Karmesterportrék II. - Eduard van Beinum

Sorozatom előző, Nyikolaj Golovanovról szóló írásában utalást tettem az orosz karmester lemezkészítéshez fűződő lelkes és elkötelezett viszonyára, hangfelvételeinek úttörő jelentőségére. A XX. század nagy karmestereinek sora telis-tele van olyan művészekkel, akik valósággal rajongtak a hangrögzítés csodájáért, s amikor csak tehették, stúdióba vonultak művészetüket az öröklét számára megörökítendő. Herbert von Karajan számára például egyes pályaszakaszaiban szinte már fontosabb volt a lemez- vagy filmprodukció, mint a koncertfellépés. Ám tudunk szép számmal olyan dirigensekről is, akik kifejezetten idegenkedtek a stúdiólégkörtől: Sergiu Celibidache lemezkészítés iránti averziói közismertek, s bár karrierje elején néhányszor elvonult ugyan aktuális zenekarával felvételt készíteni, hangzó hagyatékának több mint kilencven százaléka így is hangverseny-közvetítések nyomán maradt az utókorra.

A holland Eduard van Beinum az előbbiek sorába tartozik, azokéba, akik őszintén hittek a lemezkészítés közönségtoborzó és a klasszikus zenét népszerűsítő erejében, valamint a hangfelvételeknek a pillanat művészetét megörökíteni képes hatalmában. Beinum zeneművészi tevékenységének egy igen jelentős részét a stúdiómunka alkotta, csupán korai halála gátolta meg abban, hogy páratlanul gazdag lemeztermést hagyjon maga után.

A második világháborút követően, miután Hollandia is felszabadult a náci megszállás alól, nagy átalakulások kezdődtek a németalföldi kulturális életben. Ezeknek a változásoknak egyik szignifikáns eredménye Willem Mengelberg eltávolítása volt az amszterdami Concertgebouw Zenekar éléről. Mengelberg a megszállás alatti német kollaborációval visszavonhatatlanul kompromittálódott, s hosszas pere nyomán 1945-ben megválni kényszerült a Concertgebouw irányításától, végül még hazáját is elhagyta. (Néhány évre rá, Svájcban meg is halt.) Helyére az akkor negyvenöt esztendős Eduard van Beinum került, aki korábban Mengelberg asszisztenseként is dolgozott, majd afféle második vezető karmester lett idősebb pályatársa mellett, s ez idő alatt komoly elismerést szerzett több holland és külföldi zenekar élén is.

Beinum a közép-hollandiai Arnhem városában született, 1900-ban. Zenészcsalád volt az övék, nagyapja egy katonazenekar karnagya volt, édesapja megbecsült gordonművész. Eduard is szülővárosának zenekarában kezdett hegedülni. Tizennégy évesen anyja vitte el először a Concertgebouw Zenekar hangversenyére, s ahogy mondani szokás, "szerelem volt első hallásra". Amszterdami konzervatóriumi növendékként a helyi Szent Miklós-templom kórusát vezényelte, s zongoratanulmányaiban is bíztatóan haladt. 1927-ben már Haarlem városában találjuk Beinumot, ahol a helyi szimfonikus zenekar vezetését vállalta el, egy évre rá - Pierre Monteux közvetítésével - Willem Mengelberggel is megismerkedhetett, melynek köszönhetően 1929 és '31 között többször is lehetősége nyílt, hogy az ország "kirakatzenekarát", a Concertgebouw-t vezényelhesse. S bár 1937-ben Beinum a Hollandia második legjobb szimfonikus együttesének mondott hágai Residentie Orkest Den Haag élére szerződött (és igen figyelemreméltó eredményeket ért el), még mindig úgy beszéltek róla, mint a Concertgebouw "második vezető karmesteréről".

Első lemezfelvételeit, Brahms és Sibelius műveiből a háború idején, 1941-ben készítette két (nem mellesleg német) társaságnál, a Telefunkennél és a Deutsche Grammophonnál, melyeket később Bizet-, Franck- és Smetana-bejátszások követtek. A háború utáni "nácitlanítással" Beinum egyre közelebb került ahhoz, hogy hazája első számú karmester-egyénisége legyen, s ezenközben külföldön is igyekezett növelni a renoméját. 1947 és '50 között mint a Londoni Filharmonikus Zenekar első karmestere dolgozott az Egyesült Királyságban, ám a jobb kapcsolatokkal rendelkező, és persze született brit Adrian Boult hamar kiütötte őt a "nyeregből". Amerikában 1954-ben lépett fel először, Philadelphiában, később a Los Angeles-i Filharmonikusokhoz fűzték szorosabb szálak: itt zeneigazgatóként tevékenykedett élete utolsó három évében.

