Alan Blyth emlékezetére

Tudtam, hogy súlyos beteg, halálhíre mégis sokként hatott – Salzburgban ért, ahol Alannel oly sokat beszélgettünk, ahol neki köszönhetően Solti vezényletével láttam a Varázsfuvolát (a Glockenspielt a dirigens játszotta – akárcsak 54 évvel korábban, Toscanini alatt), felidéztem a salzkammerguti tavak körüli kirándulásunkat, Alan meghívott ebédre, s azt mondta, Solti itt szokott lakni – a karmester pár perc múlva fel is bukkant. Kissé hidegen üdvözölték egymást (a kritikus pár héttel korábban nem túl dicsérőleg nyilatkozott Solti egy új felvételéről), vízibicikliztünk (én tekertem, Alan nézelődött), rengeteget beszélgettünk.

Akkor már jó pár éve ismertünk egymást – az Opera című lapban megjelent sorozatban a Denevér felvételeit recenzeálta, de a magyar változat kifelejtődött. Ezt elküldtem neki, aztán személyesen is többször találkoztunk, meghívott Londonba, összefutottunk Budapesten, Szegeden, többször Mozart szülővárosában.

Fantasztikus és különös embereket ismertem meg általa – Lord Harewoodot, vagy az akkori pesti angol nagykövetet, aki zeneimádó volt, kedvenc szerzője Glazunov, így gyakori látványként a szovjet könyvesboltban a nagykövet úr a létra legtetején turkált a Melodia lemezek között. Bevitt a Covent Gardenbe, a walesiek Falstaff-előadására, számos szép CD-t, DVD-t köszönhetek neki. Jelen lehettem Cotrubasszal folytatott beszélgetésén (a román szopránnal pár szót magyarul is válthattam).

A feltoluló rengeteg személyes mozzanat után száraz életrajzi tények.

1929-ben született. A háborús éveket Az Egyesült Államokban töltötte, majd Oxfordban tanult. Ezt követően dolgozott az Encyclopædia Britannica számára, huszonéves korában a The Times megbetegedett zenekritikusa helyett ugrott be. Hosszú éveken át a The Daily Telegraph vezető zenekritikusa volt. A Gramophone stábjához a hatvanas évek végén csatlakozott, dolgozott az Opera szerkesztőjeként.

Kritikáin nemzedékek nőttek fel, véleménye lemezvásárlások százezreit döntötte el. Tudása, precizitása, objektivitása példamutató volt. Akadtak persze kivételezett kedvencei (így például Várady Júlia), és olyanok is, akiket ugyan elismert, de nem kedvelt (így egyedül talán Jan Peerce vonatkozásában voltunk más véleményen).

Ha kellett, tudott csípősen is fogalmazni – emlékszem a BBC számára tartott operasorozatának egy epizódjára, az Otello III. felvonásának tenoráriáját mutatta meg, majd jött a kommentár: „This is the way this aria should not be sung”.

Könyvei közül a háromkötetes, általa szerkesztett és részben írt Opera on Recordot emelném ki – alapmű a műfaj kedvelői számára.

Írásaiban persze segítségére játszott számtalan személyes élménye. Hiszen fiatalon Londonban de Sabata vezényletével láthatta az Otellót, ott lehetett Callas, Schwarzkopf, Klemperer, Erich és Carlos Kleiber, és szinte az összes „Nagy” előadásain. Nem véletlen, hogy utolsó éveiben érdeklődése a historikus kiadványok felé fordult.

Alant nem lehetett nem szeretni. Alacsony, kopasz, szemüveges, joviális emberke volt, magas, szinte szopránhangon beszélt, mindig kedvesség és valami gyermeki lelkesedés áradt belőle, akár egy felvételről beszélt, akár hatalmas lemezgyűjteményéből szemezgetett (vidéken három középkori házat vásároltak meg, összenyitották őket, a középső szolgált zenepalotaként), de ugyanezzel a lelkesedéssel mutogatta kertjét vagy borpincéjét is.

Első feleségétől, a német származású Ursulától sok segítséget kapott a német operák, dalfelvételek megítélésében nyelvi szempontból. Ideális pár voltak, néhány éve vesztette el rosszindulatú daganat miatt (döbbenetes élmény volt, amikor karácsony másnapján hívott, hogy Ursula előző este halt meg). Öregkorúként új társat talált Sue-ban, akivel sokat utaztak (immáron csak vágy marad, hogy Prágát megmutassam nekik), és aki betegsége alatt odaadóan ápolta, lehetővé téve, hogy szinte az utolsó pillanatig dolgozhasson és élvezhesse a vidéki életet.

Írásai minden zeneszeretőnek, lemezgyűjtőnek nagyon hiányoznak majd. Az emberi hang egyik legnagyobb értőjét veszítettük el.
Én egy atyai barátot is.