Karmesterportrék IV. - Sir Thomas Beecham

A XIX. század angol gentlemanje minden bizonnyal párás szemmel idézte maga elé a zsánerképet, melyen Viktória királynő és Felix Mendelssohn meghitten kamarazenélnek. S alighanem módfelett büszkén gondolt az angollá lett George Frideric Handelre (!), s ha elegendő klasszikus műveltsége volt, még Henry Purcell nevét is meghatottsággal a hangjában ejtette ki. Ám ugyanez az úriember, ha kortárs angol zenére vágyott, Britannia hangversenytermeiben legfeljebb a német romantikus muzsikák szolid "utánérzéseinek" tapsolhatott, vagy, engedve a kényeztetésnek, Arthur Sullivan bárgyú operettjeire válthatott jegyet.

Az elmúlt évszázad már meghozta Angliának is az Európa-szerte megbecsült muzsikusokat, így a jeles zeneszerzőket és karmestereket is. A sors vagy a történelem különös játéka, hogy az első angol "pálcamester", aki hazáján kívül is széles ismertségre tett szert, nem a híres akadémiai zeneoktatás büszkesége volt, hanem egy igazi oustider, egy ízig-vérig "dilettáns" muzsikus, aki ugyanakkor a professzionális szintre fejlesztette saját amatőrizmusát - ő volt Sir Thomas Beecham (1879-1961).

Édesapja, a szintén sirré érdemesült Joseph Beecham egy tekintélyes gyógyszergyár, a Beecham's Pills tulajdonosa és igazgatója volt a XIX. század második felében. A jómódú és befolyásos család biztos kulturális háttérrel és műveltséggel is bírt, Joseph Beecham maga is zenekedvelő férfiú hírében állt, s bár Thomas fia számított a vállalat örökösének, sosem tiltotta, mi több, támogatta fia egyre élénkülő zenei ambícióit. Noha részesült formális oktatásban is (Rossall Lancashire, Wadham College, Oxford), többnyire autodidakta módon képezte magát Thomas Beecham. Első karmesteri próbálkozására húsz esztendős korában került sor, de egészen 1905-ig kellett várni, mikor hivatásos zenészeket dirigálhatott - ekkor a Queen's Hall Zenekar tagjaiból verbuvált alkalmi együttest instruálta. Beecham természetesen anyagi eszközeit is igyekezett latba vetni, hogy a zenei pályán érvényesülhessen: 1909-ben zenekart szervezett Beecham Szimfonikusok néven, 1910-től pedig rendszeresen működött impresszárióként operaelőadások mellett-mögött, többek között Richard Strauss Elektrájának angliai premierjét is ő finanszírozta, s több Delius-dalmű bemutatójánál is segédkezett, mielőtt megalapította volna saját nevére keresztelt társulatát, a Beecham Opera Company-t.

Thomas Beecham majd' egész életét a muzsikának szentelte, csak akkor kényszerült átmenetileg az üzleti világba, mikor az első világháborút követően vállalkozása csődbe jutott, ám néhány év után, 1923-ban ismét a dobogón állhatott. A teljesség igényével elsorolni Beecham minden "haditettét", melyet a brit zenei életért végzett, önmagában is terjedelmes volna, ezért csak a legfontosabb mozzanatokra szorítkozom.
Az 1930-as években hét éven át a Covent Gardent igazgatta, 1932-ben pedig már ismét egy saját zenekart alapozott meg, a Londoni Filharmonikusokat, akikkel a szigetországban és a kontinensen is rendszeresen turnézhatott. Majd a második világháború kitörése után hirtelen Amerikába távozott, 1941 és '43 között a Seattle-i Szimfonikusok zeneigazgatói posztját töltötte be, s ez idő tájt (1944-ig) rendszeresen vezényelt a New York-i Metropolitan Operaházban is.
A háború után, hazájába visszatérve vaskos meglepetések fogadták a mestert: zenekara, a Londoni Filharmonikusok önállósulni látszott, visszautasította őt, mint a zenekar egyedüli vezetőjét, s a Covent Gardenben sem léphetett fel ezután. 1946-ban ezért, rá jellemző módon, ismét alapított egy szimfonikus zenekart, a Royal Philharmonic Orchestrát, mellyel pályafutása hátralévő részében dolgozott. Koszorúér-trombózis következtében 1961 márciusában hunyt el, Londonban.

