Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék - Bevezető

2010-02-08 08:26:08 Balázs Miklós

Karmesterportrék A XX. és a XXI. század fordulója jó alkalmat kínált szinte minden tudományágnak, hogy visszatekintsen az elmúlt században elért eredményeire. Sorban születtek az összefoglaló igényű munkák, a legkülönbözőbb diszciplínák egzakt vagy kevésbé egzakt tudományágak XX. századi fejlődéséről, nem pusztán egy immár - szimbolikusan legalábbis - lezártnak tekintett korszak végét, de egy új, mondhatni XXI. századi optimizmussal átitatott időszak kezdetét is kijelölve. Most, mikor az évszázad második évtizedébe fordulunk, ezekre a közel tízesztendős, nemritkán szándékoltan kanonikus célzatú "summázatokra" is hosszú évek távlatából tekinthetünk vissza: vajon a századelő csakugyan kellő alapossággal, óvatossággal, tisztelettel bánt-e az elmúló évszázad eredményeivel, mikor sebtében, kötelességből, vagy üzleti megfontolások mentén összefoglalni óhajtotta azt?

A XX. század technikai haladása áttörést hozott a zenei interpretációtörténet tanulmányozhatóságában, olyat, melyet évszázadokkal korábban talán álmodni sem mertek eleink, ezért lehet különös jelentősége e kérdésnek a zeneművészeti recepciótörténet szemszögéből. Úgy hiszem, a XX. század egyik legnagyobb vívmánya a hang- majd a képrögzítés tökéletesedése és elterjedése volt, melynek nyomán addig sohasem látott esély kínálkozott az aktuális zenei előadói irányzatok, stílusok, eminens alkotók művészetének dokumentálására. Míg a korábbi évszázadok zeneművészeinek produkcióit legfeljebb kérdéses szavahihetőségű elbeszélésekből ismerjük, addig a múlt század jeles előadóinak művészetéről már saját fülünkkel is meggyőződhetünk, s - a jelen olvasatában - meg is ítélhetjük azt. Ez a tény alapjaiban változtatta meg a zene- és interpretációtörténeti gondolkodást, hiszen Beethoven, Chopin vagy Liszt zongorajátékáról legfeljebb sejtéseink lehetnek, ám, hogy hogyan játszott a hangszeren Debussy, Rahmanyinov vagy Bartók Béla, a hangfelvételeknek hála, pontosan ismerhetjük. A hangrögzítés tette lehetővé, hogy a jelen és a múlt előadói teljesítményeit szinkronban vizsgálhassuk - ez pedig messzire vezethet minket.

Természetes, hogy a lemezipar is megtette a maga vélt vagy valós kötelességét a jelen század hajnalán, s többkötetes antológiák formájában igyekezett összegezni a XX. század nagy zongora- vagy énekművészeinek, karmestereinek stb. munkásságát, remélve, hogy ezzel kirajzolja a század változó stílusiskoláinak, előadói gyakorlatának alapvonalait. Bizonyára sokan emlékszünk a Philips gondozásában megjelent Great Pianists of the Century néven futott, aranyszínű dupla-CD sorozatára, vagy az EMI publikálta, fekete Great Conductors of the 20th Century címmel megjelentetett, negyvenkötetes szériájára; ezek a kezdeményezések talán a legjobb példával szolgálnak a fent említett összefoglaló, elszámoló igényre, mely századunk elejének klasszikus zenei hanglemezkiadását olyannyira áthatotta. Ahogyan az imént természetesnek neveztem e jelenséget, ugyanilyen természetesnek kell tartanom azt a polémiát is, mely az ilyesfajta lemezsorozatokat övezte, övezi: miért maradt ki egyik vagy másik pianista a sorozatból, s miért került be amaz; miért foglalkozik a nagy karmestereket bemutató széria X dirigenssel, s miért nem kapott helyet benne Y inkább? Akár azt is mondhatnám: ha a századforduló azt érezte legfontosabb feladatának, hogy kanonizáljon bizonyos előadóművészeket a XXI. század számára, a jelen "évtizedforduló" akár arra is alkalmat kínálhat, hogy felülvizsgáljuk ezen kanonizáló gesztusok vezérelveit, s egy afféle metanarratíva formájában szegezzük a kérdést a néhány év előtti szerkesztői axiómák felé. Ám a tény, miszerint sem a Philips, sem az EMI nem tartja már katalógusában az említett lemezsorozatokat, a kérdést akár feleslegessé is teheti. Így e két kezdeményezést pusztán akként kell felfognunk, ahogyan azt fent vázoltam: mint a korszakhatárról visszatekintő összefoglalást, melyet akár minden újabb évszázad/évtized felülvizsgálhat, módosíthat, átírhat tetszése szerint.

