Kicsik és nagyok – Bevezető

Nagyjából a kilencvenes évek közepétől kezdtek el szaporodni az olyasfajta kijelentések, melyek egyre hangosabban jelezték a komolyzenei CD-piac jövőjéről szóló terebélyesedő szkepszist. Méghozzá nem is akárkik festettek mind felhősebb képet a zeneipar kilátásairól az elkövetkező esztendőkre, de maguk a kereskedők; a kiadók és a forgalmazók képviselői, kommunikátorai tették mindezt. Nagyjából ebben az időben vált bizonyossá, hogy ha csak valami csoda nem történik, a komolyzenei lemezkereskedelem borús, de legalábbis igen nehéz jövendő elé néz. (v. ö.: Mikes Éva: Összeomlik a hanglemezpiac? In. Muzsika, 1997. július, 21 p.)

A mára jócskán kiszélesedő recesszió okai természetesen meglehetősen összetettek. Kezdve a nyolcvanas évek közepén-végén divatba hozott, mára csaknem egyeduralkodóvá érett hanghordozó, a kompaktlemez technikai sajátosságaival, mely tulajdonságok meghatározónak bizonyultak az évekkel későbbi esetleges megújulási lehetőségeket illetően is. Továbbá a világszerte tapasztalható kommunikációs átalakulások, megváltozott fogyasztói szokások is jelentősen átformálták a CD-piac arculatát, így természetesen a klasszikus zene kereskedelmi pozícióit is. Vagyis a megújulásra technikai korlátai miatt alig-alig képes CD mára lényegében elérte azt a határt, melyen belül még volt mód némi érdemi (minőségi) változtatásra – gondolok itt a kezdetben 16 bites jelhordozók előbb 20, majd 24 bites kiszélesítésére, melyek a remények ellenére szinte semmilyen piaci átalakulást nem generáltak. Tény: a CD-technológia, ahogyan mondani szokás, kifutotta magát, amennyiben valóban elérte technikai lehetőseinek korlátait.

A legújabb, többcsatornás Super Audio CD természetesen más formátum, s ma már látható, valószínűleg soha nem lesz képes felváltani a hagyományos kompaktlemezt – ahogyan amaz tette az LP-vel alig egy évtized alatt –, s az is tudható, lelkes propagátorai jóval többet vártak piacra dobásától; voltaképpen a legrosszabb várakozásaik igazolódtak be, vélhetően a lejátszórendszerek magas anyagi vonzatai játszották ebben a főszerepet. S igaz ez még akkor is, ha az SACD mint friss technológia megjelenése és viszonylagos elterjedése láthatólag képes formálni valamelyest a kiadók repertoárépítő terveit. Ahogyan a DVD-é is, mely, szemben az SACD-vel, az optimista kilátásokat váltotta be, s alapjaiban szervezte át az operafelvételek kiadását.

A hanghordozók szerepe pedig azért lényeges ebben az ügyben, mert a történelem során a nagyobb lemezpiaci változások leggyakrabban a jelhordozók ugrásszerű fejlődéséből következtek. Gondoljunk csak az ún. hosszan játszó (LP) hanglemezek megjelenésére (a CD-ét már említettem), vagy a hangrögzítés evolúciójának állomásaira: a sztereó technikára az ötvenes évek közepén, vagy a digitális eljárások bevezetésére mintegy negyed századdal később. Az ilyesféle változások gyökeres átalakulást indukáltak a piaci viszonyokban is. Előrelendítették azokat, akik idejében váltottak a korszerűbb technikára, s hátrányba kényszerítették azokat, akik késlekedtek, vagy más okból nem voltak képesek követni a fejlődést. (A fenti kijelentések természetesen elsősorban a nyugati szabadpiaci rendszerekre értendők.)

Nem kívánok ugyan szó nélkül elmenni amellett, hogy világviszonylatban csökken a közönségigény a komolyzenére, nem is beszélve a szintén világjelenségként tapasztalható CD-másolás fóbiáról vagy az internetes zeneletöltés-forradalomról, melyek terjedése tényszerűen kisebb CD-forgalmat eredményez évről évre, de ezek a kérdések olyan messzire vezetnének, hogy érdemleges tárgyalásuk széttörné jelen írás kereteit. Nem egyszerűen keresletcsökkenésről van szó egyébiránt, hanem egy jelentős piaci szerkezetváltásról: válságról, ha tetszik, aggasztóan apadó keresletről és ugyanakkor sok tekintetben bővülő kínálatról. Mondjuk ki: túltermelésről van szó. Mindemellett a piaci szereplők nem megfelelő kommunikációjáról, az igények és fogyasztói kultúrák, szokások, valamint a kereslet-kínálat arányának hibás felméréséről sem szabad megfeledkezni. Ennek nyomán nehezen volna tagadható a szimptómahalmaz: a recesszió következményeképpen álláshelyek százai szűnnek és szűntek már meg eddig is, boltok és forgalmazók tucatjai kényszerültek kivonulni a piacról, arra érdemes művészek nem jutnak megszólalási lehetőséghez.

