Karmesterportrék I. - Nyikolaj Golovanov

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy jól kirajzolhatóan léteznek nemzeti iskolák a zenekar-vezénylés terén. Zongora, hegedű, vagy énekhang esetében az ilyesfajta hagyományok továbbélései inkább kitapinthatók, érzésem szerint joggal beszélhetünk orosz zongoraiskoláról, izraeli hegedűiskoláról vagy bolgár énekiskoláról. A karmesterek terén nehezebb a dolgunk, itt mintha a megtanultak nem illeszkednének olyan szorosan az elsajátított tradíciókhoz, mint a hangszeresek vagy énekművészek esetében. Ha létezik is olasz karmesteriskola, Arturo Toscanini és Carlo Maria Giulini vezénylési stílusa között nem sok rokonságot fedezni fel, s ha a brit iskolát mint olyat említené valaki, azt mondanám, Thomas Beecham és Simon Rattle előadói erényei sem okvetlenül vágnak egybe.

Hogy létezik-e orosz karmesteriskola, szintén nem könnyű megválaszolni: Jevgenyij Mravinszkij vagy Jevgenyij Szvetlanov interpretációi legtöbbször gyökeresen különbözőek - s ettől persze még egyaránt érvényesek lehetnek -, ők évtizedeken át meghatározó szerepet játszottak az orosz zenekari kultúrában. S a mai ifjú orosz dirigensek, például Vlagyimir Jurovszkij vagy Vaszilij Petrenko formakultúrájában legfeljebb nyomokban fedezhetjük fel Alekszandr Gauk vagy Nyikolaj Malko hatását - ha egyáltalán felfedezhetjük.

Ám, ha akad par excellence orosz karmester, akire a legkönnyebben ráaggathatók az orosz (szláv) sztereotípiák, akkor az Nyikolaj Szemjonovics Golovanov - mégsem nevezhető iskolateremtő dirigensnek. A moszkvai születésű Golvanov (1891-1953) egész élete és munkássága az orosz fővároshoz kötődik, itt mutatkozott be karmesterként tizennyolc esztendősen Rahmanyinov Aranyszájú Szent Jánosával. Még ebben az évben, vagyis 1909-ben felvételt nyert a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol zeneelméletet és zeneszerzést tanult mások mellett Mihail Ippolitov-Ivanovtól, s gyümölcsöző ismeretséget kötött Szergej Rahmanyinovval és Alekszandr Szkrjabinnal.
1925-ben Golovanov már az intézmény tanárává avanzsált; zenekari és operaosztályok vezetésével bízták meg. 1915-ben vezényelt először egész estés szimfonikus hangversenyt a Bolsojban, s már ekkortól állandó állást vállalt karvezető-asszisztensként a színházban, melynek 1919 és 1928 között, később 1948 és 1953 között első karmestere volt. Munkásságának legnagyobb részét itt, a moszkvai Bolsojban fejtette ki operadirigensként, de még ekkor is szívesen vállalta énekesek zongorakíséretét (legtöbbször persze feleségéét, Antonyina Nyezsdanováét) dalesteken, áriaesteken. 1929-től rendszeresen dolgozott a Moszkvai Rádióban (az opera- és koncertközvetítésekért felelt), mígnem 1937-ben kinevezték a Moszkvai Rádió Szimfonikus Zenekarának zeneigazgatójává, ahol is szimfonikus zenei repertoárját alapozhatta meg. Mindezek mellett zeneszerzőként is szívesen megnyilvánult, szinte minden, a korban szokásos műfajban megmutatta magát: írt operát, szimfóniát, szimfonikus költeményeket, zongoraszonátát, s persze számos kórusművet és mintegy kétszáz dalt (románcot).

Életműve tehát mind alkotó-, mind előadóművészként igen szerteágazó volt, s talán ez a körülmény jelenti az egyik legfontosabb tényezőt a pályáján. Állandó színházi munkája, melynek során az akkor játszott orosz operarepertoár egészét vezényelte (Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov szinte valamennyi színpadi művét), valósággal "dráma-központúvá" formálta karmesteri stílusát. Fontos adat továbbá, hogy Nyikolaj Mjaszkovszkij legjelentősebb, VI. szimfóniáját is ő mutatta be 1924-ben.
Ugyanakkor a korszak viszonylag új médiumának, a hanglemeznek is feltétlen híve, mondhatni úttörője volt. Először készített teljes stúdiófelvételt a Borisz Godunovból, valamint Rimszkij-Korszakov Szadko című operájából, de a szimfonikus repertoár egynéhány fontos darabjának első lemezfelvételét is neki köszönhetjük. A '40-es évek második felében és az ötvenes évek elején a Moszkvai Rádiózenekarral rögzítette például Glazunov több szimfóniáját (az Ötödiket, a Hatodikat és a Hetediket) és Szkrjabin szimfóniáit (beleértve az Extázis költeményét, a Zongoraversenyt és a Prométheuszt). Liszt Ferenc szimfonikus költeményeiből készített hanglemezeinek a hatvanas évekig nemigen akadt vetélytársa. Kiemelendők még Wagner-előadásai és -felvételei, Golovanov ugyanis akkor is mert Wagnerhez nyúlni, amikor azt (nem számítva egy rövid, 1938-tól 1941-ig tartó időszakot) nem nézte jó szemmel a hivatalos kultúrpolitika. De Grieg, Mozart és Beethoven műveivel is találkozhatunk a diszkográfiájában.

