Karmesterportrék III. - Felix Weingartner

Zenei autentikusságról leggyakrabban a barokk vagy klasszicista kompozíciók ügyében szoktunk többet nyilatkozni, rendszerint az úgynevezett történetileg tájékozott előadások körébe utalt performancia-problémákat tematizálandó. Másfajta, közvetlenebb autenticitásról is gyakran szólunk, melynek eredőjét rendszerint a szerzői szándékban keressük. Nem tartozom azok közé, akik a zenei interpretáció kardinális kérdéseként kezelik és vizsgálják a vélt vagy valós szerzői intenció diktálta hitelesség integrálását a mindenkori zenei (re)produkcióba, jómagam sokkal inkább hiszek a zeneművek maguk szabta eredetiségében és hatóerejében, avagy az előadóművész személyes kompetenciájában és közönségre gyakorolt hatásában. Ám szemernyi kifogásom sincs az olyasfajta zenei gondolkodás ellen, mely - például egy hanglemezgyűjtemény építésekor és rendszerezésekor - a zeneszerző eredeti szándékaihoz legközelebb állónak gondolt előadásokat preferálja, mint leginkább autentikusként rangsorolt forrásokat, melyek elengedhetetlenül szükségesek a recepciótörténet alapos kiértékeléséhez.

A XX. században (is) aktív zeneszerzők esetében, akiknek legtöbbje legalábbis saját művei esetében hajlott "öninterpretációjának" megörökítésére, néha könnyebb a dolgunk, ha az e tekintetben hiteles produkciókat keresünk. Richard Strauss, Szergej Rahmanyinov, Bartók Béla vagy Benjamin Britten előadóművészként is koruk legjobbjai közé tartoztak, olyannyira, hogy nem csak saját műveik előadásában alkottak maradandót, mások, mint Hindemith, Stravinsky, Messiaen, Sosztakovics, Copland vagy Elgar, előadóként nemigen produkáltak a maguk kompozícióinak lemezfelvételein kívül érdemleges lemezhagyatékot.

De mit tehetünk azokkal a - nem is túl régi - alkotókkal, akik még azelőtt távoztak a földi létből, mielőtt zongorajátékukat vagy vezényléskultúrájukat megörökíthette volna a hangra éhes gramofonlemez? A jelen embere, ha máshol nem, a hivatalos akadémiai szigorban megtanulta: ilyenkor olyan muzsikusokhoz kell fordulnunk, akik köztudottan szorosan kötődtek az egykori meseterekhez. Megtanultuk, ha a "legautentikusabb" Mahler-előadást keressük, Bruno Walterhez fordulunk, Wagner ügyében Karl Muck lemezeit keressük, Liszt esetében Emil von Sauer felvételei lehetnek mérvadóak, ha pedig Ravelhez keressük a legrövidebb ösvényt, Piero Coppola lehet a mi emberünk és így tovább.
De mit tegyünk, ha Johannes Brahms szimfóniái felé közelítenénk ilyen igényekkel? A válasz természetesen Willem Mengelberg lehet, és mindenekelőtt Felix Weingartner.

Weingartner (1863-1942) az Osztrák-Magyar Monarchia "gyermeke", osztrák szülők fiaként született Zárában (ma Zadar, Horvátország), ám a család rövid időn belül elhagyta Dalmáciát és a birodalom egyik kulturális centrumába, Grazba költözött. Felix itt kezdte meg zenei tanulmányait, majd ösztöndíj segítségével 1881-ben a Lipcsei Konzervatórium növendéke lett a tekintélyes Carl Reinecke, a Gewandhaus Zenekar akkori igazgatójának keze alatt. Tanulóévei során Lipcsében, később Weimarban először filozófiával, majd zeneszerzéssel foglalkozott, s gyümölcsöző ismeretséget kötött Liszt Ferenccel és Hans von Bülow-val is, később karmesterként exponálva magát több német nyelvű zenés színházban is állást vállalt. Állomáshelyei: Königsberg (ma Kalinyingrád), Danzig (ma Gdańsk), Mannheim, München, Darmstadt és Hamburg; Berlinben a Királyi Operaház karmestereként dolgozott. 1908-ban Gustav Mahlertől vette át a Bécsi Udvari Operaház zenei irányítását, mely posztot ugyan csak három évig töltötte be, a Filharmonikusokkal azonban 1927-ig jó kapcsolatban maradt mint a zenekar első számú vendég dirigense. 1920-ban a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiának is professzora lett. Ezután Bázelbe szerződött: a helyi Konzervatórium zenekari vezényléstanáraként dolgozott. 1935-ben tért vissza a bécsi operához, új kontraktusa azonban csak tizennyolc hónapig tartott, majd mint vendégkarmester lépett föl Európa számos (a nácik által meg nem szállt) részén. Hosszú és minden tekintetben tartalmas élete - ötször nősült! - és pályája során lehetősége nyílt a kontinens szinte valamennyi eminens zenekarának vezénylésére. A svájci Winterthurban érte a halál, 1942-ben.

