Mozart - egy kultusz gyermekkora
Wolfgang Amadeus Mozart születésének kétszázötvenedik évfordulója, ahogyan minden jeles jubileum, természeténél fogva is alkalmas lehet számos ritkábban tárgyalt, ám hitem szerint korántsem érdektelen kérdés felszínre hozására. Azonban, ha akarjuk, még több, szinte folyamatosan terítéken lévő problémát is felhangosíthat, olyannyira, hogy néha még azok is meghallják ezeket, akik egyébként kevésbé fogékonyak bizonyos megközelítési módokra.
Bizony nem sok olyan zeneszerzőt ismerünk, akinek élete és művei ennyire eltávolodnának a reáliák szférájától, ugyanakkor mégis tapadnának valamiféle eredendő köznapisághoz, mint Mozarté. Életéről, személyiségéről, művészi pályafutásáról már annyi mindent írtak - és mindennek az ellenkezőjét is -, hogy nem csak igen komplikált feladat eligazodni e könyvtárnyi irodalomban, de szinte lehetetlen a csaknem végtelen állításhalmaz rengetegében kibogozni az összefonódó, vagy éppen párhuzamosan futó szálakat.
Egy dologgal azonban minden Mozartról szóló írásnak számolnia kell, mégpedig a kultusszal, mely belengi ma is több nagyra becsült zeneköltő utóéletét (Bachét, Beethovenét, Mahlerét és még sorolhatnám), bár igaz, nekik meglehet szerényebb, vagy legalábbis szűkebb hely jutott a halhatatlanok Panteonjában, mint Mozartnak. Az ő esetében a kultusz olyan magasságokba tör, ahol már egyéb komponistáknak nem képes helyet biztosítani a zenetörténet. Az évforduló mitikus ideje pedig, ha lehet, még inkább felerősíti a már meglévő kultuszápoló aktusokat, a figurát körülvevő, már-már vallásos buzgalomban realizálódó páratlan rajongást, a művészi és tárgyi hagyaték tiszteletének sokszor abszurd, határt nem ismerő, nemritkán megalomán vonásokat mutató megnyilvánulásait.
Az utóbbi években hazánkban is sebesen megindult irodalomtörténeti kultuszkutatás eredményei nem kevés hasznos támpontot nyújthatnak egyes zeneszerzők kétségkívül "kultusztárgyként" való beállítását illetően. Elegendő a közelmúltban megjelent, igen ambiciózus címet viselő, a kultuszképződéssel kapcsolatos legfontosabb magyar tanulmányokat kötetbe gyűjtő, Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve1 című kiadványra utalni. A gyűjteményben helyet kapott Dávidházi Péter alapozó tanulmánya, az Egy irodalmi kultusz megközelítése, amely az író Shakespeare magyarországi recepciójáról szóló kötetének nyitótanulmányaként is szerepel.2
Ebben az írásában Dávidházi a kultuszt mint eltérő beállítódást ("bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, mindenekfölötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba jöhető vád alól eleve felmenti"), szokásrendet ("szentnek tekintett helyek fölkereséséből, ereklyék gyűjtéséből, szövegek áhítatos gondozásából, szent idők megünnepléséből, szertartásokon való részvételből és életszabályozó előírások betartásának igyekezetéből áll") és nyelvhasználati módot ("túlnyomórészt olyan [magasztaló] kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód") különíti el.
A mi számunkra most elsősorban ezen utóbbi aspektus lesz érdekes: a kultusz, mint beszédmód, nyelvhasználat. Mert minden, a szerzőről való megszólalás, mely afféle empirikusan bizonyíthatatlan ill. cáfolhatatlan állítást fogalmaz meg (részleteiben ld. lejjebb), besorolja önmagát egyfajta kultikus beszédmód keretei közé, ugyanakkor kivonja tárgyát minden lehetséges kritikai megnyilvánulás alól. Az ilyen jellegű megszólalásoknak egész sorát lehetne sorolni; Margócsy István A magyar irodalom kultikus megközelítései című tanulmánya megteszi ezt, írása valóságos példatárát vonultatja fel a kultikus beszédmód jellemző megnyilvánulásainak, nemritkán olyan irodalomtörténészek, irodalmárok szövegeiből idézve, akiktől egyébként alapvetően távol áll az ilyesféle megközelítés.3 Mint arra maga Margócsy is utal, a kultikus nyelvhasználat magát a beszéd műfaját mozdítja ki a helyéből4, a tanulmánytól elvárható tanácsadó beszéd helyett a dicsérő beszéd kategóriája felé mozdítja el azt.