A CD mintegy tizenöt éves „kifutásával” jelentkeztek a legújabb problémák – ahogy akkoriban mondták: már nem lehetett mindent eladni, mit annakelőtte, a CD „aranykorában”. Az az időszak ugyanis, mely, mint írtam, a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekáig tartott, lényegében arról szólt a lemeziparban, hogy az addig bakelitlemezeket vásárolók lassanként átálltak az új, könnyebben kezelhető hanghordozóra. Vagyis megvették kopott LP-ik újrakiadását az új digitális hordozón, illetőleg új lemezeiket már CD formájában szerezték be, s ez egy relatíve rövid időre jelentett hatalmas keresetet. Azonban nagyjából másfél évtized alatt telítődött a piac annyira, hogy az addigra megszilárdult struktúra repedezni látszott. Vagyis míg 1991-ben egy új Beethoven-szimfóniaciklus rögzítése még bőven be tudta hozni az árát, néhány évvel később egy hasonló projekt már veszteséget hozott. (v. ö.: J. Győri László: Az első száz év In. Muzsika 1999. január, 20 p.) Addigra nemcsak a klasszikus mainstream repertoár volt elérhető CD-n mind több és több különböző előadásban, de idővel már a perifériákat is ostromolták a kiadók, mind szélesebb közönségigényt kielégítendő. A komolyzenei lemezkiadás új berendezkedésében is kialakult a multik, vagy ahogyan magukat szívesen nevezték: a majorök piaci szerepe, mely az egyes országokban is mintegy féltucat nagy kiadóra (illetőleg a hozzájuk kapcsolódó terjesztői hálózatra, forgalmazói infrastruktúrára) korlátozódott. A kisebb, független kiadók pedig azokban a résekben próbáltak meg (vásárló)közönséget toborozni maguknak, melyek a multik között nyíltak. (Első körben az ún. budget labelek voltak ilyenek, akik – pestiesen szólva – rendesen alávágtak a nagyok árainak, s ezzel megrendítették a kialakult áruforgalmat. Később természetesen nemcsak anyagilag, de minőségileg is komoly konkurenciát jelentettek a multiknak.)

A pénzügyi akciók mellett akkoriban elsősorban a repertoár- és művészpolitika tekintetében jutottak szóhoz a független labelek. Újdonságokkal, fel- vagy újrafelfedezett tehetségekkel, kismesterek hallgatásra érdemes műveinek rögzítésével, következetes, bátor műsorpolitikával és nem utolsósorban hangtechnikai bravúrokkal vonták magukra a figyelmet. Elterjedésüket nem annyira az új kiadók iránti bizalmatlanság (szemben az évszázados, megbízhatónak tekintett márkákkal), mint inkább a terjesztői hálózat kiépítésének nehézségei, valamint a tapasztalatlanság szülte botlások (gyenge lemezborítók stb.) akadályozták.

Mára jól láthatóan az éppen csak lélegző multik is igyekeztek levetkőzni a kilencvenes években még nagyon is tetten érhető „nagy vagyok” imázst, és közelebb vinni termékeiket a célközönséghez. Marketingeszközeik egyre kifinomultabban igyekeztek a vásárlókhoz elérni, a forgalmazók felismerték, hogy a speciálisabb területek, mint a komolyzene vagy a jazz, komoly szakértelmet, hozzáértést követelnek az értékesítést segítendő. S bár a majorök, ha lassan is, de kétségkívül igyekeztek a változó piaci viszonyokhoz alkalmazkodni, a kisebb, könnyebben mozgó, az aktuális közönségigényekre gyorsabban reagáló független kiadók előtt egyre nagyobb lehetőségek nyíltak ebben a bizniszben, s ma már lényegesen szélesebb teret tudhatnak magukénak a komolyzenei lemezkereskedelemben, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, noha nem tagadható, még mindig nem elhanyagolható mértékű kihívásokkal küzdenek a disztribúció terén.

