Karmesterekről vizuálisan - Eugen Jochum

Sokszor, sokféleképp próbálták már kategorizálni, stílusirányzatokba sorolni a karmesteri szakma jeles képviselőit. Valószínűleg ez is épp oly szubjektív terület, mint bármi más, így még azt is bajosan jelenthetjük ki, hogy ki számít jó karmesternek. Mégis, mint a legtöbb zenebarátnak, nekem is megvan a magam értékrendszere ez ügyben, melynek elvi alapjait persze lépten-nyomon óriási pofonokkal ingatják az újabb és újabb zenei élmények.

Ezzel együtt szerintem háromféle karmesteri alapállás létezik (meg persze ezek kismillió változata). Az egyik csoportba azokat sorolom, akiknek a partitúrába foglaltak jelentik szinte az egyetlen vezérfonalat. Talán Toscaninit szokták ezen irányzat atyjának megjelölni. Ők feltétlen bizalommal viseltetnek a kotta iránt, és azt vallják, hogy ami abban áll, az önmagában véve elég a zene megszületéséhez. Sarkítok persze, de alapvetően erről van szó.

A második körbe azon dirigensek tartoznak, akik az előbbiekhez zokszó nélkül hozzácsapják az évtizedek alatt kialakult fő előadói hagyományt. Ők azok, akik kritikátlanul elfogadják, hogy egyes zeneművekben hol szoktak lassítani, egyes részleteket miként emeltek ki, vagy díszítettek a megelőző korok nagy karmesterei. Rosszabb esetben ezt olyan meggyőződéssel és magabiztossággal teszik, mely azt sugallja, hogy saját elemző munkájuk eredménye egy-egy ilyen zenei döntés. Ha mondani kellene ehhez egy jellemző nevet, akkor habozás nélkül Kurt Masurt említeném. Talán sejthető, hogy ez a számomra legkevésbé szimpatikus interpretációs alapállás, ám sajnos világszerte nagyon sok képviselője van. Többnyire nekik köszönhetjük a tucatelőadásként emlegetett zenei élményeinket.

Végezetül pedig jöjjenek azok, akik számára a partitúra az alap, egy alkotó elme által fogant zenei gondolat nélkülözhetetlen lenyomata, ám azt vallják, hogy nem fedheti le mindazt, amit az emberi szellem ihletett pillanataiban megszült. Az írásjelekbe foglalt lapozható füzetek csupán leképezései, kódrendszerbe kényszerített kivonatai az érzéseknek, gondolatoknak, melyek létrehozták a zeneműveket. Ezek a karmesterek vállalják a legnagyobb feladatot és kockázatot: megpróbálnak visszanyúlni a zene megszületésének megismételhetetlen pillanatához, és így lehelnek életet a partitúra hangjegyeibe. Könnyű mellényúlni, vagy az ízlésesség határait feszegetni, de alighanem a legmélyebb zenei élmények is ezen előadók felvételeiből, vagy koncertjeiből fakadnak. Ki tudja, talán nem is olyan nagy baj, hogy Wilhelm Furtwängler halála után csak igen csekély számban fordultak elő ilyen karmesterek; túlságosan erős a csábítás a szerző szándékainak interpretálása helyett saját egónk teremtményeit belevinni egy-egy előadásba.

Mindezt csak azért vetítetem előre, hogy egy olyan karmesterről szóljak, akit nemigen tudok egyik kategóriához sem sorolni.

Eugen Jochum olyasvalaki, aki néhol enged a megszokott frázisok ismételgetésének, de azt különös átéléssel és fűszerezéssel teszi, aztán hirtelen előrukkol egy sosem hallott előadói ötlettel, de ami leginkább a nagyok közé emeli, az a zenekari potenciál igen magas hőfokon tartása.

Minden zenekar - majdhogynem függetlenül a benne rejlő szakmai kvalitásoktól - szinte végtelen zenei energiák birtokosa. A karmester részben tudatos, részben képességeitől függő tevékenységén múlik, hogy ebből mennyit enged, vagy tud megmutatni, avagy mennyiben korlátozza le ezeket. Eugen Jochum egyike azon dirigenseknek, akik a lehető legszabadabb utat képesek megteremteni ezen energiák szabad áramlásának. Olyasvalaki, aki minden akadályt, hordalékot nagy elánnal takarít el, hogy hömpölyögjön, zengjen, ha kell, tomboljon a zene.

Ha van mindennek árnyoldala, akkor az a részletek kidolgozottságánál keresendő. Mégsem igazi baj ez, mert Jochum interpretációinak fő vonzereje épp abban a tobzódásban és lendületben keresendő, mely az első lehetséges alkalommal szárnyra kap, és onnantól kezdve nem enged időt és teret az "apróságokon" való merengésre. A Jochum által életre keltett zene sokkal inkább áll élekből, durva kalapáccsal vésett síkokból, mint finom ívekből. Persze, a piano nála is piano, a muzsika merengő völgyei ugyanúgy ott vannak, megmutatják magukat, sőt helyenként érzékeny lassítások, fokozatosan felépített tempóváltások lehelnek életet a zenei részletekbe. Összességében mégis minden mozzanat része a zenei építmény összefogott egészének, melyet szinte egy levegővel abszolvál az előadói habitus, legyen szó akár párperces, akár félórás zenei egységről.

Mindazonáltal Jochum előadásai nem válnak unalmassá vagy monotonná. Ennek legfőbb oka épp a folyamatos forrásponton izzás, és az ebből fakadó színgazdagság. Egyike azon karmestereknek, akik szinte bármely együttes élén képesek ugyanazt a hangzásvilágot megteremteni, sőt, élek a gyanúval, hogy ez szinte önmagától működő folyamat eredménye. Könnyen elképzelhető, hogy Jochum személyisége, kisugárzása hozza létre javarészt a rá jellemző, káprázatos zenekari tónust.

A domináns rezek, fényes, dús orgánumú vonósok határozzák meg a hangzásvilágot, ehhez társul a fafúvók cseppet sem visszafogott tónusa. Jochum interpretációt befogadni igazán színes élmény, egyike ő azon keveseknek, aki a narancsos rezes hangzás komplementereként a kékes árnyalatok nyomait is képes lelki szemeim elé varázsolni.

Sokat hallgatva Jochum is kicsit "sok" lesz, de addig ő az egyik legintenzívebb, legerőteljesebb zenei (és vizuális) élményt nyújtó karmester a zenetörténetben.