Karmesterportrék XII. - Klaus Tennstedt

Karizma. Talán legtöbben e faktort említenénk elsőként, ha a karmesteri művészideál legfontosabb jellemzői között kutatunk. Elvárjuk a dirigenstől, hogy - ahogyan mondani szokás - karizmatikus egyéniség legyen, vagyis szilárd jellem, határozott személyiség, igazi vezér, aki tudja, mit akar, és aki akaratát egységes koncepcióba öntve képes meg is valósítani céljait. Elvárjuk, hogy mindig célszerűen és vasakarattal cselekedjék. Hisszük - bár alighanem tévesen -, hogy a zenekari muzsikusok is egy ilyen erős akaratú személyt látnak szívesen a karmesteri emelvényen, akire vakon rábízhatják magukat.

Eredeti jelentésében a "karizma" kifejezés valamiféle természetfeletti adomány, rendkívüli képesség meglétét idézi, ilyen módon a karmesterség "mitológiájának", mely a XX. század halhatatlan dirigens-egyéniségeinek "ágrajzát" kirajzolja, alappillére ez a bizonyos karizmatikusság, mint jellemző habitus, de immár a szó valamennyi jelentésárnyalatával. Vagyis néha ez a karizma jelentheti a fent vázoltak ellenkezőjét is: határozottság helyett bizonytalanságot, célratörő lendület helyett gyötrő kételyt, ellentmondást nem ismerő vasakarat helyett akár gyermeki riadtságot is hordozhat. A művészi kifejezés formái mögött ezerféle alkotói-előadói lelkialkat rejtőzhet, még ha a fizikai lét kötelező penzumai mindannyiunktól meg is követelik a disztingvált viselkedés hétköznapi, polgári normáit.

Klaus Tennstedt esetében e "fizikain túli" adottság, amely egy tehetséges muzsikust alkalmasint korszak-meghatározó művésszé emelhet, úgy tetszik, éppen a karmesterség hagyományos posztulátumaival ellentmondásban artikulálódott. Míg az önnönmaga kultuszát építő porosz-német karmester szigorú ideája (az osztrák) Herbert von Karajan alakjában csúcsosodott ki, addig ennek tökéletes ellenpontját láthatjuk a szász Klaus Tennstedtben. Belőle szinte minden hiányzott, mit egyfelől a karmesteri irányító tevékenységgel szembeni sztereotipikus elvárások, másfelől pedig az egyre durvuló és embert próbáló, kőkemény "zenebiznisz" igényei támasztottak. Klaus Tennstedt afféle bogaras, különc figuraként volt jelen a múlt század zenei közéletében. Arcvonásai egy riadt, labilis, zaklatott személyiséget mutatnak, egy láncdohányos, beteges, de hallatlanul érzékeny emberről mesélnek, aki előadásaiban ritka és csodálatos mélységekig jutott.

Klaus Tennstedt (1926-1998) a szászországi Merseburg városában született. Gyermekkorában hegedülni és zongorázni tanult, később a Lipcsei Konzervatórium növendékeként képezte magát. 1948-ban a hallei színházban kezdte muzsikusi pályáját: apja példáját követve koncertmesterként, ám egy ujjsérülés folytán fel kellett adnia hegedűművészi ambícióit. Kelet-Németország egykori legfiatalabb koncertmestere ezután korrepetitorként, majd asszisztens karmesterként dolgozott tovább a színháznál. Dirigensi pályáját már Drezdában alapozta meg, ahol az operaház zeneigazgatását vállalta 1958-tól kezdődően, majd négy évvel később a Schwerini Színháznak, illetőleg az intézmény zenekarának lett a vezetője.