Nagyjából 1950-től kezdve jelentkeztek súlyos szívproblémái, s bár orvosai rendre több pihenésre, kevesebb munkára intették, Beinum nem volt hajlandó visszafogni a tempót, maximalizmusa nem engedte, hogy jottányit is feladjon munkaintenzitásából. 1959 áprilisában aztán bekövetkezett a tragédia: szívroham végzett vele egy zenekari próba közben, Amszterdamban.

Beinum ránk maradt lemezhagyatéka, noha a korai lemezeket nem számítva alig több mint tíz esztendő termését vonultatja fel, egy igen gazdag és változatos repertoárról ad számot. Haydntól Bruckneren át a kortárs szerzőkig terjedt az érdeklődése, utóbbi komponista Hetedik, Nyolcadik és Kilencedik szimfóniájából készített lemezeit a korszak legjobbjai között jegyezzük, de jelentősek Schubert-, Brahms- és Debussy-interpretációi is. Készített lemezt Bartók Concertójából és Zenéjéből, Händel Vízi zenéjéből és Berlioz Fantasztikus szimfóniájából, s idejekorán volt lelkes híve Benjamin Britten művészetének, kinek több művét is bemutatta. (Köztük a ragyogó Tavaszi szimfóniát, melynek Beinum által vezényelt premierje - Kathleen Ferrierrel - lemezen is hozzáférhető.) Egyik legkedvesebb koncertnyitánya volt Edward Elgar Cockaigne Overture-je, melyet először rögzített nem-angol dirigensként. Stúdiómunkáinak legnagyobb részét a Decca és a Philips cégek égisze alatt publikálta.

Elképzelni is nehéz két ellentétesebb művész-személyiséget, mint Mengelberg és kollégája-utódja, Beinum. Míg Mengelberg az ösztönös, mindenekelőtt szuggesztív muzsikálást, a drámaiságot és a sodró lendületet részesítette előnyben a zenei értelmezésben, addig Eduard van Beinum éppen ezekkel szemben próbált érvényesülni. Beinum vezénylési gyakorlatának legfontosabb erényei a kiszámítottság, az áttetszőség, az önfegyelem. Míg Mengelberg módszerei egy autokrata, mondhatni zsarnoki zenekar-irányításban, stílusa pedig egy eredendően XIX. századi romanticizmusban gyökereztek, melyben a muzsikus legfőképp a maga összetéveszthetetlenül egyéni hangját kívánta hallatni, addig Beinum e szempontból egy kifejezetten XX. századi dirigens alakját ölti, aki tudatosan dolgozik a mengelbergi beidegződések ellen - Mengelberg zenekarával. Az együttes rugalmasságát és Beinum pedagógiai és diplomáciai érzékét igazolja, hogy rövid idő alatt sikerült újrapozícionálnia a Concertgebouw helyét és reputációját a világ vezető szimfonikus zenekarainak körében. Beinum minden tekintetben a lassú és megfontolt építkezés útját járta, s a Mengelberg önkényéhez szoktatott közönséget (és zenészeket) is eredményesen "képezte át" egy világosabb, s mint utaltam rá, architektonikusabb, vagyis tudatosan építkező, korszerűbb zenei értelmezésre, mellyel a zenekar végleg maga mögött hagyhatta Mengelberg - ahogyan akkoriban mondták - "romantikus fasizmusát".

Beinum lemezeinek csak igen kis része készült sztereóban, ám a meglévő, döntően monó technikával készült hangarchívumból is jól kikristályosíthatók a holland maestro előadói módszereinek főbb vonásai. Olvasatai a partitúrák olyan sarkait is bevilágítják, melyek korábban csaknem "láthatatlanok" maradtak az átlag koncertközönség előtt. A zenekari játék nála sokszor éppen olyan precíz és kontrollált, ahogy azt a jelenkor legjobb dirigenseitől és zenekaraitól halljuk. Beinum tudatosan törekedett egy kiszámított, el sohasem szabaduló dinamikára, tempói többnyire kényelmesek, nem hajszoltak sehol, mindig csak annyira gyorsulnak fel az előadásai, amennyire a pontos hangszeres játék megengedi, vagy a zenei kifejezés megkívánja. A faktúra átláthatósága, a hangszerek és hangszercsoportok pontos együttjátéka, szabatos együttmozgása, a megszólaló hangnak a zenekari egységbe illeszkedő precizitása mindenekelőtt fontos volt a számára; ezen keresztül bomlik ki Beinum páratlan ívű, példás színgazdagságot felvonultató mély líraisága. Ebben a tekintetben Eduard van Beinum igazi modern dirigens képét mutatja, hiszen nem sokan kíséreltek meg (s még kevesebben tudtak) az idő tájt hozzá hasonló transzparenciát és kottahűséget biztosítani a megszólaltatott kompozíciók kibontakozásához. Munkássága döntő hatással volt több őt követő kollégájára, talán leginkább Bernard Haitinkra; a máig irigyelt, fényes Concertgebouw-hangzás alapjait alighanem Beinum és Haitink fektették le.