Ezek a szövegek olyan feleletet keresnek a "mi a szerző?" kérdésre, melyet sehol máshol nem tapasztalunk. Helyesebben teljes egészében megkerülik a kérdést, az úgyszólván merőben problémátlanná válik a kultuszteremtő vagy -ápoló, ill. a kultuszt fenntartó szövegekben. A kultikus nyelvhasználat teljes mértékben kivonja tárgyát, esetünkben magát a szerzőt minden lokalizálási kísérlet alól, és azt egy fix, de teljességgel ellenőrizhetetlen pozícióban helyezi el, jelesül a transzcendenciában, ahol az ilyesfajta kérdés már fel sem teendő. Ha mégis, a válasz csak egy lehet: a szerző egy bírálhatatlan zseni, a szakralitás manifesztációja (pl.: "Isten másodszülöttje", "az istenek magyar kedvence" és ehhez hasonlók), ez azonban éppen nem adekvát válasz, hanem a kérdés negligálása. Margócsy gyűjteményében aszerint csoportosítja idézeteit, milyen "isteni" szférába utalja a szöveg a tárgyát, működésbe hozva az ún. felnagyítási mechanizmusokat. Ezek a szöveghelyek némely esetben nem csupán elszigetelt kijelentések - bár tagadhatatlan, sok ilyen van -, de alkalmasint könnyen válhatnak szövegszervező erővé is - ld. pl. Illyés Gyula Petőfi-monográfiáját. Margócsy szerint a tudományos szakirodalomban rendre felbukkannak kultikus gesztusok, noha hajlamosak vagyunk ezeket a tudományos stílus használati körén kívül eső megszólalásokként aposztrofálni.
Belátható, hogy ennek a megközelítésmódnak éppen ezért lesz izgalmas kérdése a kanonitás vagy az életrajz problémája. Előbbi azért lényeges, mert aligha kérdéses, a kultikus beszédmódot érvényesítő szövegek éppúgy megkerülik a kánonkérdést, mint a "mi a szerző?" dilemmáját. Ezek az írások már vizsgálódásaik előfeltételeként határozzák el, hogy az általuk tárgyalt szerzőnek nemcsak szilárd és kikezdhetetlen helye van a kánonban, de valójában ki is emelkedik abból, s mintegy kánon-fölötti személyiségként lebeg a valóság vagy a lét felett. Míg egyes monográfiák általános és nem titkolt célja sokszor éppen a rekanonizálás, vagyis a kánon újragondolása, átrajzolása, avagy ellenkezőleg, annak megszilárdítása, addig a kultikus nyelvhasználatot alkalmazó szövegeknek nem célja (és általában nem is eredménye) a kánon mozgásban tartása vagy megmerevítése. A kultuszteremtés és -ápolás szövegeiből ez a gesztus hiányzik, úgy tűnik, a szerző és az aktuális kánon viszonya érintetlen marad, a tanulmányíró eleve úgy nyúl a tárgyához, hogy annak kivételezett, kánonon kívüli pozícióját kikezdhetetlennek, magától értetődőnek tekinti.
Úgy tűnik, a bizonyos elengedhetetlen elméleti kérdésekkel szembeni érzéketlenségnek az oka az az attitűd (= beállítódás), mely szerint a szerzőnek mindig, mindenben, minden körülmények között és mindenkivel szemben igaza van, s ez kikezdhetetlen legitimációt biztosít a tudósnak is, hiszen a lángésszel való elmélyült foglalatosság a kutatónak is egyfajta védelmet, biztonságot nyújt. Hovatovább a művésznek még a kutatóval szemben is igaza kell legyen, itt tehát a mondottak hitelességét nem a módszer következetessége, hanem a tárgy megfellebbezhetetlen és eleve adott igazsága igazolja.5 A stratégia az, hogy az elemzésnek már annak megírása előtt megvan a végeredménye, az olvasott szöveg (vagy akár zenemű) csupán ennek igazolása.
