Sol y sombra - Spanyol zongoraművek
Az úgynevezett "nagy zongoristák" repertoárját böngészve szembeszökő, hogy sokszor még a legközismertebb spanyol zongoraműveket is alig találni meg bennük. A század zongorista-titánjainak csupán elenyészően kis része tűzte nagy néha műsorára, vagy rögzítette lemezre saját olvasatát, mondjuk, az Iberia, a Danzas españolas vagy a Goyescas legszebb darabjaiból. Néhány ritka, de annál örömtelibb kivételtől eltekintve - mint például Arthur Rubinstein, aki maga is rendelt zongoradarabot de Fallától. Holott számos zeneszerető ember számára a spanyol zongorairodalom, ha távolról sem egyenrangú a német-osztrák, vagy a francia billentyűs repertoárral, legalább egy-két CD erejéig azért még mindig szívesen látott vendég a lemezespolcokon. Már csak ezért is lehet fájó ez az érdektelenség, mely ezzel a hallatlanul izgalmas korpusszal szemben mutatkozik, mert meggyőződésem szerint egy igen gazdag és páratlanul színes műcsoport marad így jószerivel feltáratlan a hangszer legjobb ismerőinek részéről.
Pedig cseppet sem komplikált feladat tájékozódni, eligazodni a napfényes Ibéria fiainak zongoramuzsikájában, jóllehet tény, hogy a spanyol szerzők zongoraművei (s persze más műfajú kompozíciói is) meglehetősen nehezen szereztek polgárjogot az európai zenei életben - és a zenetörténetben. Ha ugyan mára elfoglalták az őket megillető helyeket. Nem egy kiváló zongoradarab csupán Enríque Fernandez Arbós hangszerelésének köszönhetően terjedt el szélesebb körben.
Többen úgy érzik, ez a repertoár azért szorul rendre a háttérbe, mert hiányoznak a kiemelkedő képességű spanyol zongoraművészek, akik megfelelően tolmácsolnák honfitársaik munkáit a nagyvilágban. Ez az ítélet jogos is meg nem is. Alicia de Larrocha majd mindent elért, amit zongorista csak kívánhat, lemezre rögzíthette - több ízben is - a közel teljes spanyol zongorairodalmat. Rafael Orozcónak is szép sikerek jutottak. Azonban olyan pianisták esetében, mint Rosa Sabater, Eduardo del Pueyo, Esteban Sánchez vagy Joaquín Achúcarro, elmondható, hogy ha hazájukban komoly megbecsülés övezi is művészi teljesítményüket, nevük inkább csak az avatott füleknek cseng ismerősen.
A kissé megkésett spanyol nemzeti romanticizmus olyan zeneszerzőkben talált rá legtehetségesebb képviselőire, mint Isaac Albéniz, Enrique Granados vagy Manuel de Falla. Ők, ha nem is előzmények (gondoljunk csak Antonio Soler atya több kötetes csembalóéletművére), de számottevő elődök nélkül bukkantak fel hazájuk zenetörténetében; Spanyolország elsősorban az ő műveik nyomán kapcsolódott be a fejlett Európa zenei életének vérkeringésébe, s ha nevezettek nem is hódították meg az óvilág minden szegletét, kijelenthető, el nem évülő érdemeket szereztek a "nyugati polgárság" tágas szalonjaiban.
E három komponista közül a legidősebb, Albéniz majd' az egész kontinenst bebarangolta, Pesten járva még Liszt Ferenc megbecsülését is elnyerte. A 19. század utolsó évtizedében azonban Párizs felé vette az irányt, ahol Paul Dukas és Vincent d'Indy voltak a zeneszerzéstanárai. Granadost szintúgy Párizsba vitte a jó szerencséje, ő 1887-től Charles-Auguste de Bériot kurzusain tanulta a klavírozás fortélyait. De Falla a 20. század első évtizedét töltötte a francia fővárosban, ahol többek között Debussyvel és Ravellal is megismerkedett. A spanyol népi, népies hagyomány mellett tehát a "francia kapcsolat" a legmeghatározóbb e komponisták művészi fejlődésében.