Felix (von) Weingartner személyében olyan művészt kell tisztelnünk, aki érdeklődése, elkötelezettsége, rátermettsége és tapasztalata nyomán számos területen bontakoztatta ki tudását. Tanulmányai kezdetén a már említett filozófiai érdeklődés mellett vonzódott az okkultizmus, az asztrológia és a keleti miszticizmus iránt, ám későbbi tevékenységén ez a vonzalom nemigen hagyott nyomot. Fontosabb, hogy keresett zeneszerző volt, írt operákat, hét szimfóniát, számos egyéb zenekari művet, egy hegedűversenyt, kamarazenét, dalokat. Kompozíciós stílusában a schuberti melodika, a beethoveni-brahmsi szerkesztésmód vegyül a későromantikus és kora modern straussi, mahleri hangzásvilággal. Szerkesztőként és közreadóként legnagyobb filológiai teljesítménye Berlioz műveinek összkiadása, de sajtó alá rendezett több jelentékeny dalművet Méhul, Weber, Gluck és Wagner operái közül, sőt, Schubert félbemaradt VII. szimfóniájának is egy lehetséges formát adott, egy ihletett pillanatában pedig zenekarra hangszerelte Beethoven Hammerklavier-szonátáját. Karmesterként jelentős világpremier fűződik a nevéhez: 1935-ben, Bázelban Weingartner mutatta be Georges Bizet C-dúr szimfóniáját. Tanárként pedig olyan karmestereket oktatott, mint Paul Sacher, Joseph Krips vagy Georg Tintner.
Filológiai tanulmányai közül néhány kötetet érdemes kiemelnünk, mely rávilágít zenei érdeklődésének irányvonalaira és szempontjaira, ezekből kettő Beethoven szimfóniáinak előadásáról illetve a Beethoven utáni szimfóniáról értekezik (Über das Dirigieren és Ratschläge für Aufführungen der Symphonien Beethovens, valamint Die Symphonie nach Beethoven), de a '20-as évektől rendszeresen írt autobiografikus esszéket is.

Liszt és Wagner, vagyis a "modern német zene" egykori elkötelezettjeként Weingartner lassan jutott el odáig, hogy Johannes Brahms formaművészetét, zenekarkezelését valóban értékelni tudja. (A szimfónia Beethoven után című könyvének első, 1897-es kiadásában még szigorúan bírálja Brahmsot - a későbbi kiadásokban ezek a kritikák már nem szerepelnek...). 1888-ban azután Weingartnernek lehetősége nyílt meghallgatnia Brahmsot, amint III. szimfóniáját vezényli Lipcsében, majd a IV.-et Hamburgban, s ekkorra személyes kapcsolatot is kiépített a német zeneszerzővel. 1896-ban a Berlini Filharmonikusokkal Bécsben Weingartner már a szerző jelenlétében vezényelhette Brahms II. szimfóniáját, s a hírek szerint a komponista hangot is adott megelégedésének a hangverseny után, mely szerint sohasem hallotta még ezt a darabot ilyen gyönyörűen megszólalni.