Nem véletlen, hogy a magyar irodalomtörténetben Petőfinek jutott a leggyakrabban kultikus megvilágításban ábrázolt kép. Életének és halálának mozzanatait az irodalom mint tudatosan szervezett stratégiát kezeli. Életrajzi adatainak bizonytalansága, ezen adatok romantikus titokzatossága tökéletesen beleilleszkedik egy mitikus elbeszélésbe, mely szerint Petőfi Sándor valamiféle történelmen kívüli alak, a kezdet- és végnélküliség csodája.6 A kultuszteremtés egyik kulcsa éppen e történetietlenség. Ami az ilyen megközelítést működteti, az egy "történelem fölé helyező" gesztus, mely a romantika eszméinek ködképeiben véli felfedezni saját ideologikus gyökereit. Míg a premodern elméleti irányzatok módszerei leginkább a történelemben találják meg a szerző-személy adekvát kontextusát, addig a kultikus beszédmód a történeti referencializálás gyakorlatát megbontva, a szerzőt egy, a transzcendenciában fellelhető pozícióba transzponálja, mint erre már utaltam. A történelmi (és élettörténeti) tényhalmaz így csupán kerete, illusztrációja, semmint hivatkozási alapja lesz a tanulmány mondanivalójának, avagy az általa végbevitt jelentésképzésnek, s az értelemadás ilyenformán másodlagos, gyakran lényegtelen elemmé degradálódik.
Más, de a fentihez több ponton hasonló eset a József Attiláé.7 Őnála nem elsősorban a történelemfelettiség, hanem az életrajz minden pillanatának szinte tökéletes dokumentálása, valamint a passióként értelmezett életrajz az érdekes. Ezt az aspektust Tverdota György vetette fel Az életrajz mint passió című tanulmányában.8 A metanarratíva egy szakrális történet eseményeit vetíti az életrajzi adatokból rekonstruált életrajzra, Krisztus szenvedéstörténetének mozzanatait a költő életének eseményeire tükrözve, a recepció azokat mintegy stációkként, az örökkévalóság felé tett lépésekként lesz képes megérteni. József Attila életeseményi így egy korábban megszilárdult és kanonizált történet fejezeteivé lényegülnek át. Nem példátlan esetről van szó, jól illusztrálja a szerzőről való megszólalás ezen formáját, melyben egy történet egy szilárd, megkérdőjelezhetetlen - jelen esetben bibliai - hagyomány egyik legfontosabb szövegcsoportja felől válik olvashatóvá.
Ez a mozzanat már átvezet minket egy megkerülhetetlennek látszó általános (történeti) kategória, az életrajz fogalmának bevetéséhez. A felsorakoztatott biográfiai tényadatok és a felbukkanó esetleges hiányok "szakszerű" kitöltése, kikövetkeztetése mindenekelőtt elbeszélést igényel, melyben természetesen a szerző által jegyzett alkotások is helyet követelnek maguknak. A lángelme feltétlen és kritikátlan tisztelete azonban könnyen magában rejtheti a kísértést, hogy ezen szerző által létrehozott műalkotásokat az életrajz töredékeivé alakítsuk át. Fontos persze, hogy az életrajzi megközelítés relatív népszerűsége is okolható azért, hogy egyes költőkkel - elsősorban Petőfivel - sokáig többet foglalkoztak, mint mondjuk a nemzetközi romantikába kiválóan beilleszthető Vörösmartyval. És ugyanez igaz Wolfgang Amadeus Mozartra Haydnnal szemben.
Vegyük példaként a már említett Illyés Gyula-féle Petőfi-könyvet.9 Noha nincs szó arról, hogy tudományos igényű munka volna - ezt éppen maga Illyés cáfolja, mikor kifejti, tudatosan választotta a "szépirodalmi" stílust a "tudományos" helyett. Illyés Gyula a maga Petőfijét akkor írta meg, amikor a Petőfi-recepció legerősebben Horváth János munkáját lobogtatta. Horváth könyve azonban nehezen talált utat a művelt nagyközönséghez. Illyés szándéka szerint olyan szöveget akart publikálni, amely készakarva nem számol a tudományosság kereteivel, és közérthető marad egy szélesebb közönség számára is. Mindjárt a felütés után olvashatók a következők: "A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre."10 Illyés önmagához híven egy színes allegóriában bontja ki a Messiás várásához és eljöveteléhez hasonló gesztust, illetőleg egy érzékletes képet fest, amelyben a nép közvetlenül "hozza világra" fiát - "vajúdik".