Sokak szerint a spanyol zene hű tükörképe a spanyol (nép)léleknek. A "spanyolsághoz" kapcsolódó jól ismert toposzok gyakran a hazai népies zenébe torkollanak: seguidilla és mantilla, gitár és szivar, sombrero és fandangó, trombita és kasztanyett. Mondják, a spanyol zene eredendően populáris, mert még a legelvontabb műzene is népies elemekből épül. Felipe Pedrell, a korszak legjelentősebb spanyol zenetudósa szerint ezért az ún. geneológiai tradíció a felelős, mely az egész nemzet lelkét átitatja. Spanyolország legtöbb tartományában a helyi kultúra egymástól meglehetősen távolinak tetsző elemekből szövődik: sok helyütt igen erősek a cigány, zsidó, arab hagyományok, hogy a nyomokban még mindig fellelhető vizigót, berber, bizánci, kaukázusi vagy hindu hatásokat ne is említsem.
A spanyol zenei életnek már a 18. század folyamán szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a Pireneusokon túl a komponistáik többsége nem képes megbirkózni az Európában elfogadott műfaji struktúra kötöttségeivel. A szimfónia, a szonáta, a versenymű, az opera és más szigorú formák csak súlyos kompromisszumok árán jelenhettek meg a nyugat-európai, polgárosodó monarchiák életvitelét átvenni igyekvő spanyol vidékeken. A 19. század egyik legmeghatározóbb esztétikai-ideológiai irányzata Spanyolországban is a népiesség felé fordulás volt, mely más, nyugat- vagy kelet-európai népekhez hasonlóan csak a század végére, még inkább a 20. század elejére ért be igazán, amikor immár valódi, mélyen húzódó népi gyökereket is képes volt megragadni, a felszínre emelni, s a műzenébe integrálni számos zeneművész. A 19. és a 20. század fordulóján az országnak a spanyol-amerikai háborúban elszenvedett veresége a Spanyol Birodalom összeomlását jelentette; Spanyolország sorozatban elveszített tengeri csatái nyomán kénytelen volt tengerentúli gyarmatbirodalmától teljes egészében megválni (Guam, Puerto Rico, Kuba, Fülöp-szigetek jutottak erre a sorsra), s ez az államéletben és -berendezkedésben bekövetkezett változás letörölhetetlen nyomot hagyott az ország kulturális életén is. Fontos mozzanat, hogy e kudarcok után a spanyol diplomácia gőzerővel kereste a környező nagyhatalmak kegyeit, elsősorban Franciaországét és Nagy-Britanniáét. S ahogyan az lenni szokott, a szellemi tájékozódás is követte ezt az irányt, a művészi identitáskeresés az európai kulturális intézmények felé mozdult.
A spanyol zongorairodalom így a francia hagyománnyal ötvözve talált magára, a zeneművek többsége elsősorban Chopin, majd Fauré és Franck stílusával rokonítva, mások Debussy vagy Ravel hatását elemezve válnak jobban megismerhetővé, megint mások Eric Satie művei felől olvasva nyílnak meg legteljesebben, de - mint például Granados esetében - Lisztet vagy éppen Grieget is a minták közé kell sorolnunk. Ám bármennyire is erős a frankofón iskola hatása ezekben a művekben, önállóságuk, eredetiségük, saját jogon való érvényesülésük nem megkérdőjelezhető. A spanyol zongoramuzsika mozgalmasságát a polgári tradíció mellett a folklorikus hagyomány, a sol y sombra, a fény és sötétség egymást kiegészítő ellentétére épülő egység biztosítja, mint coincidentia oppositorum. Egyszerűség a melodikában, komplexitás a ritmikában, a deklamáció eleganciája, csillogó harmóniák, a színek és tónusok nagyvonalú, könnyed kezelése, a szabadság lendülete - íme e művek esztétikai foglalata. Mindemellett az alkotások hátterében programatikusan jelen vannak a spanyol nemzeti történelem és kultúrtörténet relikviái, legelőször a szülőföld, melynek minden spanyol komponista emléket állít. Granados az Escenas románticasban, Mompou a Cançiones y danzas ciklusában énekli meg Katalóniát, Guridi a Vasconiában idézi meg Baszkföldet, Manuel de Falla a Fantasía Baeticát, Turina - többek között - a Sonata Fantasíát ajánlotta hazájának, a forró Andalúziának, nem is beszélve Albéniz Iberiájáról, melyben jószerivel az egész félszigetet bebarangolja. Fontos mozzanat az iménti - látható, a spanyol szerzőkre mindennél jobban hatott a későromantika programzenei iránya.
