Karmesterportrék V. - Václav Talich

Néha valósággal összeforrnak személy- és intézménynevek. S ahogy a politikában vagy a futballban, így van ez a zenei életben is: Jevgenyij Mravinszkij neve szinte egyet jelent az általa öt évtizeden át irányított Leningrádi Filharmonikusokéval, Széll Györgyé ugyanígy összefonódott a Cleveland, Ormándyé a Philadelphia Zenekaréval, a Berlini Filharmonikusok és Herbert von Karajan neve pedig már-már szinonimák lettek - és a sor folytatható.

A cseh karmester, Václav Talich és a Cseh Filharmonikus Zenekar esete is ilyen; Talich némi túlzással "újraalapító atyaként" végezte munkáját az együttesnél, s - egy pár éves politikai indíttatású száműzetést leszámítva - egészen visszavonulásáig kitartott szeretett zenekara mellett. A mai magyar koncertlátogató közönség is rendre meggyőződhet róla, a Cseh Filharmonikusok az idők során cseppet sem veszítettek fényükből, játékintenzitásukból, zenészeik ma is világ élvonalában tartják a zenekart, s gonddal ápolják régi legendás karmestereik, Talich, Ančerl, Kubelík emlékét. Kivált Talichét, hiszen ő évtizedeken át képviselte a cseh zenekultúrát a nagyvilágban, s ehhez mindig saját zenekarát vitte-hozta eszközül.

Richard Wagner halálának évében, 1883-ban született Václav Talich a morvaországi Kroměříž faluban, ahol apja kántorként és karvezetőként kereste a kenyerét, s fiát is gondosan oktatta a muzsikára (hegedűre) már öt éves korától. Az apa olyannyira komolyan vette fia zenei előmenetelét, hogy mikor Václav Talich még csupán nyolc éves volt, személyesen lehetett szem- és fültanúja, amint Antonín Dvořák, Ferdinand Lachner és Hanuš Wihan előadják Dvořák méltán híres Dumky trióját, s később kóristaként Dvořák vezénylete alatt is énekelhetett. A Prágai Konzervatórium növendékeként hegedülni tanult Talich, így később alkalma nyílt a Monarchia (sőt, talán a világ) legtekintélyesebb karnagya, Nikisch Artúr irányítása alatt játszani a Berlini Filharmonikusoknál, ahol rövid időn belül koncertmesteri titulusig vitte. Éppen a magyar maestro volt az, aki elsőként ambicionálta Talichot, bátran vágjon bele a dirigensi pályába. Az ezt követő években, mentora tanácsát követve, Talich a kontinens különböző pontjain vállalt állást: dolgozott Odesszában, Tbilisziben, Prágában, Ljubljanában és Pilsenben, s tanulmányokat folytatott Lipcsében és Milánóban.

1917-ben vezényelte először a Cseh Filharmonikusok Zenekarát, majd egy évvel később barátja, a zeneszerző és hegedűművész Josef Suk egy szimfonikus költeményét tanította be a zenekarnak. Az anekdota szerint ekkor kapta a hírt, hogy csehek régi vágya, az önálló államiság egy Csehszlovák Köztársaság nevet kapott államszervezet formájában végre megvalósul. Talich csak ennyit mondott erre: "Ez remek. De most próbálnunk kell!". Fáradhatatlanságának és eltökéltségének köszönhetően 1919-ben a zenekar első karmesterévé nevezték ki, s ettől fogva próba próbát követett az együttesnél. Talich csak évek múltán, 1922-ben érezte úgy, zenekara megérett rá, hogy külföldi turnét vállalva megmutassa tudását a világnak. Az évtized elején olaszországi körútra szerződtette együttesét, a következő években már Bécsbe, Párizsba, Brüsszelbe és Nagy Britanniába is hívták, s Talichot valósággal lenyűgözte az impozáns Birodalom. Olyannyira, hogy 1925 és '27 között a Scottish Orchestránál első vendégkarmesteri posztot is betöltött, majd ezután hasonló feladatra szerződött Stockholmba (1927-34). 1935-ben ismét Prágában találjuk, méghozzá a Nemzeti Színháznál, ahol egészen a világháború végéig dolgozik.

Éppen csak vége a harcoknak, Talich azonnal egy politikai természetű támadás célkeresztjében találja magát: a hivatalos álláspont szerint a megszállás alatt "hazafiatlan magatartást" tanúsított, amiért börtönbüntetéssel sújtották. Ennek keserű következménye lett, hogy le kellett mondania zenekaráról - mire válaszul megalapította a Cseh Kamarazenekart. Ám 1948 után a megváltozott politikai erőviszonyok már Talich valamennyi pozícióját kikezdték, kamarazenekarát szélnek eresztették, a szovjetizálódó Csehszlovákia kultúrapparátusa Pozsonyba száműzte őt, az éppen csak életre hívott Szlovák Filharmonikus Zenekar élére, ahol 1949 és '52 között dolgozott. A fáma szerint Zdenek Nejedlý, a csehszlovák oktatási és művelődésügyi miniszter kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Talich iránt, s végül elérte a karmester csaknem teljes negligálását.

Nejedlý nyugdíjazása után a prágai kormány belátta, Václav Talich az egyetlen nemzetközi rangú dirigens az országban - kivált, hogy Rafael Kubelík 1948-ban elhagyta Csehszlovákiát -, s rövid úton visszahelyezte Talichot a Cseh Filharmonikusok élére. Ám a megpróbáltatások, a méltatlan üldöztetések és a régóta elégtelenül kezelt szívproblémái már az 50-es évek elejére erősen ostromolták a karmester munkaképességét. 1954-ben vezényelte utoljára zenekarát hangversenyen, s 1961 tavaszán, visszavonulva, megtörten halt meg Berounban, Prága közelében.

