Karajan100 – A zengő mámor gazdája
Ki volt Karajan? – teszem fel a megkerülhetetlen kérdést magamnak újra és újra, már csak az évforduló okán is, s már tudom, hogy ezen írás keretei között biztosan nem fogom megválaszolni. Nem tudom, ki volt Karajan valójában, s nem is hiszem, hogy sokan vannak, akik vennék maguknak a bátorságot, hogy akár a jelen cikkhez hasonló jubileumi megemlékezésekben megmondják kereken, ki is volt az a híres Herbert von Karajan.
Az mindenesetre megkockáztatható: Karajan az ellentétek embere, az ellentmondásoké. Vitatott figurája ő a XX. századi interpretációtörténetnek.
Az osztrák karmesterről keringő véleményeknek, nézeteknek igen széles skálája él és hat ma is, ami önmagában még rendben volna, az azonban már nagyon is elgondolkodtató mozzanat, hogy a legtöbben e véleményskála szélső pólusain sorakoznak. Vagyis vagy félistenként, afféle megfellebbezhetetlen géniuszként tiszteljük őt, s a valaha élt legnagyobb dirigenst látjuk benne, vagy szimplán „nácinak” bélyegezzük, aki anyagias szemléletével, saját imázsát mindenkor előtérbe toló modorával többet ártott a klasszikus zenének, mint bárki más a században. Olyan jelentős tömegek sorakoznak már hosszú évek óta mindkét oldalon, hogy köztük kibékítő középutat találni aligha lehetséges, s akármelyik nézethez igyekszünk csatlakozni, bőséggel akad olvasni- és magyaráznivaló „szakirodalom”.
De talán nincs is szükség középútra. Noha Karajan életének és tevékenységének még mindig akadnak fehér foltjai, korántsem ezek okozzák a megítélés valódi problémáját. Sokkal inkább a jól ismert és ma már tagadhatatlan életesemények és cselekedetek mérlegelése, az azokról kialakított, s – tegyük hozzá – bizony sokszor elsietett, summás és nemegyszer előítéletes vélemények, meg az ezekből leszűrt, gyakran végiggondolatlan következtetések. Az NSDAP-tagságról, a zsarnokoskodásról, az opportunizmusról, a híres sértődésekről és kicsinyes hisztikről, a színjátékokról, az áskálódásról és így tovább, egészen a repülők, hajók és sportkocsik rajongó szeretetéig.
A karajani életművel és élettörténettel foglalkozó irodalom mára egy meglehetősen terjedelmes szövegkorpuszt jelent, s bizonyosra vehető, hogy a 2008-as évben még számos fontos, és alighanem még ennél is több kevésbé sikerült tanulmány vagy személyes hangot pendítő esszé születik. Annak ellenére, hogy a leghasználhatóbbnak mondott Karajan-monográfia, Richard Osborne könyve eleddig nem jelent meg minálunk, magyar nyelven is bőséges forrás áll a rendelkezésünkre a témában: elsősorban Robert C. Bachmannak a nyolcvanas évek közepén elkészült könyve lehet mérvadó (magyarországi megjelenés: 1990, Európa Könyvkiadó), mely a legtöbb hazai érdeklődő Karajan-képét meghatározza, vagy legalábbis alaposan befolyásolja. (Norman Lebrecht minősíthetetlenül felületes és indulatos írásait nem kommentálnám).
Pedig Bachmann könyve cseppet sem nevezhető tárgyilagosnak, sőt, valósággal sorakoznak benne a felindulás szülte üres vádak, csúsztatások, durva inszinuációk, a tudományos alapokat kereső, ám így is végiggondolatlannak tetsző frázisok. Ahogyan ennek az ellenkezője is: az alapos adatgyűjtésben és kutatásban kiérlelt konzekvenciák levonása, a személyes tapasztalat, a jó írói megérzés és a tiszta logika követelte ítéletek. Kijelenthető: Bachmann kulcsfogalmai, a „kultuszteremtés”, „zsarnokoskodás”, „önstilizálás” stb. ma is részét képezik a Karajanról folyó diskurzusnak. Azonban legalább akkora a szembenállás a Bachman-féle kultuszromboló tendenciával, mint amekkora a vele való kritikátlan egyetértés. Meglehet, egy ellentmondásos személyiség legtöbbször csak ellentmondásos írások tárgya lehet.
Nem célom itt sem a Karajan-irodalmat elemezni, sem magának a dirigensnek a politikai-üzleti-magánéleti ügyeit feszegetni, sem pedig ezekben állást foglalni. Karajanra, a zenészre szívesebben emlékezem; egy kétségkívül jelentékeny muzsikusra, a közelmúlt zenetörténetében vitathatatlanul fontos szerepet játszó karmesterre. Ha van dirigens, akinek a nevét még azok is ismerik, akik a klasszikus zenétől, akár a fogorvostól, ódzkodnak, akkor az Karajan. Nem kérdés, hogy a széles ismertség és népszerűség elsősorban annak a hosszú és lendületes médiakampánynak köszönhető, melyet maga Karajan irányított és ápolt élete utolsó két-három évtizedében, s mellyel már életében megteremtette a maga sajátos kultuszát. (Hozzáteszem: ez a tény keveset von le a dirigens muzsikusi érdemeiből vagy kvalitásából.) E jól körvonalazható, tévé- és rádióállomások, lemeztársaságok segítségével kidomborított Karajan-kultusz kétségtelen megléte (s persze az erre adott – nagyrészt jogos – kritikák és zsigeri elutasító válaszok) az elsődleges akadálya a róla való tárgyilagos párbeszédnek.
