Karmesterportrék IX. - Takashi Asahina

A hagyományos európai kultúrsovinizmus és fellengzős befelé fordulás ritkán engedi a kontinens avatott zenekritikusainak, hogy távoli földrészek jeles művészeit is az elragadtatás jelzőivel illesse, olyanokkal, melyekkel ezen képzett tollforgatók nem takarékoskodnak, ha az édes óvilági anyaföld tehetségeit méltatni célozzák. Szokás manapság megmosolyogni az európai kultúrkincsre szüntelenül szomjazó, s annak merész reprodukciójától vissza nem riadó ázsiai előadóművészeket, s legalább ennyire divat lekicsinylően kezelni ezen messzi vidékek lelkes közönségét is. Bizony hajlamosak vagyunk nagyvonalúan elsiklani afelett, hogy az európai kultúráért már évtizedek óta töretlenül rajongó japán, koreai vagy kínai publikum érdeklődésének milyen sokat is köszönhet a klasszikus nyugati zeneművészet.

Ha a karmesterség hivatását vizsgáljuk, néha a kezünk ügyébe kerül egynéhány jól csengő név a Távol-Keletről is. Mindenekelőtt a komoly nemzetközi tekintélynek örvendő japánok, Seiji Ozawa*, vagy a minálunk is otthonosan mozgó Kobayashi Ken-Ichiro neve lehet ismerős, de a manapság szép eredményekkel büszkélkedő Tadaaki Otaka vagy Eiji Oue, továbbá a jeles Bach-kutató és -előadó Hidemi Suzuki is ismert és megbecsült arc a nemzetközi zenei színtéren. Jelen írásom tárgya, Takashi Asahina azonban bizonyosan e sor legelejére kívánkozna, hisz alighanem ő minden japán dirigensek atyamestere, a szigetországi szimfonikus zenekultúra "legszentebb" ikonja.

A Karajannál alig pár hónappal fiatalabb Takashi Asahina (1908-2001) Tokióban született, jogász családban. A családi hagyományok mentén szigorú édesapja nem hagyott más választást a fiának a jogi pályán kívül, ennek megfelelően Asahina a Kiotói Egyetem jogi karára iratkozott be. Ám itt is lehetősége nyílt arra, hogy jurátusi teendői mellett autodidakta módon muzsikusként képezze magát: hegedülni és brácsázni tanult, s lelkesen játszott az egyetem zenekarában. 1931-ig bojtárkodott egy oszakai ügyvédi irodában, de miután vizsgáit nem sikerült abszolválnia, a '30-as években egy ideig bolti eladóként, majd vasúti alkalmazottként volt kénytelen keresni a kenyerét. Idős korában szívesen tréfálkozot így: "én vagyok az egyetlen karmester, aki egy mozdonyt is el tud vezetni!" Muzsikusi karrierje csak 1936-ban indulhatott meg, néhány év zenei asszisztensi munka után 1940-ben vezényelte először az Új Szimfonikus Zenekart (a mai NHK Szimfonikus Zenekar elődjét), s a II. világháború alatt Mandzsúriában, a japán hadsereg által megszállt kínai régióban, közelebbről Sanghajban és Harbinban vállalt munkát; itt alapozta meg mesterségbeli tudását. A háború utolsó évében, 1946-ban tért vissza Japánba, s az ország nehéz anyagi és életkörülményei ellenére ambíciózus vállalkozásba, zenekar alapításába fogott: első saját együttese az általa életre hívott Kansai Szimfonikus Zenekar (ma Oszakai Filharmonikusok) lett, melyet az évtizedek során nemzetközi rangra emelt, s melynek egészen haláláig zeneigazgatója maradt.

Asahina elsődleges célja volt, hogy a japán közönséggel megismertesse és megkedveltesse a nyugati klasszikus zenét, s ehhez mind több és magvasabb nyugati tapasztalatra volt szüksége. 1951-ben lépett először karmesteri emelvényre Európában, majd néhány év elteltével, 1956-ban karrierje újabb lendületet vett: vendégkarmesterként alkalma nyílt a nagyhírű Berlini Filharmonikusok Zenekarát vezényelnie, azét az együttesét, melyet az osztrák-német szimfonikus repertoár eminens letéteményesének tartottak, tartanak a világ minden pontján. Asahina is ezen az úton indult el: a zeneművek, melyeket hangversenyein vezényelt, többnyire a német-osztrák klasszikus mesterek remekalkotásai közül kerültek ki, Beethoven, Schubert, Brahms, Bruckner és Mahler szimfóniái alkották repertoárja gerincét, s természetesen nagyszámú kortárs japán kompozíció. Ezen művek mind mélyebb elsajátítása és értő tolmácsolása lett számára az elsődleges.

A berlini meghívások mellett 1960 és 1990 között hat alkalommal lépett fel a hamburgi Észak-német Rádió Szimfonikus Zenekarának vendégeként, de több ízben más európai együttesek (pl. a bécsi Tonkünstler Zenekar) élén is megjelent. Amerikában először meglehetősen későn, 1996-ban lépett fel, nyolcvannyolc esztendősen - ha nem számítjuk húsz évvel korábbi honolului koncertjét -, a Chicagói Szimfonikusokkal, a koncert műsorán Anton Bruckner V. szimfóniájával.