Nyikolaj Golovanov dicstelen távozása a Bolsojból jól jellemzi a kort és a helyszínt. Galina Visnyevszkaja beszámolójából tudjuk, a kultúrapparátus akként hozta Golovanov tudomására, hogy immár nem kívánatos személy a színházban, ahol évek óta az első ember volt, hogy az őr felszólítására felmutatott belépőkártyáját egyszerűen elvették tőle, s élete utolsó évében nem léphetett be a Bolsojba. (E modortalan és megalázó "felmondásnak" a közvetlen oka nem tisztázott, úgy hírlik, több körülmény is közrejátszott abban, hogy Golovanov kegyvesztett lett Sztálinnál. A hivatalos kritika nem nézte jó szemmel, hogy az emigráns Rahmanyinov és a jószerivel agyonhallgatott Szkrjabin művei rendszeresen szerepeltek Golovanov koncertjeinek műsorán, s alighanem azt sem tudták neki megbocsátani, hogy Boris-felvételén a zsidó Mark Rejzenre bízta a címszerepet, s csak később vágták rá Alekszandr Pirogov hangját a szalagra.) Mindazonáltal Visnyevszkaja egyenesen e traumából eredezteti Golovanov 1953 augusztusában bekövetkezett váratlan halálát.

Akadt, aki így jellemezte Golovanov vezénylési gyakorlatát: az orosz Mengelberg. Valóban érezhető rokonság a holland karmester és Nyikolaj Golovanov sajátos előadói stílusa között. A személyesség, az egyéni hang, ahogyan mondani szoktuk: a szubjektivitás. Az ilyesféle előadói mód többnyire a szokatlan tempóingadozásban, a néhol túlzónak tűnő dinamikai váltásokban, az energikus, már-már erőltetetten drámai, szuggesztív kifejezésmódban érhető tetten. Golovanov ezen vádakkal szembesülve legtöbbször csak ennyit mondott: "én így hallom a zenét". Ezzel pedig félreérthetetlenül a művész egyéni, szubjektív döntéseinek hatáskörébe utalta a zenei interpretációt. Golovanov kevesebbet törődött a kotta szövegével, többet azzal a drámai hevülettel, melyet az általa interpretált művekben felfedezni vélt. Előadásai zabolátlanok, egzaltáltak, hajlanak a szélsőséges gesztusok felé.
Olvasatai valósággal duzzadnak az energiától. Dinamikusak, markánsan karakteresek, súlyosak, nehéz szabadulnunk a hatásuk alól. Néha levegőt sem kapni, olyan tempót diktál Golovanov. Ez esetenként csakugyan "lélegzetelállító" előadást eredményez, mint pl. a 1812-nyitány esetében (1948, Moszkva, élő), máskor nehezen indokolhatóan erőszakolt, fojtó légkört teremt, s nemritkán ún. túlinterpretálást eredményez. (Mint például Glazunov VI. szimfóniájának harmadik tételében, ahol az eredetileg fürge, vidám és kedélyes allegrettóból súlyos és feleslegesen nehézkes tételt farag; 1952, Moszkva, stúdiófelvétel.)

Ám Liszt zenekari műveiből készített lemezei már inspirálóan eredetinek, improvizatívnak, módfelett hajlékonynak, szinte víziószerűnek hatnak; Golovanov előadásában csaknem Mahlerig mutatnak előre. Wagner-vezénylése ugyanakkor teljesen mentes a szokásos sablonoktól, a megszokott fordulatoktól, meghökkentően rugalmas a formálás. Mintha minden tételben, minden ütemben jelen lenne nála a híres pánszláv lendület.

Sokan nemes egyszerűséggel önkényesnek bélyegzik Golovanov olvasatait. Mai füllel hallgatva ezeket az előadásokat, nem ok és jog nélkül teszik. (Inkább gondolom méltánytalannak, ha ehhez a "provinciális", "vulgáris", vagy "goromba" jelzők is tapadnak - noha tény, Golovanov csakugyan nem tartozott a legkifinomultabb mesterek közé.) Manapság, mikor zeneértésünket és előadásainkat mind hangsúlyosabban formálják objektivitást kereső, zenén kívüli tényezők, a kotta kínosan akkurátus betartásának kívánalmát az interpretáció minden szintjére kiterjesztő elvárások, nehéz azonosulni egy alapvetően a XIX. századból eredő, mély és nagystílű személyességgel. Golovanov előadásait pedig éppen ilyen egyedi, spontán és egyszeri élményekként kell kezelnünk.