Franz Schubert és a zongoraszonáta – II.
Ha szeretnénk megérteni a Schubert-szonáták felépítésének és hatásmechanizmusának legfőbb elemeit, egy kissé még el kell időznünk a fortepiano rejtelmein. Paul McNulty, korunk vezető fortepiano-szakértője (szép interjút olvashatunk vele a februári Muzsikában) a korban az alábbi jelentősebb fortepiano-modelleket említi meg:
- Stein (1788 után);
hangterjedelme: FF – f3;
méretei: 214 cm / 98 cm / 25 cm / 65 kg;
egyebek: térdfogantyú. - Walter (1792 után);
hangterjedelme: FF – g3;
méretei: 221 cm / 99 cm / 31 cm / 75 kg;
egyebek: térdfogantyúk. - Walter&Sohn (1805 után);
hangterjedelme: FF – c4;
méretei: 221 cm / 108 cm / 32 cm / 80 kg;
egyebek: térdfogantyúk. - Graf (kb. 1819);
hangterjedelme CC – f4;
méretei: 240 cm / 122 cm / 35 cm / 160 kg;
egyebek: lábpedál.
A négy modell szinte hasonló paraméterekkel készült, egyedül a legutolsó ugrik ki a sorból jelentősen megnövekedett súlyával. A Graf-fortepiano nem véletlenül olyan nehéz. Vastagabb hangszertest, erősebb és nehezebb húrok jellemzik. Hangzása pedig már megelőlegezi a későbbi kalapácszongorákét, de hatásban azt – érthetően – még messze nem éri el. McNulty ezért a Schubert-művek ideális megszólalását a Graf-féle fortepianón képzeli el. A hangszerek a korban egyébként többnyire változtak, példányról példányra csiszolódtak egyre tökéletesebbre. És talán az sem véletlen, hogy a zenetörténet szerint éppen Schubert, a G-dúr, D.894-es szonátájában használta legelőször a ppp (pianississimo), valamint a fff (fortississimo) jeleket, 1826-ban.
|
Complete Malcolm Bilson – fortepiano Hungaroton |
Bilson hét CD-je változatosan kalauzol végig bennünket Schubert szonátáin. A 18 szonátából vegyünk hármat tüzetesebb vizsgálat alá. Tekintsük hozzá alapnak azt a terminust, amellyel Carl Philipp Emanuel Bach 1753-as metodikai könyvében (Versucht über die wahre Art das Clavier zu spielen) értőkre és műkedvelőkre (Kenner und Liebhaber), vagy mai szóval profikra és amatőrökre osztotta a pianistákat. Ez utóbbi nem degradálásnak szánta, számos jelentős komponista „gondolt” rájuk. Ebből a szempontból Schubert szonátái között a választóvonal pontosan a korábbiakban jelzett 1823-as évben húzható meg. A 26 esztendős komponista az a-moll, D.784-es szonátával kezdődően már csak a Kennerek számára komponál.
Nem olyan meglepő módon Bilson lemezén ez a szonáta a legutolsó a sorban (vélhetően ő is kulcsfontosságúnak érzi). Az 1814-es Streicher-kópián a balladai első tétel (Allegro giusto) bevezetője már az általunk ismert, nagy dalköltőt idézi. A tétel középső, drámai része viszont egészen a késői Beethoven mélységéig jut, s a visszatérés a magányosan, csendesen borongó schuberti közegbe így sokkal hatásosabb. Az Andante a maga jellegzetes akkordfűzéseivel megint azt az elgondolkodó komponistát idézi, akiről feljegyezték, hogy egyszer kijelentette: „vidám zene nem is létezik”. Az utolsó tétel egyike Schubert kevés virtuózan csillogó szonátatételeinek. Bilson fortepiano-előadásában talán a szokásosnál kevesebb a fény és a szenvedély, de több, jóval több a mélység.
Vegyünk most egy példát az „inkább Liebhabereknek készült” szonáták közül. Az 1817-es, sűrű szonátatermésű évben komponálta szerzőnk a szintén a-moll, D.537-es művet, mely a legelső befejezett zongoraszonátája. A szinte még gyerek (20 esztendős) Schubert a gondtalanabb orcáját mutatja felénk. A keringőbetétekkel dúsított első tétel (Allegro ma non troppo) a csillogó lendülettel, a második (Allegretto quasi andantino) finom rondóvariációival hathatott a korabeli zongorista hölgyek körében. Az utolsó tételből a sziporkázó lendület ellenére én már kihallom a magány dalnokát, túlontúl hangsúlyosak a témánként visszatérő ütemnyi pauzák. A hangszer egy 1815-ös Salvatore Lagrasse-modell, kicsit jellegtelen középregiszterrel, de fényes magassággal szól. Bilson elsősorban a szonáta mértéktartását emeli ki. Remek stílusérzékkel nem „csinál nagyobbat” a műből, mint amekkora. (Ritka előadói erény.)
Az utolsó három szonátából – önkényesen – emeljük ki a legutolsót. A B-dúr, D.960-as szonáta (a hasonlóan terjedelmes D.959-essel együtt) a leghosszabb szonáta, Bilson előadásában 37’43”. Kevés feljegyzés maradt a komponálásról, de Schubert nem foglalkozhatott végtelen sokáig ezzel a három utolsó szonátával, nem volt ideje rá. Valószínűleg egyszerűen (?) kifolyt az ujjai közül a muzsika. „Mintha sosem akarna véget érni [...], zeneien és éneklően csörgedezik tovább...” – írta találóan a műről Robert Schumann. És kicsit ide tartozik az a hihetetlennek tűnő (de pontosan dokumentált, így valós) történet, miszerint a haldokló Schubert halála előtt alig két héttel még fúgaórákat vett Simon Sechter udvari komponistától. A tökéletesség birtokában.
És nagy igazsága van Schumannak azzal a csörgedezéssel. Benne van ebben az első tételben (Molto moderato) minden folyó, patak és tavacska, minden víz, ami valaha csak előfordult Schubert dalaiban. Schubert szonátáiban a lassú tétel nem olyan kiemelten, hangsúlyosan lassú, mint mondjuk Mozart esetében. Kivétel ez alól ez a második tétel (Andante sostenuto) a maga utolérhetetlenül éteri hangulatával. (A súlytalanná tett háromnegyedek kivételes időtlenséget sugallnak.) A sok líra között azért még feltűnik, hogy a visszatérésnél folyamatos pedált ír elő a komponista, ezzel is igazolva, hogy a (már) pedállal rendelkező fortepiano az ideális hangszer e művekre. Bilson ezúttal egy 1830 tájáról származó Gottlieb Haffner-hangszeren műveli a csodát. S a visszatérés előtt megint egy kivételes generálpauza. (Még mondja valaki, hogy a szünet nem zene!) A Scherzo egyfajta bánatos vidámságot teremt, de ez Schubertnél nem jelent képzavart. Nem az a minden elsöprő harsányság, nem illene ide, meg aztán a szerzőnek sem sajátja. Talán a finálé tétel (Allegro ma non troppo) a legvidámabb a szonátában. