyi ennek ellenére szórja az optimista interjúkat.

Albert Máriának elmond néhány ötletet, hogyan kapcsolná be a nemzetközi vérkeringésbe a magyar operajátszást: „Szerte a világban, a magyar intézetekben operaismertető esteket fogunk tartani […] a legnagyobb helyi énekeseket kérnénk föl a szereplésre. Ha Párizsban ma Patricia Petibon a legjobb, őt kérném föl Melinda szólamára, mindegy, hogy mibe kerül, és mennyit kell rá várnom. Ezekre koncertszerű előadásokra meghívatnám azokat a zenekritikusokat, operadirektorokat, impresszáriókat, akiknek az adott országban meghatározó szavuk van.” Jelen sorok írója ezen a ponton mondta ki először Hegyivel kapcsolatban a ’blöff’ kifejezést. A belföldi operaélet élénkítésére is pompás elképzelései voltak: „A Magyar Állami Operaház társulata egy hétig vendégszerepel például Szegeden, a szegedi együttes pedig ez alatt Budapesten játszik…” (Gramofon, 2005/Ősz)

Az ötletek nem igazán tükröznek realitásérzéket, csak jól csengő nevek és tervek jelennek ötletbörze-szerűen, melyek mögött – nagyon valószínűen – nem jelent meg tényleges szervezés, valószínűleg még egy kósza telefon sem, mindössze jól hangzott. Mindezekkel szemben interjúiban az új direktor az operaházi viszonyok esetében már óvakodott efféle konkrétumok megnevezésétől.

Talán fél esztendő kell ahhoz, hogy a társulat minden emberét megismerjem. Bízom benne, hogy elfogadják a koncepciónkat. Elvégre olyan életet kínálunk, amelyben mindenki előre tudni fogja, mi a dolga…” mondta a HVG-nek, a Lindner András – Horváth Zoltán újságírópárosnak 2005 júliusában. S amikor a buzgó sajtómunkások rákérdeznek a nagy port felvert miskolci konfliktusokra, különös választ ad, ami – így utólag – váteszinek is bizonyult: „Aki következetesen végig akar menni egy úton, óhatatlanul érdekeket sért. De legalább jó, izgalmas színházat teremtettünk. Én végigmentem az operafesztiválhoz vezető úton, és közben ellenségeket is szereztem.”

Érdemes még egyszer visszamenni arra a pontra, vajon miért éppen Hegyi pályázatát fogadta el a miniszter? A legfrappánsabb választ a témával hosszasan foglalkozó J. Győri László adta meg: „A Hegyi mellett szóló legfőbb érv […] az volt: elvállalta, ’kihozza kevesebből’ is. Zimányi Zsófia és csapata ugyanis azért vonta vissza pályázatát a végső elbíráláskor, mert a kulturális kormányzat nem vállalta magára az adósságok rendezését. Az új vezetés gyakorlatilag kilátástalan anyagi helyzetű operaházat vett át…” (MUZSIKA 2006, június)

De 2005 nyarán még csak kevesek számára volt egyértelmű, hogyan fog a következő évad lezajlani. A döntéshozó Bozóki András pedig egy miniszteri utasítást adott hozományul Hegyinek:

1.§ A Magyar Állami Operaház magyar kulturális életben betöltött kiemelt szerepére való tekintettel, a hagyományok megőrzése mellett, a modern kor igényeinek megfelelő, nemzeti operaház művészi színvonalának emelése és a kiszámítható működés érdekében elrendelem az intézmény átszervezését és Hegyi Árpád Jutocsa főigazgatói pályázatában részletezett struktúraváltás végrehajtását.

2.§ Elrendelem, hogy a főigazgató a modernizációs program részleteit 2005. október 31-ig készítse el és terjessze fel jóváhagyásra, továbbá a jóváhagyott modernizációs programnak megfelelő új szervezeti és működési szabályzatot készítse el és 2005. december 15-ig jóváhagyásra terjessze fel, valamint a struktúraváltás végrehajtásának eredményeiről 2006. február 28-ig készítsen beszámolót.”

A miniszteri elképzelés, ami a meglehetősen elnagyoltan megfogalmazott fenntartói igényt tartalmazta, nem mondta ki, de a színház éves költségvetési támogatása tartalmazta, hogy mindezt abból a lecsökkentett keretből kellett (volna) megoldani, amiért még Szinetár lemondott. Az elvont egymilliárddal, ami az állami költségvetési támogatás mintegy 20 %-os csökkentését jelentette. A modernizáció eszerint egyenlő lenne a jelentősen olcsóbb működéssel?

Személycserék évadja vs. modernizáció

Az augusztus 1-én munkába álló Hegyi Árpád Jutocsa az alábbi csapattal állt fel, mely összeállítás egyébként a miniszter jelenlétében mindössze egyetlen fotó erejéig működött, hiszen szinte napok múlva szétesett:

A folyamatosság jegyében a fő-zeneigazgatói poszton „megörökölte” Petrovics Emilt, ügyvezető igazgatóként pedig Závecz Ferencet. Nem sokáig, a hírhedten temperamentumos Petrovics hamar megalázó körülmények közé került és már augusztus 17-én lemondott. Závecznek szeptember 9-én mondott fel a főigazgató, miközben az éppen költségvetési ügyben tárgyalt egy külső partnerrel.

Kesselyák Gergely művészeti igazgatói posztot kapott augusztus elején, majd átvette egykori patrónusa, Petrovics elárvult fő-zeneigazgatói posztját. Ott is maradt egészen 2006 május 22-ig, akkor hagyta el a már vészesen süllyedő hajót. Kesselyák még Miskolcról volt Hegyi embere, de Pesten rettentő gyorsan elamortizálódott. (Lemondása után 2006 júniusától a direktor a jól ismert és operaházi körökben felettébb népszerűtlen arcot, Győriványi-Ráth Györgyöt bízta meg a fő-zeneigazgatói feladatokkal, de az már a végjáték volt.)

Závecz helyére dr. Kunos Józsefet jelölte ügyvezető igazgatónak Hegyi, Ő egészen négy hónapig tartott ki. A történetben fontos szerepet játszott még Megyeri László, a Thália színház egykori direktora, aki különböző minőségben adta nevét a modernizációhoz.

Müller Péter Sziámi hol stratégiai tanácsadóként, hol stratégiai igazgatóként szerepelt. (Később az Operaház nyilvántartásában nem találták, hogy valójában állományba került volna.) Az állandóságot egyedüliként Keveházi Gábor balettigazgató képviselte, de neki is gyakran kapaszkodnia kellett a székébe.

Jól jellemzi a főigazgató hektikus személyzeti politikáját, hogy több ízben nyilatkozta, hogy Kovalik Balázst kéri majd fel főrendezőnek, s átveszi az éppen akkor futó, nagysikerű Mozart-maratont is a Tavaszi Fesztiváltól. Kovalik ettől elhatárolódott, az ötletet magát úgy minősítette, hogy „naiv és álmatag elképzelés”.

A döntéshozói posztokon történő permanens személycsere jelzi még a tájékozatlan szemlélő számára is, hogy Hegyi munkatársának lenni ezidőtájt nem jelentett hosszú távú perspektívát.

A döntések pedig egyre csak elodázódtak. A „modernizáció” részeként felmerült az Erkel Színház felújítása ppp konstrukcióban (Public Private Partnership rövidítése, magántőke-befektetéssel kiváltva az állami szerepvállalást). Létrejött erre egy projektiroda, de igazából nem indult el semmi.

A legnagyobb konfliktus – érthető módon – a létszámleépítés területén adódott. Jogilag az átszervezés és a csoportos létszámleépítés között választhatott a munkáltató. Ugyan volt racionális érv a felduzzasztott apparátus csökkentésére, a döntést személyekre lebontva nem akarta senki sem magára vállalni. A művészeti területen Kesselyáké lett volna a felelősség, de kihátrált a hóhéri szerepből. A legvégén Győriványi Hegyivel és a gazdasági szakemberekkel összerakott egy 143 fős listát, melynek a 80 %-a művész volt.

Körülbelül ez az évad volt az, amikor végletesen elindult a társulat, a magánénekesi és -táncosi társulat az erodálódás útján. A különböző posztokon hosszabb-rövidebb ideig megforduló művészeti vezetők egyre kevésbé támaszkodtak a meglévő állományra, mindenki hozta a saját embereit, persze szerepszerződéssel. Aki jó volt, beépült, aki nem, lemorzsolódott. Ekkor kezdett a folyamatosságot jelentő mindennapi műhelymunka végleg elenyészni.

A máskor oly heterogén módon reagáló szakszervezetek és érdekvédelmi csoportok idővel összefogtak Hegyi diktátumaival szemben, elsősorban a nagyobb tömegeket jelentő együttesek és kiszolgálói tárok védelmében. Az elégedetlenség intézményi szinten egyre csak nőtt, ami aláírásgyűjtésekben, demonstrációkban jelent meg. Decembertől az igazgatóság tagjai az addiginál is kevésbé vettek részt az érdekegyeztetésekben, ahogy egyik forrásom említette, „Hegyi onnantól már csak igazgatott”.

A korábbi igazgatások által megosztott érdekképviseletek tehát egyre erőteljesebb és egyre összehangoltabb válaszlépésekre ragadtatták magukat. Mivel a fenntartó minisztérium formálisan időről időre kiállt a főigazgató mellett, egyre inkább fordultak a nyilvánosság felé. Hegyi Árpád Jutocsa sikeresen összekovácsolta a munkavállalók amúgy széthúzó és egymással ellenérdekelt csoportjait. Az évad végi (amúgy sem rövid) Mesterdalnokok-premier a műszaki dolgozók figyelmeztető sztrájkja miatt fél órával később kezdődött. Erre az igazgatóság némiképp cinikus gesztussal meghívta a nézőket egy pezsgőre a büfébe.

Azt a bizonyos végső dominót Keveházi Gábor indította el, aki 2006 májusában nyílt levélben szólította meg a legfőbb politikusokat, mert véleménye szerint Hegyiék hozzá nem értő módon csökkentették a bemutatók és balettek számát. A balettigazgató azt javasolta a főigazgatónak, hogy „az Operaház és az általa képviselt művészetek érdekében” mondjon le. A főigazgató ezt természetesen elutasította, a balettigazgató magatartását viszont alkalmasnak találta fegyelmi eljárás megindítására. (Ez valószínűleg bekövetkezett volna, ha marad rá ideje.)

A sajtóban mindennaposak lettek az operaházi helyzetjelentések, egyöntetűen a vezetőség alkalmatlanságát kidomborítva. Közben persze sorban szakadoztak le Hegyi korábbi munkatársai. És tavasszal lezajlottak az újabb parlamenti választások, de a fenntartó némán tudomásul vette, hogy ezen a területen nem tud eredményt felmutatni, bár a káosz tényét Bozókival az élen sokáig tagadták.

A művészet a praktikum elvén

A modernizáció részét jelentette, hogy Hegyiék az eredetileg tervezett 315 helyett csak 265 előadást tartottak meg, s egyre szorult a hurok a pénznyelőnek gondolt Erkel Színház körül. (Ez csak később zárult be, de már ekkor is mindennapos téma volt.)

A műsorstruktúra átalakításának varázsszava a blokkrendszer volt – ezt már ismertük Győriványiék első korszaka óta. Felhúznak egy színpadot és addig adják a darabot, amíg van rá néző. (Persze, nem ilyen egyszerűen, azt megtervezik előre, néha sikerül belőni a publikum igényeit, máskor meg nem.) Megspórolható a napi bontások-építések huzamos problémája. Másik oldalról viszont leépült a műsorstruktúra és mindent vitt a praktikum elve. Ezt a szimpla logisztikai műveletet nevezte volna a miniszteri utasítás struktúraváltásnak?

Nem meglepő, de e zűrzavaros-harcolós évad során alig akadt említésre méltó művészeti teljesítmény. Mindössze két bemutató jöhetett létre.

A sort (áprilisban! – már ez is beszédes) a három Bartók-egyfelvonásos nyitotta. A leköszönt korábbi főigazgató, Szinetár által rendezett Kékszakállú mellett A fából faragott királyfit Román Sándor, A csodálatos mandarint Lőcsei Jenő koreográfiájával mutatták be. Az előadás „kötelező kűr” lehetett az éppen zajló Bartók-emlékév miatt.