A hetvenes évekre Karajan már olyan befolyásra és megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert a szakmában éppúgy, mint a médiában és a politikában, hogy zavartalanul faraghatta ki saját méretes bronzszobrát. Kései lemezeinek, videóinak legnagyobb része is csupán erre a kultuszépítésre képes referálni, semmint a tiszta muzsikára. Bár Karajan vallott célja a klasszikus zene eljuttatatása volt a minél szélesebb közönség felé a modern képi és hangi eszközök segítségével, ám ebből közel sem valósult meg annyi, amennyit maga a mester szeretett volna. Hovatovább, ezek a kései filmfelvételek is inkább a karajani művészi önkép és korlátot nem ismerő önstilizálás kétes ízléssel eszkábált manifesztációiként kerültek a köztudatba.
Diszkográfiája pedig, mely minden bizonnyal nagyobbra duzzadt bármelyik pályatársáénál, hemzseg a mondanivaló nélküli, elkapkodott, felületes felvételektől. Ahogy jócskán akadnak benne korszakos jelentőségű munkák is. Amekkora ellentét feszül a rendíthetetlen Karajan-apologéták és az őt határozottan elutasítók között, csaknem akkora minőségi különbséget tapasztalni egyik és másik Karajan-lemez között. Nem véletlen, hogy a legtöbb Karajanról szóló évfordulós cikk a lemezekről értekezik a legszívesebben (ahogyan Mesterházi Gábor kiváló írása is a Gramofon tavaszi számában), hiszen ha valamiről érdemes beszélni Herbert von Karajan kapcsán, akkor az mindenekelőtt az általa készített hanglemezek hosszú sora. E lemezek itt vannak és lesznek velünk a jövőben is, s minden bizonnyal állandó vita tárgyát képezik majd – hitem szerint gyümölcsözőbb vitákét, mint a magánéleti vagy politikai szerepvállasáról folytatott végtelen és terméketlen szócsaták.
Mert vajon hány jobb előadást találni Brahms II. szimfóniájából, mint a Karajanét 1949-ből? Hány jobb felvételét ismerjük a Cosí fan tutténak, mint az övé? S hány kiválóbb lemeze kering a boltokban a Rózsalovagnak vagy a Falstaffnak, mint a Karajané? Ám kevés ihletetlenebb Csajkovszkij-felvételt (utolsó három szimfónia) ismerek mint az övéit 1971-ből. Vagy a számomra már-már hallgathatatlan Beethovenek, elsősorban a 75-77-es ciklus. De ott vannak a kínosan mesterkélt és hatásvadász operarendezések, ahol alig találni csíráját eredeti ötletnek, találni viszont tengerét az ötlettelenséget kendőző méregdrága díszleteknek és kosztümöknek. És sorolhatnám még a zenei és képi hagyaték ellentétes minőségű darabjait. De hozzáteszem: lehet-e másképp egy öt évtizedes, páratlanul termékeny lemez- és videokészítő karrier esetében?
Persze magának Karajannak a stílusa is változott valamelyest az évtizedek múltán. Nem igazán sokat, de változott. Sokan vélik, hogy míg a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején készült felvételek egy ambiciózus, lendületes, energikus karmestert mutatnak, az 1970-es esztendőkre, s kivált a nyolcvanasokra, Karajan lemeztermékei már egy végletesen modoros, inkább csak évtizedes rutinjából és a média sugallta hősképből élő mestert mutatnak. Talán így van, talán nem. Azok az attribútumok azonban, melyek Karajan dirigensi stílusának alapkarakterét adták, voltaképpen végighúzódnak az egész életművön: a karajani pályán természetesen vannak körülhatárolható korszakok, de nagy fordulatok, paradigmaváltások nincsenek sem az alaprepertoár, sem az előadásmód tekintetében. Amit Bachmann olyan találóan „az áramvonal esztétikájának” nevezett, szinte minden Karajan-hangfelvételen tetten érhető, legyen az egy londoni Mozart-lemez, vagy egy berlini Beethoven, akár egy drezdai Wagner. Ahogyan a tökélyre fejlesztett dirigensi mozgáskultúra is ezt az áramvonal-nyelvet közvetíti, ezt a kifinomultnak és harmonikusnak tetsző klasszikus koreográfiát, mely folyvást a szonorikus szépség ideáját keresi; a fluiditást, melyben az erő, a szépség és az elegancia egyesül.
Meglehet, Karajan ellentmondásossága éppen ebben áll: egy végletekig megkoreografált közvetítő, a keresett mozdulatok és a lenyűgözően szép hangzás hedonisztikus gyönyörének megszállottja, aki ezenközben a zenei kommunikáció valamennyi eszközén kíméletlenül uralkodni óhajt, mediátor és imperátor egy személyben. Mintha egyszerre volna ló és lovasa, egyszerre oroszlán és gazella.