Az első említést követelő, s egyszersmind legnagyszabásúbb zongoraciklus éppen ez, Albéniz 1905 és 1909 között készült, négy sorozatban publikált Iberia-szvitje. (I. sorozat: 1. Evocation; 2. El Puerto; 3. El Corpus Christi en Sevilla, or Fête-Dieu á Séville, II. sorozat: 1. Rondeña; 2. Almeria; 3. Triana, III. sorozat: 1. El Albaicín; 2. El Polo; 3. Lavapiés, IV. sorozat: 1. Malaga; 2. Jerez; 3. Eritaña). Az egyes sorozatokat Blanche Selva zongoraművésznő mutatta be folyamatosan, 1906-tól kezdve Párizsban, illetve St. Jean-de-Luz-ben.
Páratlanul gazdag zenei utazás az Iberia. Valóságos katalógusa a spanyol formáknak és ritmusoknak. Hallható benne a legtöbb spanyol tánc: fandangó, rondeña, tarantas, paso doble, soleares, cigány, andalúz dalok, valamint bikaviador-induló. Az Úrnapi körmenet áhítata, a cigánytelepek, zajos kikötők, kocsmák és piacterek briliánsan felrakott, ezerszínű zenei tablói váltják egymást a közel másfél órás "túra" során.
Mintegy kiegészítésként szolgál az Iberia mellé a Navarra című rövidebb zongoradarab, melynek Déodat de Séverac adott végleges formát. Mindezek mellett említést követel még az eredetileg nyolctételes Spanyol szvit (Suite española, Op.47) is, Albéniz másik igen kedvelt zongoradarab-sorozata, mely ibériai helységnevekhez rendel különböző zenei formákat, elsősorban természetesen táncokat, dalokat: Granada (serenata); Cataluna (corranda); Sevilla (sevillanas); Cádiz (cancion); Asturias (leyenda); Aragon (fantasia); Castilla (seguidillas); Cuba (capricho). Emellett létezik még egy kéttételes II. spanyol szvit is, ebben Zaragoza és Sevilla zenei képe szerepel, ez azonban lényegesen ritkábban hallható.
Megannyi izgalmas és hangulatos kompozícióval szolgál az Albéniznél egy generációval fiatalabb Joaquín Turina munkássága is. Turina már korai darabjaival, elsősorban a lírai szépségű Sonata romántica, Op.3 című zongoraművel felhívta magára a figyelmet, az érett koriak közül a Sonata Fantasía, Op.59, és a Rincón mágico (Varázssarok), Op.97 emelkedik ki az életműből. Előbbi még Turina párizsi tanulóévei folyamán, Vincent d’Indy és César Franck hatása alatt született, a későbbieken inkább Claude Debussy stílusát érezni, sokszor igen erőteljesen: a Varázssarok és Gyereksarok műcímek szépen összehangzanak (akárcsak a Valses sentimentales és a maga raveli előképe Granadosnál). Színesek, élettel teliek ezek a művek, helyenként némi nosztalgikus pátosz érezhető rajtuk, máskor a darabok elégikus hangvétele érinti meg a hallgatót a finom, impresszionisztikus frázisok nyomán.