Bartókot májusban követte Wagner, a viharos körülmények közt megszülető Mesterdalnokok, melyet Vidnyánszky Attila, a második Szinetár-éra művészeti vezetője rendezett (aki főnöke után szintén elhagyta az intézményt). Mindkét bemutató csak mérsékelt tetszést aratott mind a szakma, mind a nagyközönség körében. A Mesterdalnokoknál jó néhány látványos szereposztási tévedés is rontotta a összképet. Az előadásról írt kritikánkat csak azért érdemes végigolvasni, mert pontos hangulatjelentése az időszaknak, itt megtehetik: https://momus.hu/hangversenyek/operabemutatok/figyeljunk-a-poetara-a-nurnbergi-mesterdalnokok.

De az évad ezen szakaszában már senki nem nézte a minőséget, mindenki arra figyelt, hogy mi és mikor veri ki végleg a biztosítékot a fenntartónál. Szinte minden előadás késélen táncolást jelentett.

Az Operaház pillanatnyi művészi helyzetét és az intézmény önmagáról kialakított képét egyaránt példásan mutatja be egy 2006 áprilisi sajtóhír, mely szinte mindenütt, így lapunkban is megjelent: „Bozóki András kultuszminiszter, Hegyi Árpád Jutocsa, a Magyar Állami Operaház főigazgatója és Kesselyák Gergely főzeneigazgató levélben kérte fel Claudio Abbado világhírű olasz karmestert a Magyar Állami Operaház tiszteletbeli főzeneigazgatói posztjára.” Mondani sem kell ugye, erre a felkérésre sosem érkezett válasz (a nyilvánosság számára legalábbis), mindenesetre a sajtó örült a gumicsontnak, egymást felüllicitálva csapkodták le a magas labdát. (Ebből mi sem tudtunk kimaradni: https://momus.hu/magazin/fotema/h-amp-s-a-tiszteletbeli-fozeneigazgatorol)

Deus ex machina, ki tudhatta ezt akkor?

A szinte teljes évadot kitevő ámokfutás végén, 2006 június 19-én Hegyi közös megegyezéssel távozott végre az új miniszter, Hiller István jóvoltából. Kinevezője és mentora, Bozóki maga is vette a kalapját, a bennfentes és rossz nyelvek szerint az operaházi káoszba bukott bele. Hegyi utóda viszont Bozóki politikai államtitkára, Vass Lajos lett, miniszteri biztosként.

Hiba volna másfél éves miniszteri tevékenységemet a másfél hónapos operaházi botrány szemszögéből megítélni.” – bagatelizálta kínos tárcavezetői tevékenységét 2006 júniusában Hamvay Péternek az akkor már leköszönt miniszter. „Hegyi pályázata kitűnő volt, a szakmai bírálóbizottság is támogatta. Nem lehetett tudni akkor, hogy a főigazgató személyisége olyan konfliktusokat generál, hogy saját stábja is egyedül hagyja. […] Azt akartam, hogy Szinetár Miklós távozása után mielőbb új főigazgatója legyen az Operaháznak, aki elvégzi a szükséges reformokat. […] Az volt a célom, hogy felkavarjam az állóvizet és fellazítsam a kultúra területén még mindig meglévő, rendszerváltás előtti struktúrákat. Láthatóvá akartam tenni a változás szükségességét. Vegye úgy, hogy tudatosan provokálni akartam kissé. Azt szerettem volna, hogy szemléletváltás történjen a kulturális intézmények élén.” (Népszava, 2006. június 10)

Ebből persze semmi nem valósult meg. Az intézmény viszont ezzel az értelmetlenül szétzilált évaddal csak tovább lépett a hanyatlás útján.

Hegyi utólag azért elárulta Váradi Júliának, hogy végig abban bízott, hogy „azokat a belső tartozásokat pedig, melyeket az Opera felhalmozott és nem tud kigazdálkodni, az állam, látva, hogy nem folyik el a pénz az Operából, előbb-utóbb törlesztette volna.”

A vallomás egyben burkolt beismerése, hogy a főigazgató mindvégig vabank játszott ebben a szomorúan fájdalmas történetben. Ez pedig igazolja Szinetár Miklós mondatait, aki ugyanezen interjúsorozat keretén belül így jellemezte a helyzetet: „Aki felvállalja, hogy ebből a költségvetésből egy ilyen Operaházat működtet, az vagy csaló, vagy dilettáns, vagy érzéketlen karrierista.” (MOZGÓ VILÁG 2006/2)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.