Hála az EMI/Columbia akkori producereinek, az 1930 évek végén Weingartner mind a négy Brahms-szimfóniát lemezre vethette Londonban, sőt az osztrák dirigens volt az első a hangrögzítés történetében, aki szisztematikusan és hiánytalanul rögzítette Ludwig van Beethoven valamennyi szimfóniáját - egyiket-másikat több ízben is. Igazi "conductor doctus" volt tehát Felix Weingartner, zenei interpretációit rendre alapos tanulmányozás, a korszak legnagyobb kútfőivel való személyes kapcsolattartás, s a zenekari próbák kivételes alapossága mellett tudatos stúdiómunka is vezérelte. Az utókor kivételes szerencséje, hogy hetvenes évei közepén is olyan intenzitással volt képes dolgozni, akár évtizedekkel korábban, s a ránk maradt, többé-kevésbé ma is hozzáférhető hangzó hagyaték (az említetteken kívül több Wagner- és Liszt-darabbal, kevés Schuberttel, Mozarttal) alkalmat kínál, hogy bepillantsunk a műhelyébe.

Weingartner nem tartozott a kor nagy "titánjai" közé, abban az értelemben, ahogyan Mengelberget, Furtwänglert, Klemperert emlegetjük. Vezénylési módszerei inkább Erich Kleiberéhez, s valamelyest talán Toscaniniéhez állnak közel. Weingartner az ún. tárgyilagos dirigálás egyik ismert nagymestere, kezét, pálcáját sokkal inkább a megfegyelmezett ész és a józan, logikus gondolkodás vezérli, mintsem elragadná a szárnyaló hév, a zenéből áradó drámai erők nagyratörő víziója.
Igazi klasszikus-idealista gondolkodású dirigens volt az osztrák, próbái aprólékos munkával teltek; többnyire sebes tempókkal dolgozott, ugyanakkor mindig kimódolt, átgondolt formálást kért a zenészeitől. Nála az artikuláció, a frazeálás és az agogika sosem lehetett ad hoc jellegű, mindig egy szilárd formaegység szolgálatában állt - ám sohasem fogta vissza zenekarait annyira, hogy a muzsikálás szabadságának élményét-ízét elveszítsék, vagy elveszíthessék a hallgatók. Erre jó példa Weingartner egyetlen Mozart-felvétele (Esz-dúr szimfónia), mely 1940-ben Londonban készült, a Londoni Filharmonikusok közreműködésével, s alighanem a mű legjobb felvételeinek sorába kell utalnunk. Az a keresetlen drámaiság, amit Beethovennél kevésbé, Brahmsnál talán hiányolnánk, itt maradéktalanul megvalósul, Weingartner úgy képes a mű minden erejét, tartását, megszerkesztettségének bravúrját kiemelni az előadásban, hogy egy pillanatra sem mond le a játékosságról, a frissességről és az önmagához képest már-már nagyvonalú zenekarkezelésről. Liszt-olvasatai nem egy esetben hasonló erényeket csillogtatnak (Les Preludes, Mephisto Walz) - az egyetlen felróható negatívum e lemezekkel kapcsolatban a Londoni Filharmonikusok és Szimfonikusok sokszor nehézkes és kissé körülményes játéka. (Ha írásom elején a brahmsi előadói hagyományok letéteményesének mondtam Weingartnert, e kitételhez Liszt és Wagner személyét is csatolnom kell - utóbbi szerzővel 1882-ben nyílt alkalma megismerkedni a Parsifal-ünnep előkészületeikor.)

Wagner-, Brahms- és Beethoven-felvételein azonban bizonyosan nem azok a legfontosabb virtusok, amiket Mozartnál kiemeltem. Itt az előadások aprólékosabb kidolgozottsága, kiszámítottsága dominál. Akkurátusan vezetett ritmusok, kontrollált dinamika jellemzi, a tolmácsolások egészéből valamiféle tudós bölcsesség, biztos műveltség, ösztönös és tévedhetetlen arányérzék árad. Nem zaklatott vagy tétova kérdéseket, hanem kerek, meggondolt válaszokat hallani mindenütt. Igazi régi vágású maestróként ezenközben Weingartnertől teljesen távol állt a Mengelbergre, Toscaninire, Reiner Frigyesre jellemző rigorózusság, akarnokság, diktátori hajlam; Weingartner maximalizmusa más formát öltött. Megjelenésének, viselkedésének eleganciája tirannusi gesztusok nélkül is méltóságot sugárzott, tudása, munkamorálja, elvitathatatlan szakértelme tiszteletet parancsolt a világ bármely zenekarának zenészei között. Kimondhatjuk: hozzá hasonló nagy formátumú, mondhatni "olümposzi" személyiség manapság már legfeljebb csak nyomokban van jelen.