Karmesterportrék XXXIV. - Rudolf Kempe

Rudolf Kempe előadói stílusát szokás - főképp brit kritikusok részéről - Thomas Beechaméhez hasonlítani. A rokonság azonban csak részben lehet helytálló, s úgy is csak masszív megszorításokkal. Kempe nem osztozott mentorának oldott lazaságában, de kétségkívül irigyelte annak muzsikusaira tett hatását, ahogyan Beecham a zenészeivel bánik, s leplezetlenül azok ösztönös muzikalitására és kreatív energiáira apellál. A német mester azonban nem kedvelte a beechami spontaneitás egyedülálló, átütő varázsát, hisz korántsem rendelkezett olyan egyéni vonzerővel, kisugárzással, lefegyverző meggyőző erővel, mint angol kollégája.
Kempe ezért sosem a primer érzelmekre hagyatkozott, inkább a zenészek józan eszére, hitére, tudására, munkájára. Érződik a vezénylésében valamiféle kettősség, melyben a tárgyilagos, kottahű és az egyéni hangú, szubjektív előadásmód között egyensúlyoz. Muzsikálása így egyszerre lehetett a maga módján expresszív és mégis higgadt hangon kontemplatív.

Rudolf Kempe 1910 júniusában született Niederpoyritzban, a szászországi központ, Drezda határában, de voltaképpen egész életében tősgyökeres drezdaiként definiálta magát. Családja ugyan nem volt muzikális, gyermekként mégis zongorázni járt, majd tizennégy éves korától a Drezdai Musikhochschule falai közt hegedülni és oboázni tanult. Tizennyolc volt csupán, mikor a Dortmundi Operaházhoz szegődött első oboistának, majd, mindössze két hónappal később, a lipcsei Gewandhaus Zenekarban (mely a lipcsei zenés színház zenekari feladatait is ellátta) foglalta el ugyanezen pozíciót. Szerfelett tartalmas tanulóévek voltak ezek, hiszen Kempe itt olyan jeles karmesterek pálcája alatt játszhatott zenekari muzsikusként, mint Furtwängler, F. Busch, Klemperer, E. Kleiber, R. Strauss vagy Bruno Walter.

Húszas évei elején érett meg benne az elhatározás, hogy a karmesteri hivatást választja. 1935-ben, miután két esztendeje korrepetitorként dolgozott a színházban, Lortzing Die Wildschütz című daljátékával debütált a Lipcsei Operában dirigensi szerepben. 1942-ben ugyan behívták a seregbe, de frontszolgálatot nem teljesített, ehelyett katonáknak rendezendő zenés eseményeket szervezett, majd kieszközölte, hogy a Chemnitzi Operánál vállalhasson állandó állást. 1945-ben, mikor formálisan is leszerelt, ide "tért meg", immáron mint vezető karmester (1946-48), emellett Berlinben, Lipcsében, Drezdában vállalt koncertfellépéseket, valamint feltűnt a Berlini Staastoperben is. A '48-49-es szezont pedig már Weimarban, Hermann Abendroth mellett töltötte.

Az 1949-ben megalakult Német Demokratikus Köztársaság mint a legígéretesebb fiatal karmesterét tartotta számon Kempét, a híres Drezdai Staaskapelle helyettes generalmusikdirektori székét kínálva neki Joseph Keilberth mellett, majd azután, 1950-től, teljes értékű zeneigazgatóként dolgozhatott az együttessel 1953-ig.
Operadirigensként egyik sikere a másikat követte ekkoriban: 1951-ben megnyitotta a Bécsi Állami Operaház szezonját - lényegében ezzel indult be nemzetközi karrierje. Két évre rá, 1953 őszén a londoni Covent Gardenben is bemutatkozott Strauss Arabellájával; a következő szezonra egy teljes Ringet bíztak rá itt, melyet 1960-ig még négy ízben csinált végig. A müncheni Bajor Állami Operában - kelet-német állampolgársága dacára - 1952-ben Solti György örökét vette át az intézmény élén. Ez idő tájt születtek első lemezfelvételei is, az ötvenes évek elején egy (csaknem teljes) Rózsalovagot, a Bűvös vadászt és a Lohengrint vette fel Kempe odahaza. 1954-ben debütált Amerikában: az Arabellát, a Tannhäusert és a Trisztánt vezényelte a Metben, majd a következő évben sor került salzburgi bemutatkozására is (Pfitzner: Palestrina).