Egészen 1971-es emigrációjáig Tennstedt neve csaknem ismeretlen maradt - jószerivel a vasfüggöny mindkét oldalán. A Német Demokratikus Köztársaság egy vidéki színházában, a zenei közvéleménytől szinte észrevétlenül peregtek le pályájának első évtizedei. Húsz év operakarmesterkedés után azonban döntő lépésre szánta el magát: a fővárosban, Kelet-Berlinben próbált szerencsét, várva az alkalmat a kiugrásra - vagy a disszidálásra.
Némi túlzással azt is mondhatnánk, dirigensi karrierje negyvenes évei közepén indult, mikor a berlini rádió koncertközvetítése nyomán meghívást nyert Svédországba: vendégszereplésre kérték fel a Göteborgi Szimfonikusokhoz, ahová az NDK kultúrapparátusa, ha nehezen is, de a várható valuta reményében hajlandó volt elengedni őt, így Tennstedt vállalhatta a nyugati fellépést. Innen azonban már nem tért haza; Svédországban menedékjogot kért és kapott, ám az ezt követő hónapokban erejének nagy részét arra kellett fordítania, hogy maga után feleségét is "kimentse" az NDK-ból. Tennstedt az emigráció első évében svéd zenekaroknál és operaházaknál vállalt fellépéseket, több koncertet adott a Göteborgi Szimfonikus Zenekar és a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának élén, valamint a Göteborgi Operában és a stockholmi Királyi Operaházban dirigált operaesteket.

Alig több mint egy esztendő elteltével az NSZK illetékesei felfigyeltek a keleti "disszidensre": az észak-németországi Kielbe (alig száz kilométerre korábbi schwerini állomáshelyétől) szerződtették, a helyi operaház élére. Pár évvel később, 1979-től a hamburgi Észak-német Rádió Zenekarának vezetését is ellátta Tennstedt, igaz, mindössze két éven át dolgozott a kikötővárosban.
1974 a fordulat éve volt Tennstedt számára, ekkor mutatkozott be Amerikában. Először a Torontói Szimfonikusok kérték fel őt a hirtelen elhunyt Karel Ančerl megüresedett helyére, később Bostonban is csábító szerződést kínált neki a menedzsment. Torontói és bostoni sikerei nyitották meg az utat a többi nagy amerikai zenekar felé, s a '70-es évek második felétől Tennstedt már rendszeresen vezényelte valamennyi jelentős orkesztert, köztük New York, Chicago és Philadelphia jeles együtteseit.

Míg amerikai ismertsége és keresettsége meredeken emelkedett, európai híre csak lassan kapott szárnyra. Az NSZK-ba ritkán hívták, Franciaországba egyáltalán nem. Nagy-Britanniában azonban lassan felfigyeltek amerikai sikereire és produkcióinak művészi színvonalára. 1976-ban debütált Angliában a Londoni Szimfonikus Zenekar élén, később a Londoni Filharmonikusoknál lett előbb első vendégkarmester (1980), majd - Solti Györgyöt követve - vezető karmester (1983-87), ide egészen a '90-es évek elejéig rendszeresen visszajárt, s számos nagy sikerű hangversenyt adott. Itt, Londonban tudott igazán kiteljesedni Tennstedt, itt találta rá leghálásabb közönségére. Miután hangszalagrákot diagnosztizáltak nála, 1994-ben vonult vissza végleg a vezényléstől, s négy évvel később, 1998-ban hunyt el.

Számos - elsősorban angolszász - kritikus véleménye szerint Klaus Tenntedt halálával a német karmesteri hagyományok egyik utolsó letéteményese távozott a zenei életből. A dirigens után maradt hangfelvételek, koncertrögzítések nagyrészt valóban igazolni látszanak e kijelentést. (Azért ne feledjük, 1998-ban még aktív volt Günther Wand!). Vitathatatlannak tetszik: Tennstedt zenei érdeklődése, vezénylési stílusa, művészi kifejezésmódja és formakultúrája egyenesen, közvetlenül kapcsolódik a német dirigensi tradíciókhoz. Operakarmesteri működését követően Tennstedt elsősorban a klasszikus-romantikus német repertoár eminens alakjaihoz vonzódott, Beethoven, Bruckner és Mahler szimfóniáihoz, s ebben a repertoárban érte el a legmagasabb művészi színvonalat, s egyszersmind a legnagyobb szakmai sikereit. E szerzők zenekari műveinek interpretálásában csakugyan elemi, gyümölcsöző affinitásról tett tanúbizonyságot.