Persze óriási differenciák húzódnak a független kiadók között is, nem mellesleg a diszponálható kiadványmennyiség tekintetében. A Naxos például már közel négyezer lemezes katalógussal büszkélkedhet, noha mindössze húsz éve működik, nem csupán megközelítve, de mennyiségileg jócskán megelőzve ezzel a multik éppen katalógusban tartott kiadványait. A Harmonia Mundi pedig néhány évtizedes működése alatt a nagyok egyik legfőbb riválisává küzdötte fel magát. Tegyük hozzá, mások néhány tucat hanglemez kiadási jogával rendelkezhetnek mindössze. (Jóllehet, még mindig a multik sajátja, hogy archívumuknak csak egy szeletét, mondjuk 30–50%-át teszik elérhetővé, ezzel szemben a kisebb kiadókra természetszerűleg jellemző a szinte valamennyi lemezük folyamatos raktáron tartása, nyilvánvaló financiális okok miatt).

Távolról nézve különösnek tetszhet, hogy a kis kiadók „elszaporodása” éppen a recesszió éveiben történik. Valójában e dekonjunktúra nem visszafogó, de valósággal katalizáló hatásúnak bizonyult a kicsik terjedésében, amennyiben a nagyok „ügyetlenkedéseit”, lomhaságát, sokszor tehetetlenségét kihasználva jutottak apróbb-nagyobb piaci szeletekhez. A lemezkereskedelem ezen átstrukturálódása, vagyis a kicsiknek a multikkal szembeni térnyerése meglehetősen összetett kérdés. Részben magából a szerkezetből következően.

A kis kiadók egy jelentős része például ún. nemzeti lemezkiadó. (Nemzeti jellegük túl a tulajdonosi szerkezeten elsősorban a műsor- és művészpolitikában értelmezhető.) Erre kiváló példa a Hungaroton, mely egyéb kis kiadókhoz hasonlóan speciális műsorpolitikával dolgozik, vagyis egyfelől a múlt és a jelen magyar zenei értékeinek publikálását vállalja, másfelől pedig egy marginális, ugyanakkor az egész világra kiterjedő igényt kielégítve világelső felvételekkel jelentkezik. Nemzeti kiadónak mondható a svéd BIS cég például, a finn Ondine, vagy az orosz Melodia, számos brit label (Chandos, Hyperion), ill. a dán Dacapo, mely a Naxosszal működik szorosan együtt, és kizárólag dán érdekeltségű lemezekkel szerepel a boltokban, és még sorolhatnám. Egyes egészen új kiadócskák pedig még könnyebben megragadhatóak: az LSO Live a Londoni Szimfonikus Zenekar koncertfelvételeiből válogat (ld. még Concertgebouw Live, Hallé Orchestra Live, LPO Live, és természetesen a Saccani vezette Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának mintegy három tucat CD-je is ide sorolandó). Mások kifejezetten a kortárs muzsikára vagy éppen a régizenére fókuszálnak, megint mások egyetlen művész vonzerejére apellálnak, mint a Nightingale (Edita Gruberová) vagy a Soli Deo Gloria (John Eliot Gardiner), illetőleg a nagy kiadók „elfekvő” felvételeiből mazsoláznak, licencbe átvéve és publikálva azokat (lényegében ilyen a holland érdekeltségű Brilliant Classics), vagy a kizárólag lejárt jogosultságú, vagyis szabadon publikálható bejátszásokkal kereskedő cégek.

A jelenlegi piaci helyzet egyértelmű átrendeződést mutat, mely, mint fentebb jeleztem, kb. tíz évvel ezelőtt kezdett megindulni, s folyamatosan átalakulóban van: kijelenthető, a független labelek térnyerése a világpiacon ma nagyobb, mint valaha. Ez a szerkezet persze lassan, de folyamatosan változik, hiszen másfelől a kis kiadók aligha versenyezhetnek a nagyok szinte kimeríthetetlen archívumával. Ma azonban gyökeresen más a helyzet, mint egykoron. Noha még mindig létező trend, hogy a nagy cégek által bevezetett jelentős művészek és együttesek szerződésük lejártával mind gyakrabban jelennek meg független kiadók lemezein, az ellenkező irányú tendencia, miszerint a kis kiadók által felfedezett talentumot elhalássza a gazdag multi, egyre kevésbé van jelen. Ne is menjünk messzire: a Takács Vonósnégyes a Deccától szerződött a Hyperionhoz, a Budapesti Fesztiválzenekar a Philipstől ment át a holland Channel Classics művészparkjába, de, hogy egy külföldi példát is citáljak: a korábban a BMG által befuttatott olasz dirigens, Daniele Gatti ma a Harmonia Mundi egyik húzóembere. Ma már messze nem arról van szó (de lehet, hogy igazából sohasem volt így), hogy a kis kiadók legfeljebb a multiknak nem kellő „féltehetségekkel” dolgozhatnak, a maguk által felfedezett és így-úgy bejáratott művészekkel, illetve azokkal, akiket a nagyok „leselejteztek”. Manapság soha nem tapasztalt mértékben nő a kis kiadók ilyen irányú vonzereje, mellyel – megkockáztatható – korszakos zeneművészeket is képesek magukhoz kötni, olyan egyéniségeket, akikről néhány éve még nem is álmodtak.