Súlyosbodó betegsége ellenére az évtized közepétől mind szorgalmasabban dolgozott vendégkarmesterként szerte a kontinensen, 1960-ban Bayreuthban Ring-ciklust vezényelt, s rendszeres lemezfelvételek készítésére szerződött az EMI lemeztársasággal (elsősorban Berlin és Bécs, majd München és Drezda állomásokkal). Londonban alapozta meg jó kapcsolatát az angol zenei élet pápájával, Sir Thomas Beechammel, aki mellett asszisztens karmesterként dolgozott, s aki ezután szívesen látta volna őt saját zenekara, a Royal Philharmonic Orchestra élén. Beecham halála után, 1961-ben így Kempét nevezték ki a "királyi" zenekar vezető karmesterévé - 1963-tól '75-ig mint művészeti vezető tevékenykedett. A következő évben azonban Hans Rosbaud halálával a Zürichi Tonhalle Zenekarának zeneigazgatói posztja is megüresedett, melynek betöltésére szintúgy Kempét ítélték a legalkalmasabbnak: 1962-től első vendégkarmesterként, 1965-től zeneigazgatóként szolgálta a svájci együttest (1972-ig).

Rudolf Kempe pályájának legfontosabb szakmai állomása alighanem München volt. 1967-ben nevezték ki a Müncheni Filharmonikusok vezetőjévé, s a szász mester élete végéig megtartotta a posztot, ezenközben igen jelentős nemzetközi eredményeket érve el a zenekarral, számos maradandó értékű hangfelvételt maga után hagyva. Legfontosabb bajorországi elfoglaltsága mellett rendszeresen feltűnt Drezdában, Londonban, majd 1975-ben a BBC Szimfonikusai ajánlottak neki első karmesteri állást. Ám csupán néhány hónapig szolgálhatta új brit együttesét: 1976 májusában, Zürichben váratlanul elhunyt.

Németországon és Nagy-Britannián kívül szinte alig vívott ki magának jelentős nemzetközi tekintélyt Kempe, holott vitathatatlanul korának egyik legtehetségesebb muzsikusa volt. Karrierje utolsó húsz esztendejében, vagyis 1955 és 1975 között alig akadt nála kompetensebb karmester Wagner vagy Richard Strauss nagyszabású művei tekintetében. Bár Európa valamennyi zenés fellegvárában letette a névjegyét, kevés helyen hagyott igazán mély nyomot. Ennek oka elsősorban Kempe szélsőségektől mentes, szakmai szempontú munkakultúrája lehetett; megjelenése, viselkedése, vezénylése nem hordozott semmi extravagáns, különc vagy sajátos megkülönböztető jegyet. (Nem véletlen, hogy egész pályáját és tevékenységét elismerően meleg kritikai visszhang kísérte.)

Repertoárja azonban igen szerteágazó volt, a standard német-osztrák szimfóniákon és az agyonjátszott operairodalmon túl a francia impresszionistákig és az olasz operáig terjedt az érdeklődése, s talán nem csupán Rudolf Kempe hibája, hogy lemezfelvételeinek egyébként nem csekély sora nem igazán képes igazolni e sokszínűséget. (Csak adalék gyanánt: a Kempe által legtöbbet vezényelt opera a Carmen volt, s a Bécsi Opera az '50-es évek elején mint megbízható Verdi-dirigenst szerződtette. Még kevesebben tudják, hogy a Decca 1975-ben szerződést kötött vele Dmitrij Sosztakovics valamennyi szimfóniájának lemezfelvételére, mely vállalkozás csak Kempe halála miatt nem valósulhatott meg, s melyet azután holland kollégája, Bernard Haitink vitt végig.)