Talán méltánytalan dolognak tűnhet olyan szöveget példaként idézni, amely tudatosan hárítja el magától a tudományosság kritériumait. Viszont nem tagadható, hogy Illyés a költő Petőfiről, sőt Petőfi költészetéről sem hallgat. Könyvében természetesen számos versidézet olvasható, nem marad reflektálatlan a Petőfi által létrehozott irodalmi szövegkorpusz sem. Azonban éppen a fenti idézet nyomán kibomló, a szöveg során egyre szövevényesebb alakot öltő, mitikus gyökerű nézőpont korlátozza Illyést, hogy bármilyen kritikai meglátással éljen, vagy akár csak bíráló, netán elemző észrevétellel járuljon hozzá a versidézetekhez. A citátumok jórészt a történeti kontextusba, pontosabban az életrajzi elemek darabjai közé ékelődve legfeljebb illusztrációk szerepét tölthetik be a könyvben.
Ahogyan Mozartnál a legtöbb esetben. A fenti példákhoz hasonlóan nála is az életrajz vélt vagy valós mozzanatai jelentik a kultuszképzés pilléreit, maguk a zeneművek ehhez alig járulnak hozzá, legalábbis a legritkább esetben vesznek részt az érvrendszer kialakításában. Ahogyan Petőfinél, úgy az osztrák komponistánál is az így vagy úgy dokumentált életesemények, pontosabban azok értelmezése, interpretatív elbeszélése építi a kultikus megközelítés alapzatát. Ez az interpretáció egy magányos, fiatalon elhunyt, félreismert, szellemileg magányos, de valójában zseniális művész képét tárja elénk, akit rosszmájú, tehetségtelen zsarnokok gáncsoltak művészi kiteljesedésében, és aki méltatlan módon, magára hagyatva lelt örök nyugalmat egy jeltelen, közös sírban. E kép megrajzolásakor a hűtlen, kisszerű feleség, együgyű barátok, zsarnok apa, és egy gátlástalan rivális képe csatlakozott a tablóhoz.
Érdekesen kontrasztál ezzel egy szintén közkeletű, leginkább egy rokokó porcelánfigurát formázó Mozart-kép, az örök gyermek imázsa, aki rövid életének egész folyamata alatt a naivitás, a gondtalanság légkörében él, s aki isteni géniuszhoz hasonló mosollyal az ajkán lépked át az élet mélységei és tátongó szakadékai felett. Az életrajz vakfoltjainak "kreatív" kitöltései, a kétes hitelű regék és megalapozatlan mendemondák a legnagyobb természetességgel épültek be a biográfiába másfél évszázadon keresztül, a Salieri-féle mérgezéstől a sírhelyig egyedül kísérő hű ebig. Így ezen prekoncepcionális Mozart-életrajzok mutatták fel a legijesztőbb történetietlenséget.
Mozart életútja egy romantikus regény formáját öltötte, s évtizedeken át művei ennek az ítéletnek a fényében kerültek a közönség elé. Tudjuk, Mozart esetében már közvetlenül a halála után (sőt, talán már halála előtt is) beindultak kultuszt kreáló mechanizmusok, sőt, ezt olyan későbbi események is pártfogolták, mint Juan Crisóstomo de Arriaga baszk zeneszerző születése és halála. Arriaga ugyanis 1806. január 27-én, éppen ötven évvel Mozart születése után jött a világra, hasonlóképpen csodagyerek volt, és szintén igen fiatalon hunyt el. Az Arriaga-Mozart párhuzam nemcsak a spanyolországi Arriaga-kultusz felépítéséhez szolgált kiváló alapul, de kétségkívül visszahatott a mintára, vagyis magára Mozartra is, hiszen megszámlálhatatlan tanulmány, emlékezés, lemez- vagy koncertműsor épült korábban is, és épül ma is e párhuzamra.