Tovább árnyalható a történet, ha felismerjük, hogy ma már – hitem szerint – nincs olyan óriási különbség egy top szimfonikus együttes és egy második, netán harmadik vonalba sorolt zenekar között. (Nota bene: ezt már a multik is felismerték). A kis kiadók előadói között egyaránt találunk Európa perifériáján kinevelődött, ám hallhatóan kiváló képességű szimfonikus együtteseket: Skandináviában, a latin országokban, Kelet-Európa eldugottabb területein, sőt kisebb német vagy angol városok fenntartásában és szolgálatában működő zenekarok között. Az utóbbi évek sikertörténetei, a Bournemouth-i Szimfonikus Zenekar szereplése, a BBC Walesi Zenekarának, a Saarbrückeni Rádió Zenekarának lemezsikerei vagy éppen a Milanói Giuseppe Verdi Szimfonikus Zenekarnak a közelmúltban tapasztalt figyelemre méltó teljesítménye jelzi, kimeríthetetlenek a tartalékok ezen a téren – a világon már szinte mindenhol. A kiadói pozíciók átrendeződésével párhuzamosan (de korántsem ettől függetlenül) az egykori világ „nagy zenekarainak” státusza is változik. A korábban a kontinens egyik legjobb együttesének tartott Suisse Romande Zenekar ma alig hallat magáról, az egykoron „öt amerikai élcsapatként” emlegetett nagy zenekarok oszlopai, a Pittsburgh-i Szimfonikusok vagy a Philadelphia Zenekar jószerivel kikoptak az új CD-k piacáról. Nem kizárólag financiális kérdés, hogy egyes multik is előszeretettel készítenek lemezeket korábban alig jegyzett zenekarokkal az Uráltól Minnesotáig. A világszerte tapasztalható, jó színvonalú és komoly utánpótlást biztosító hangszeres muzsikus-képzés eredményeként ma óriási a merítési lehetőség. Vagyis nem csupán az a mozzanat biztosította a kis kiadók javuló pozícióit, hogy olyan művészeket is magukénak tudhatnak, akik korábban csak a multik engedhettek meg maguknak (a tisztesség kedvéért itt kell megjegyezni, hogy a kis kiadók most sokat profitálnak abból az igencsak költséges marketingkampányból, amit egykor a majorök biztosítottak dédelgetett művészüknek), de a világ zenekarai ma már lényegesen kisebb minőségi differenciával dolgoznak, ahogyan az imént jeleztem. Következésképpen jelentősen megugrott a „lemezképes”, ám a patinás együtteseknél lényegesen olcsóbban igénybe vehető előadógárdák száma, ami mindennél jobban kedvezett a kicsiknek.

Feltérképezve a jelen pillanatot, a következő hónapokban terveim szerint cikksorozatban veszem számba, mivel szolgálhatnak a lemezgyűjtőknek, zeneszeretőknek a kis kiadók lemezei. Nem láttam annak értelmét, hogy egy adott cikkben pusztán egy bizonyos kiadó munkásságát ecseteljem, minthogy nem célom sem reklámozni, sem következetesen elmarasztalni egyiket vagy másikat, sem egymás, sem a konkurens multik javára vagy kárára. (A kiadók profiljának bővebb megismeréséhez ajánlom Várkonyi Tamás körültekintő és adatgazdag írását a téli, tavaszi és a nyári Gramofon-számokban). Magam hasznosabbnak ítélem, ha cikkenként egyes szerzőket citálok, s azt vizsgálom, a komponisták és műveik tekintetében mit tudott hozzátenni a kis kiadók megélénkülő lemezkínálata a korábban egyértelműen a multik által uralt szerkezethez – célom tehát nem az, hogy magukról a különböző labelekről beszéljek, hanem a piaci struktúraváltás alakulását szemlélem a kis kiadók szerepének fényében. Vagyis részrendszereket kívánok vizsgálni: Beethoven- vagy Brahms-szimfónia repertoárt, vagy akár a Sosztakovics-recepció alakulását. Meglátjuk, milyen mélyre áshatok.