Az utókor szerencséjére Klaus Tennstedt hangzó hagyatéka megfelelő merítést kínál az érdeklődőknek, hogy a német karmester munkásságát, zenei látásmódját feltérképezzék és kutatás alá vonják. A '70-es évek végén, hála az EMI lemezcéggel kötött igen előnyös szerződésnek, több tucat hanglemez készült Tennstedt vezényletével, melyeket mára számos koncertfelvétel CD- vagy DVD-kiadásával egészíthetünk ki. 1977 és '86 között a Londoni Filharmonikusok közreműködésével lehetősége nyílt Gustav Mahler valamennyi szimfóniáját, valamint a Dal a Földrőlt lemezre vennie, de kiváló hanglemezek születtek több Bruckner-műből (IV. szimfónia, 1981, Berlin; VIII. szimfónia, 1982, London) a munkája nyomán. Beethoven VI. és VIII. szimfóniájából mintaértékű, sokszor újrakiadott lemezfelvétel az övé (1985, London), továbbá értékes Schubert-, Schumann- és Mendelssohn-rögzítések is születtek Berlinben és Londonban a keze alatt, de említést kérnek Strauss- (Négy utolsó ének Lucia Popp szólójával, Ímígyen szóla Zarathustra, Don Juan, Halál és megdicsőülés, 1981, London) és Wagner-lemezei (1980-82, Berlin) is. Tennstedt több rádió- és televíziós társaság által készített koncertfelvétele hozzáférhető ma már: a BBC Legends, a Profil Medien, valamint a Londoni Filharmonikusok CD-sorozataiban több értékes Beethoven-, Bruckner-, és Brahms-előadás mellett Mozart, Janáček, Prokofjev és Weber több műve is elérhető a vezényletével. Az EMI londoni, chicagói és tokiói hangversenyek tévéfelvételét adta közre néhány éve DVD-n.

"He had zero technique..." - állítja visszaemlékezéseiben John Willan, a Londoni Filharmonikusok korábbi menedzsere, aki a zenekarnak egykoron bemutatta Tennstedtet. Willan szavai félreérthetetlenek: a karmester vezénylő mozdulatai talán leginkább Wilhelm Furtwängler kevéssé következetes, kissé imbolygó, a külső szemlélő számára nehezen értelmezhető mozgáskultúrájára emlékeztetnek, jóllehet Tennstedt előadásai híján vannak az idősebb pályatárs produkcióira jellemző hallatlan drámai energiáknak. Mindazonáltal a poroszos keménység minden tekintetben távol állt tőle: Tennstedt fent emlegetett karizmája egy furcsa idegességben, kínzó testi és szellemi "gyötrelemben", állandó kétségekben manifesztálódott. Ha van teremtő bizonytalanság, aktív kétely, akkor Tennstedté az. Póztalansága, esendősége meghatározó hatással volt közönségre és zenészre egyaránt. Az önbizalomtól duzzadó, tévedhetetlen karmesterideál helyére az örök tépelődő művész figurája szegődött a személyében, a karmesterség közönséget lenyűgöző hatalmi pózát és tekintélyét nála a töprengő muzsikus szüntelen útkeresése és gátlásossága helyettesítette. Simon Rattle "a világ legnagyobb vendégkarmesterének" nevezte Tennstedtet, utalva arra, hogy német kollégájának élete utolsó két évtizedében nem maradt elég ereje, bátorsága, elszántsága, hogy egy nagy zenekar igazgatását elvállalja, viszont bárki másnál gyorsabban, hatékonyabban tudott energiát önteni a zenekarba.

A folyvást szorongásokkal küzdő, a fizikai terhelést rosszul tűrő, túlérzékeny Tennstedt ösztönösen pontosan reagált a zenekarok legapróbb rezdüléseire is. Előadásai elsősorban gondos kidolgozottságukról nyerték hírüket, a zenekari játék arányos kiegyenlítettsége tekintetében korának egyik legalaposabban dolgozó dirigense volt. Tennstedt a szépen megmunkált, fátyolosabb, kevésbé a testes vagy drámai, inkább a csiszolt, fényes hangzáshoz vonzódott - e tekintetben előadói esztétikája Rudolf Kempe vagy Günther Wand stílusával rokon. Előadásainak dinamikája erősen kontrollált, Bruckner- és Mahler-interpretációi mentesek a szélsőséges tempóktól, vagy a túláradó pátosztól, helyenként kifejezetten befelé fordulóak, mégis megragadóan eredetiek, Beethoven-olvasatai a klasszikus struktúra- és formaközpontú előadásmód minden elemét magas szinten, egy mély és nemes humánum jegyében közvetítik.