Egyaránt hasonlították már Talichot Toscaninihez, Furtwänglerhez. Ha pályája utolsó periódusában készült felvételeit hallgatjuk, lehet némi létjoga az utóbbival való rokonságnak: itt több a szerepe az emócióknak, a pátosznak, az érzékeny lírának, mint a korábbiakon, a szerkezet törékenyebb, a tempók oldottabbak, a dinamika kevésbé megfogott, az előadások esendőbbnek, emberibbnek tűnnek. Ám Talich fénykorában, a '30-as években készült lemezek arról tanúskodnak, a Toscaninivel való párhuzam bizony megállja a helyét. Több okból is.

Talich maximalizmusa az olasz mesterével rokon. Próba, próba és próba. Megfeszített munka reggeltől estig, ebben hitt Talich, mert sosem érte be kevesebbel annál, amit elgondolt, azaz a tökéletesnél. A műveknek, melyeket vezényelt (a klasszikus és kortárs cseh szerzők, Smetana, Dvořák, Janáček, Suk, Novák stb. művei mellett számtalan Mozart-szerzemény, kevesebb Csajkovszkij- vagy Wagner-darab), mindig úgy kellett elhangozniuk, ahogyan azok a fejében formát öltöttek. A végletekig kidolgozva az összjátékot, az artikulációt, a dinamikát, kerülve a szentimentalizmus árnyékát is. S tette mindezt a zene iránti mély alázattal. Bár Talich sokat idézett ars poeticája ellentmondani látszik ennek: azt vallotta, a művészetben nem lehetséges egy végleges célt elérni, vagyis a művészi fejlődés szükségszerűen hibák sorozatát jelenti, mely voltaképpen egy egész életen át tartó tanulás.

Václav Talich ránk maradt hanglemezei kiválóan közvetítik híres maximalizmusát. (Hála a Supraphon szerkesztői és technikusai utóbbi években végzett munkájának, a karmester lemezhagyatékának jelentős része hozzáférhető CD-n.) A hangkép jellemzően száraz és letisztult, ahogyan Toscanininél. (Ezt a nemritkán zavaróan erőltetettnek ható perfekciót legfeljebb a prágai Rudolfinum varázslatos akusztikája képes oldani az ott készült felvételeken.) S akárcsak Toscanini, cseh kollégája is energikus játékáról, szigorú ritmikájáról ismerszik meg, ahol minden hang, minden megszólalás - a hangszerszólótól a tuttiig, sőt a generálpauzáig - a mű megbonthatatlan egységét hivatott szolgálni és egyszersmind demonstrálni. Ennélfogva semmiféle egyénieskedést, ingadozást nem enged meg Talich, még a fa- vagy rézfúvósszólamokban sem, és a tematikailag fontos szólók is rigorózusan, következetesen illeszkednek a textusba. Addig távolítja a megszólaltatott zeneművet az előadó személyétől, ameddig csak lehet. Talich sosem kérdez, csak állít. Kinyilatkoztat. Ahogyan Toscanini is. Emlékezetes momentuma a magyar koncertéletnek Václav Talich és a Prágai Filharmonikusok 1926-os budapesti koncertje, melyen Bartók Táncszvitjét a tomboló siker nyomán meg kellett ismételni.

Dvořák Hetedik és Nyolcadik szimfóniájából készült londoni stúdiómunkái (1938 és 1935) megkerülhetetlen értékei a kor hanglemezproduktumának, ahogyan az 1929-es első Smetana-lemezével (Hazám) is illik megismerkednie egy valamirevaló gyűjtőnek. Nem kisebb értéket képvisel a jóval jobb hangminőséget és helyenként szintúgy varázslatos zenekari játékot hozó 1954-es felvétele is ugyane műből, de ugyanilyen előkelő helyet követelnek maguknak a Dvořák szimfonikus költeményeiből készített, máig nehezen felülmúlható koncert- és stúdiórögzítései. Három felvétele az Újvilág szimfóniából (1942, '49, '54) a darab más-más arcait villantja fel. És a nagy kedvenc, Mozart: a B-dúr, az Esz-dúr és természetesen a Prágai szimfónia, a D-dúr hegedűverseny, a Klarinétverseny, és az utolsó nagy Mozart-élmény, a "Gran Partita", élő felvételen 1954 novemberéből, már nagybetegen. Szikár, szálkás, elfogulatlan előadás. Talich 1955-ben még vállalkozott egy televíziós felvételre a Szláv táncokból, ezután végleg letette a pálcát.

Manapság mintha ritkábban ejtenénk szót erről a jelentékeny mesterről, mint érdemelné, holott ő volt az, aki a Cseh Filharmonikus Zenekart világszínvonalra emelte, az együttes művészetét turnék, lemezfelvételek segítségével egész Európával megosztotta. Különös, hogy egykor éppen őt vádolták hazafiatlansággal, aki minden izmával a cseh zenekultúrát szolgálta. Bár időről időre, élete végén pedig szinte elviselhetetlen módon gyötörték őt egészségi problémái, karizmatikus, határozott egyéniség, megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintély és szilárd jellem maradt, akinek karrierjét, akárcsak számos kortársáét, vagy épp hazájáét, a huszadik század történelme tördelte, szabdalta, darabolta kedve szerint.