A múlt nem változik, de a múltról való tudásunk igen. A múlt tényei megfellebbezhetetlenek, de értelmezései szükségszerűen változni fognak az idővel. A történelem vagy ismétli önmagát, vagy nem, nekünk azonban mindig újra kell olvasnunk a történelmet. A múlt nagy előadói, pontosabban az, amit maguk után hagyományoztak az utókorra, konstans, nem változó faktor, ellenben egy hatalmas, már-már beláthatatlan korpuszt képez. A mindenkori jelen dolga, hogy időről időre a felszínre emelje ezen - sokszor csakugyan óriásira duzzadt - hangzó hagyatékokból, amire leginkább szüksége van, s ezek segítségével valamiféle eligazító hatályú értelmezését nyújtsa egy zenetörténeti adathalmaznak.

Éppen így a XX. század számos karmester-egyénisége közül is válogatni kényszerülünk, kit és mit (vagyis mely hangfelvételeit) érdemes mindenekelőtt átmenteni a jelen és a jövő generációi számára. Egyfelől egyéni döntés (ízlés) kérdése lehet, vajon Eugen Jochum vagy Günther Wand munkássága aktuálisan fontosabb-e nekünk, mint Carl Schurichté, esetleg Hermann Scherchené (utóbbiak bekerültek az említett EMI-szériába, előbbiek nem), másfelől kitapinthatóan léteznek iskolák, fel- és eltűnő vezénylési stílusok, melyekről okvetlenül számot kell adnia annak, aki a múlt század előadói áramlatait és kivételes dirigens-egyéniségeit tanulmányozza. Ebben az értelemben tehát korántsem kell szeretnünk, mondjuk, Mengelberget vagy Knappertsbuscht (akik szintén kimaradtak a citált antológiából), ám nem volna szerencsés figyelmen kívül hagynunk őket, már csak a korabeli és mai hallgatóságukra tett jelentékeny hatásuk okán sem. Ilyen értelemben mindig az egyéni szubjektum hatásköre eldönteni, mely előadókat tüntet ki a figyelmével és melyiket hanyagolja, azonban az objektivitásra valamiképpen mégiscsak igényt formáló történetírással szemben jogos posztulátum, hogy a tendenciák rendszerének, átalakulásának, összefüggéseinek, a paradigmák megjelenésének és eltűnésének elfogulatlan történeti deskripcióját adja.

A századelő nagy összegző hullámának vége, de nekünk újra és újra döntenünk kell, mit emeljünk át a jelenbe: például a XX. század megannyi izgalmas dirigens-egyénisége közül. A következő hónapok során Karmesterportrék címen megjelenő írásaim arra tesznek kísérletet, hogy a fenti szempontok együttes érvényesítésével vázolják fel egy-egy jelentékeny múlt századi karmester pályáját, munkásságát és a zenei előadó-művészet történetében játszott szerepét. Éspedig elsősorban azokra a dirigensekre szeretnék fókuszálni, akiknek érdemeit, jelentőségét elvitathatatlannak gondolom, mégis ritkábban ejtünk szót róluk manapság, mint azt történeti súlyuk, hatásuk, eredményeik alapján megérdemelnék.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.