Albéniz Iberiája mellett a másik nagyszabású zongoraciklus az Enrique Granados szerezte, 1912-ben született két sorozatból álló Goyescas, mely Albéniz művéhez hasonlóan leginkább szvitként definiálható. (I. sorozat: 1. Bókok (Los Requiebros); 2. Szerelmi párbeszéd (Coloquio en la reja); 3.Fandango (El Fandango del Candil); 4. Panaszok avagy a leány és a fülemüle (Quejas o la maja y el Ruiseñor), II. sorozat: 1. A szerelem és a halál (EI Amor y la muerte); 2. Epilogo: A kísértet szerenádja (La Serenada del espectro). A műsorozat voltaképpen Goya-illusztrációk sokarcú láncolata, mely Francisco de Goya madridi korszakának festményeit és gobelin falképeit önti hangokba. Afféle spanyol "egy kiállítás képei"-vel van dolgunk, Granados Muszorgszkijhoz mérhető intuícióval közelít a festményekhez, irigylésre méltó, temperamentumos modorban, páratlan stílusbeli változatossággal. Rendkívül ihletett alkotás, akárcsak a négy kötetből álló, sziporkázóan tüzes Danzas españolas op. 37, mely a spanyol táncformák és ritmusok egyedülálló gyűjteménye, ezen kívül a bájos, álomszerű Elvarázsolt kastély a tengeren (Palacio encantado en el mar), vagy a meghatóan empatikus Költői képek (Escenas poeticas) is kedvelt muzsika.
A Turinához hasonlóan szintén andalúz, cádizi születésű Manuel de Falla életművében úgyszintén fontos szerepet játszanak a zongoradarabjai. Bár a zenei közvélemény elsősorban színpadi művei nyomán ismeri, nem haszontalan megemlíteni, hogy de Falla ezen alkotásainak, a Háromszögletű kalapnak (El sombrero de tres picos - táncjáték) és a Bűvös szerelem (El amor brujo - táncjáték) című munkáknak zongoraletétjei, pontosabban egyes táncok zongoraátiratai gyakran megszólalnak szólóhangszeren, koncertdarabként. Annak ellenére, hogy első kompozíciói közül való, de Falla művei között kitüntetett helyet élvez az Albéniznek ajánlott négytételes Obras españolas-ciklus (a francia címadás szerint Pièces espagnoles - Spanyol darabok, 1908), mely a korábban megismertek szerint tájegységekhez kötődő, rendkívül látványosan, hatásosan épülő táncszámokat vonultat fel.
A legtöbben az alig negyedórás hosszúságú, 1919-ben írott Fantasía Béticát (vagy Fantasia Baetica, franciásan Fantaisie bétique - a Baetica Andalúzia régi római neve) tartják a szerző legjelentősebb zongoraművének. Ezt a bizonyos darabot írta de Falla Rubinstein kérésére. Titokzatos, szenvedélyes, s egyszersmind briliáns munka ez a technikailag meglehetősen nehéz, három egybefüggő tételből (Allegro moderato - Lento - Andantino) felépülő virtuóz darab. A fent emlegetett fény-sötétség ellentétpár kevés helyen mutatkozik meg olyan szembeötlően, mint itt.
Kár volna szó nélkül hagyni a két rövid, de annál érdekesebb, az hommage műfajában íródott de Falla-zongoraművet, a Dukas-t, és a Debussyt méltató miniatűrt: Homenaje "Le tombeau de Claude Debussy", ill. Homenaje "Pour le tombeau de Paul Dukas", melyek gyászindulószerűek, ezért súlyosak és kissé patetikusak, érezhetően a raveli mintát követik.