Sir Thomas Beecham vitathatatlanul a XX. század egyik legérdekesebb, legeredetibb dirigens-egyénisége. Az általa alapított zenekarok ma is meghatározó szereplői nemcsak a brit, de az összeurópai zenei életnek is. Beecham szenvedélyesen szerette a lemezkészítést, már a gramofonlemezek korában, 1910-től kezdve szinte ontotta a felvételeket. Mikor az ún. akusztikus hangrögzítést felváltotta az elektronikus felvételi technológia, még nagyobb lelkesedéssel végezte stúdiómunkáját, s később, a sztereó technika bevezetésekor - pedig már hetvenes évei közepén járt ekkor - munkakedve új erőre kapott e technikai újítás bűvöletében. 1926 és '32 között Beecham csaknem 150 (78-as fordulatszámú) lemezoldalt rögzített a British Columbia lemeztársaság égisze alatt, s miután a Londoni Filharmonikus Zenekar erői is rendelkezésére álltak, ez a mennyiség 1933 után még 300 lemezoldallal bővült. 1941-től kezdve az amerikai RCA Victor számára vezényelt lemezre számos népszerű zeneművet New Yorkban és Philadelphiában, 1955-től 1959-ig már kizárólag sztereó felvételeken dolgozott, elsősorban a His Master's Voice-nál.
Hatalmas lemezéletműve bővelkedik az elmulaszthatatlan opuszokban. Operafelvételei közül Bohémélet-lemezét Björlinggel, de los Angelesszel, Merillel sokan etalonként kezelik, Carmenje máig a mű legizgalmasabb interpretációi között van, sokat vitatott Messiása pedig valósággal kihagyhatatlan a hanglemezgyűjteményekből. Berlioz és Sibelius munkáiból készített lemezei úttörő jelentőségűnek bizonyultak a művek "lemezkarrierjében". Utóbbi komponistákat is megtaláljuk Beecham kedvenc szerzői között, de melléjük kell utalnunk Haydnt és Mozartot, valamint a honfitárs Frederick Deliust is - jóllehet őt Beecham inkább méltatta sokra, mint az európai zenetörténet... -, mint a maestro személyes favoritjait; mindösszesen hatvankilenc szerzőtől zeneművet kölcsönző repertoárja Händeltől Richard Straussig terjedt.

Olvasóimnak bizonyára ismerősek az efféle hívószavak, mint "Beecham Bonbons", "Beecham Lollipops". Csakugyan, az angol karmester vonzódott a könnyedebb, közönségcsalogató zenékhez, s lemezein keresztül sokat tett azért, hogy a klasszikus muzsikákat mind szélesebb közönség körében népszerűsítse. Francia balettzenékből készített válogatásai, Berlioz-nyitányokból szerkesztett lemezei, valamint nagy ívű Delius-interpretációi a korszak bestsellerei voltak.

Zenekarkezelési-irányítási módszereit tekintve Thomas Beecham igazából nem mutatott semmi különöset, vagy egyedülállót. Beecham titka, hogy nincs titka. Ám a tény, hogy saját zenekarait vezényelte, ahová maga toborozhatta a korszak legjobb angol hangszeres művészeit, mindennél fontosabb. Zenekarainak állandó közreműködői közt találjuk Dennis Brain és Ian Beers kürtművészeket, Geoffrey Gilbert fuvolaművészt, Jack Brymer klarinétost, Gwyndion Brooke fagottost, Leon Goosens oboistát, Lauri Kennedy (a hegedűművész Nigel Kennedy nagyapja) csellistát, és a legendás ütőhangszerest, James Bradshaw-t. Ha van valami, ami igazán különleges Beecham zenekaraiban, az az, hogy az elérhető legkiválóbb muzsikusok alkották azokat - ő pedig engedte őket játszani.

Mégis, a dirigens Beecham személyisége az, ami az előadásainak egyedülálló báját, közvetlen hangulatát kölcsönzi. Sir Thomast irigylendően kiegyensúlyozott személyiségként ismerték: kedélyes, joviális úriemberként gondoltak rá, humora legendásan jó volt, a muzsika iránti zsigeri elkötelezettsége és szeretete könnyen átragadt környezetére. Híresen nem szeretett próbálni, ehelyett hitt zenészeinek produktív erejében és a koncertek teremtő atmoszférájában. Sikerei és eredményei hátterében éles elméjét, intelligenciáját, kiváló diplomáciai érzékét és emberi kapcsolatteremtő képességét kell látnunk. Beecham mindenkivel szót értett, akivel szót akart érteni, noha magabiztosságát sokan nagyképűségnek, fesztelenségét fellengzősségnek látták. Nem tartozott az ún. tudós karmesterek közé, sokkal inkább volt ösztönös zenész. Néha hallatlanul szabadon kezelte a legnagyobb remekműveket is. Utolsó, 1957-es Jupiter szimfónia-felvételén például még a kottába is belenyúlt: a második tételben pl. a főtéma utolsó visszatérésénél a kürtök (nyilvánvalóan Beecham kérésére) egy oktávval magasabban játszanak, a szimfónia utolsó ütemében pedig - a mai fül számára már-már blaszfém módon - üstdobtremolót kér. Sibelius Pelléas és Mélisande kísérőzenéjének 1955-ös rögzítéséből pedig egyszerűen kihagyja a No.3-as (A tengernél) tételt...
Sir Thomas Beecham előadásainak hitelességét, sármját, vonzerejét így nem valamiféle filológusi kutatómunka vagy a csiszolt kidolgozottság, hanem az egyedülálló beechami színgazdagság, könnyedség, a kedélyesség és a spontaneitás adja.