2001 októberében, egy Nagojában elvezényelt koncert után lett rosszul, majd pár héttel később Kobéban halt meg, kilencvenhárom éves korában. Szinte élete utolsó napjáig a pódiumon állt. A világsajtó korrekten, tárgyilagosan tudósított a haláláról, az angolszász szaklapok és egyéb hírforrások eltávozásáról mint "a világ legidősebb aktív karmesterének elhunytáról" számoltak be. Bár Asahinát hazájában már évtizedek óta megfellebbezhetetlen tekintélyként, s szinte kultikus figuraként tisztelték, nyugati ismertsége csak utolsó éveiben, vagy a halálát követően tört át az elkötelezett zeneértők gyűrűin, s ekkor lett széles körben ismert és elismert művész.

Takashi Asahina érdemei, erőfeszítései, melyet a japán szimfonikus zenei műveltség kiterjesztéséért végzett, gyakorlatilag túlbecsülhetetlenek. Fél évszázadon át volt az ország első számú, mondhatni zászlóvivő dirigense; rendszeresen vezényelte az ország majd' valamennyi szimfonikus zenekarát, köztük számtalan alkalommal a Tokiói (Metropolitan) Szimfonikus Zenekart. Csak Beethoven IX. szimfóniáját több mint 250 alkalommal dirigálta, Oszakában minden évzáró koncertjén hagyományosan e művet vette műsorára. Több fontos zenemű japán bemutatója fűződik a nevéhez: egyebek mellett Asahina mutatta be hazájában Respighi Római ünnepek című művét, de A nibelung gyűrűje tetralógiát is ő adta elő első ízben a szigetországban. 1984-ben több alkalommal eljátszotta ideálja, Wilhelm Furtwängler II. szimfóniáját.

Az 1970-es évektől folyamatosan készített lemezfelvételeket. Az Új Japán Filharmonikus Zenekarral, majd az Oszakai Filharmonikusokkal készült két teljes Beethoven-szimfónia ciklusa mellett Anton Bruckner szinte valamennyi művét lemezre vette (többségüket kétszer, háromszor is), első teljes Bruckner-sorozata még az 1970-es években került szalagra. De rögzítette Schubert VIII. és IX. szimfóniáját, valamint Wagner-operarészleteket a Tokiói Szimfonikusokkal, emellett Richard Strauss, Schumann, Brahms, Csajkovszkij és Mahler műveit. (E lemezei sajnos igen nehezen hozzáférhetőek nemcsak nálunk, de egész Európában is: egyes angol vagy német terjesztők a szokásos ár tripláját is elkérik egy-egy kópiáért.) Utolsó hamburgi koncertjének felvétele az Alpesi szimfóniával könnyebben beszerezhető - ezt az EMI forgalmazza. Éppen ezen az 1990. márciusi hangversenyen figyelt fel Asahinára a Chicagói Szimfonikusok akkori elnöke, Henry Fogel, aki néhány évvel később a karmester egy tokiói koncertjét is figyelemmel kísérte, s miután egy helyi lemezboltban több CD-t is beszerzett tőle, kvalitásairól meggyőződve chicagói vendégfellépéseket szervezett Asahinának, melyeken a már említett Bruckner-műsort vezényelte három estén.

Asahinát nevezték "japán Karajannak", "japán Furtwänglernek", de előrehaladott kora ellenére is lendületes művész-alakját figyelve hasonlították Leopold Stokowskihoz is, jóllehet vezénylés-technikája, hangzásideálja vagy formakultúrája egyik európai karmesterével sem állt igazán rokonságban. A karajani párhuzamot vélhetően a születési évük azonossága, vagy a zenei életben betöltött "imperátori" titulusuk összecsengése táplálja, a Furtwänglerrel való rokonítás pedig talán csak azért merülhetett fel, mert Asahina évtizedeken át Wilhelm Furtwänglert tekintette és mondta saját szakmai példaképének.

Takashi Asahinát gyakorta egyszerűen csak technicista-perfekcionista dirigensként ítélik meg a recenzensek. Való igaz, lemezeinek többsége egy szerfelett kifinomult, már-már végletesen csiszolt zenekari összjátékról ad számot. Előadásaiban Asahina igyekezett kerülni a széles gesztusokat, a kiforratlan, esetleges, vagy nyersnek ható mozzanatokat. Bruckner- vagy Beethoven-olvasatait egy némileg túlzó mértékű kiszámítottság, aprólékos kidolgozottság, egy bársonyosra kisimított, szinte problémátlan hangzáskép dominálja. Produkciói egyfajta édeskés, mámoros nyugalmat, harmóniát és kiegyensúlyozottságot, de mindenekelőtt nemes erőt sugároznak - az agresszivitás jelei nélkül. Asahinát a polírozott hangzás éteri szépsége, valamint a művek felépítettsége, klasszikus megszerkesztettsége érdekelte, interpretációiban is ezek szabatos bemutatására törekedett, ezt ötvözte a bruckneri zenekar erejével. Ehhez a közismerten "vékony" hangú, de annál hajlékonyabb és precízebb, s nem mellesleg szolgálatkész japán zenekarok játéka jó alapot teremtett. Patikamérlegen mérte és adagolta az energiákat, s mindemellett rendkívüli óvatossággal és visszafogottsággal kezelte a drámai feszültségeket, hallatlanul precíz ritmikával és a tempóingadozást meg nem engedve dolgozott. Ezért sokszor hidegnek, kimértnek tűnhet előadásainak alaptónusa, s noha valóban a technikai precizitás és a gondosan felépített struktúra volt számára a primér szempont, a transzparencia elvéthetetlen kívánalma mellett mindvégig szem előtt tartotta a megszólaltatott zenék mélyebb spirituális vetületét.

* A japán személynevek helyesírását az egyszerűség és érthetőség kedvéért a megszokott angol átírásban, a helyneveket ezzel szemben a bevett magyar gyakorlatnak megfelelően közlöm.