Elsősorban operalemezeit szokás ismerni: fent említett drezdai Rózsalovagja (1950) és müncheni Lohengrinje (1951) mellett A nürnbergi mesterdalnokok egyik szép felvétele az övé (1956, Berlin, EMI), de későbbi Lohengrin-olvasata (1962-63, Bécs, EMI) számos kritikus véleménye szerint a mű legjobb stúdiófelvétele. Mint egy megkerülhetetlen Wagner-karmester munkái, komoly közönségérdeklődésre apellálnak rádiófelvételekként ránk maradt élő produkciói, köztük két teljes Ring-ciklus (1957, Covent Garden és 1960, Bayreuth). De említést kér Smetana Az eladott menyasszony című operájának német nyelvű rögzítése (1962, Bamberg és Berlin, EMI), valamint az Ariadné Naxos szigetén (1968, EMI) híres drezdai felvétele.

A mainstream szimfonikus repertoár lemezre kerülésében is kimagasló eredmények fűződnek Kempe nevéhez. 1971-72-ben a Müncheni Filharmonikus Zenekar élén felvett Beethoven-szimfóniaciklusa a hangrögzítés történtének első kvadrofon technikával lemezre vett sorozata volt (München, kiad.: EMI), de Johannes Brahms hasonló műfajú kompozícióiból is számon tartunk vele teljes szériát (1955-60, Berlin, EMI). Utóbbi szerző Német requiemjéből is jól ismert, kiváló hanglemez Kempéé (1955, Berlin, EMI). Mindezek mellett emlékezetes stúdió-előadást ismerünk tőle Bruckner Nyolcadik szimfóniájából (1971, Zürich, CD-kiad.: Somm Recordings) és Leoš Janáček drámai hangú Glagolita miséjéből (1973, London, Decca).

A szász dirigens legmaradandóbb lemezteljesítményét azonban minden bizonnyal Richard Strauss zenekari műveiből készített összkiadásában kell megjelölnünk (1970-76, Drezda, EMI). Kempe közelítései Strausshoz egy meglehetősen újszerű megfogalmazást hordoztak a maguk idejében, szinte forradalmasítva a korabeli Strauss-recepciót. Kempe olyan sallangmentesen, természetesen, túlzó romantikus gesztusok nélkül olvassa Strauss sűrű és komplikált partitúráit, ahogyan gyakorlatilag senki őelőtte, valósággal átvilágítva a jól ismert, sokat játszott szimfonikus költeményeket. A Hősi élet Kempe-féle felvétele például csakis Beecham 1958-as londoni munkájához mérhető - valóban nem jelentéktelen rokonságot mutatva elődjével.

Kempe megkülönböztetett szeretetnek és tiszteletnek örvendett zenészei, és nem mellesleg az ítészek körében is. A próbákon halk szavú vezető volt és többnyire zárkózottnak mutatkozott, ritkán emelte fel a hangját munka közben, s mindig előzékenyen, kollégáiként kezelte a muzsikusokat. Ám száraz humorán szinte átütött a fegyelem, vagyis irigylendően magabiztos, határozott és összeszedett tudott maradni az előadásokon. Utasításai tiszták, világosak, könnyen érthetőek voltak, egykori munkatársai elbeszélései szerint kiválóan kommunikált a gondjaira bízott zenekarokkal, az első próbától az utolsóig aktívan, progresszíven és igen gondosan építette fel a megszólaltatandó műveket.

Ösztönösen jó atmoszférateremtő ereje volt: muzsikálását egyfajta ízléses hajlékonyság, rugalmasság, nemes elegancia jellemezte, noha cseppet sem kezelte nagyvonalúan a tempót, s mindig ügyelt a kiegyenlített zenekari hangzásra. A sallangmentes textuális tisztaság, a zenei szövet transzparenciája, a frazeálás finomsága, s alkalmasint a polgári mértékletesség jelentették Kempe legfőbb dirigensi erényeit. Tudott egyszer friss, könnyed és fesztelen (lásd a Bécsi Filharmonikusokkal készített derűs keringőlemezeit), másszor pedig vehemensen, de mégsem agresszíven teátrális is lenni - hallgassuk csak meg például müncheni előadását Az árnyék nélküli asszonyból! Zenei nyelve így kifejező és szemlélődő attribútumokat egyaránt hordozott.