E kultikus beállítódás megnyilvánulásait a 250. évforduló (ahogyan a korábbi 200. is természetesen) csak fölerősítette. Nem is beszélve az osztrák kollégák fáradságot nem ismerő kampányáról, mely Ausztria idegenforgalmának fellendítése és az ország népszerűsítésének érdekében nem válogatott az eszközökben a jeles évfordulót megünneplendő. Kár volna tagadni, túl azon, hogy Mozart zeneművei már önmagukban is milliókat vonzottak és vonzanak ma is (nem okvetlenül a festői Ausztriába, inkább a hangversenytermekbe), a Mozart márkanév eladásának jó szolgálatot tett a fent vázolt romantikus kép, a meg nem értett, elmagányosodott, elszegényedett lángész zsánere. Nem kérdés, a mintegy két évszázados Mozart-szakirodalomban hemzsegnek az olyan szöveghelyek, amelyben a szerzők úgy olvassák és reflektálják az életrajzi tények halmazát, hogy az minden tekintetben megfeleljen az addig erőszeretettel festett, meg-nem-értett zseni ideálképének.
Különös, de a mi szempontunkból inkább szerencsés mozzanat, hogy miközben nyugati szomszédunk a mértéket nem ismerő kultuszt ápoló cselekmények árjában tobzódik, addig Magyarországon az évforduló okán - egyebek mellett - Volkmar Braunbehrens könyve is megjelent, mely tanulmány minden azt megelőző Mozart-monográfia közül a leghitelesebben és legmeggyőzőbben számol le a korábbi ábránd-ködös tévhitekkel, s teszi egyszer s mindenkorra indexre a Mozartról szőtt hamis mítoszokat. Braunbehrens a legnagyobb természetességgel száműzi könyvéből a korábban vázolt beszédmód- vagy nyelvhasználatbéli specifikumokat, s igyekszik Mozartot minél "evilágibb", mondhatni köznapibb figurának bemutatni.
A korunkbeli Mozart-kultusz érdekes módon egyaránt táplálkozik a figura istenítéséből (v. ö. Kierkegaard ma is rendkívül népszerű könyvének bevezetőjével)11, ugyanakkor köznapiasításából is. Az idei mértéktelen Mozart-orgiák (a szabadkőműves szeánszoktól a salzburgi opera-maratonig) pedig egyaránt merítenek a korábbi Mozart-képekből, és a mítoszoktól és torzképektől meg-megtisztított újabb keletű felfogásokból is. Úgy tűnik, a Mozart kutatók szövegeiben mutatkozó radikális nyelvhasználatbeli elmozdulások gyakorlatilag alig gyakoroltak hatást a kultuszt életben tartó szokásokra. Holott csak a huszadik század közepéig számos mértékadó biográfia jelezte az érdemi átalakulásokat: Hermann Abert alapvető életrajza (1919-21), Bernhard Paumgartner nélkülözhetetlen monográfiája (1927 ill. 1942), valamint Alfred Einstein korszakos Mozart-könyve (1953) megannyi fontos állomás a Mozart-hatástörténetben. Hiába az alapvetően premodern premisszák mentén érvényesülő beszédmód folyamatos lebontása, a Mozart-kép radikális átrajzolása úgyszólván fikarcnyit sem változtatott a kialakult szokásrenden. Sokak szerint azért, mert az elsősorban piaci kérdés. Lehet, de az már egy másik tanulmány tárgya lenne.
Évforduló ide vagy oda, reméljük, a Mozart-kultusz, ha lassan is, idővel serdülőkorba lép.
1 Kijárat kiadó, 2003., szerk.: TAKÁTS József
2 DÁVIDHÁZI Péter: "Isten másodszülöttje", A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.
3 MARGÓCSY István: A magyar irodalom kultikus megközelítései, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990/3, 288-312.
4 MARGÓCSY István: A Petőfi-kultusz határtalanságáról, = TAKÁTS i. m. 135-152. - az arisztotelészi kategóriákat szintén Margócsy használja
5 v. ö. MARGÓCSY i. m. 140.
6 MARGÓCSY i. m. 151-152.
7 Nem utolsósorban halálának rejtélyes körülményei - mely a kultikus beállítódás számára oly fontosak - rokonítják József Attilát Petőfivel.
8 TVERDOTA György: Az életrajz mint passió = TAKÁTS i. m. 159-171.
9 ILLYÉS Gyula: Petőfi Sándor, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
10 uo. 7.
11 KIERKEGAARD, Soren: Mozart Don Juanja, Budapest, Magyar Helikon, Európa Könyvkiadó, 1972.