Nem zongoramű, hiszen zenekari kíséretet ír elő, de mégis fontos megemlíteni az Éjszaka a spanyol kertekbent (Noches de los jardines de España, 1909-15), mely de Falla talán legnépszerűbb alkotása. A háromtételes (I. A Generalife kertjeiben. Allegretto tranquillo e misterioso; II. Távolból tánc hallatszik. Allegretto giusto; III. A Sierra de Cordoba kertjeiben. Vivo) alkotás helyenként kimondottan versenyműszerű, mégis inkább rapszódiaként leírható, impresszionisztikus mű, mely nyíltan vállalja gyönyörű andalúz népi dallamok kibontásával az illatozó virágoskertek emlékének felidézését.
Az 1893-as születésű katalán Federico Mompou talán az utolsó jelentős figurája a klasszikus spanyol zongorairodalom arcképcsarnokának, életműve majd az egész huszadik századot felöleli - 1987-ben halt meg. Ahogyan elődei, egy ideig ő is Franciaországban kereste a boldogulást, később hazaköltözött Barcelonába. Mompou műveit ritkán játsszák ciklusszerűen, a koncertzongoristák legtöbbször szabadon válogatnak egy estényi vagy félidőnyi Mompou-műsort a gazdag repertoárból. Különösen a Cançiones y danzas-sorozat darabjai, a prelűdök, az "intim impressziók", valamint a Música callada-ciklus (A csend zenéje) népszerűek.
Noha zenéjét gyakorta hasonlítják Satie-éhoz (nem minden ok nélkül), Mompou művei sok esetben mégsem rokoníthatóak feltétel nélkül a különc francia komponista munkáival. Míg Satie bogaras, csínytevő, excentrikus figura volt, addig Mompou inkább befelé forduló egyéniség. A külsőségeket korántsem megvető elődöktől ennyiben mindenképpen különáll Federico Mompou, az ő munkái bensőségesebbek, mélyebbek talán, s nehezebben adják át magukat az olvasásnak, hallgatásnak, különösen, ha hozzávesszük, hogy Mompou igen "hevenyészve" komponált, kottái hemzsegnek a kihagyásoktól, üres helyektől, homályban maradt részletektől - ütemvonalak, ritmusok, metrumjelzések jócskán hiányoznak belőle. Mégis egyedülálló hangulatot árasztanak ezek a Mompou-féle markáns, hangulatos karakterdarabok, pasztorális atmoszférájú tájképek.
Végezetül csak egy-egy említés erejéig álljon itt néhány név és műcím: a két baszk komponista, Jesús Guridi (1886-1961) és Tomas Garbizu (1901-1989) zongoraművei hazájukban igen népszerűek: Vasconia - Baszkföld, Cantos populares vascos - Baszk népdalok, Danzas viejas - Régi táncok (Guridi), illetve Cantos y bailes tradicionales vascos -Hagyományos baszk dalok és táncok, Dancas Vascas - Baszk táncok, Aurresku (Garbizu). A Mompouhoz hasonlóan ugyancsak barcelonai Manuel Blancafort (1897 -1987), és a valenciai Joaquín Rodrigo (1901-1999) - a híres Concierto de Aranjuez szerzője - neve pedig úgyszintén igen jól cseng odahaza. Ők a 20. század tekintélyes kort megélt, jelentékeny spanyol komponistái, ám alig-alig halljuk a műveiket.
Ha kell, líraiak, ha kell, szenvedélyesek a spanyol zongorairodalom legszebb darabjai, koruk sajátosságaival, s persze a spanyol folklórkincs, a népdalok és táncok hol harsány, hol intim-bizalmaskodó ízlésvilágával. Nem utolsósorban e művek folklorikus ízei, szuggesztivitása, s az itt-ott talán különösnek, modorosnak tetsző idiómák jelentik a legédesebb hívószavakat, melyek a klasszikus európai zenekultúrán iskolázott embert leginkább vonzzák ezekben a mi fülünk számára néhol kissé idegenül csengő darabokban, hol keresetlenségük, kislányos bájuk, máshol őszinteségük, leplezetlen szenvedélyük okán. Nemcsak a spanyol nemzeti örökség ez, de az összeurópai kultúrkincs fontos szelete is.
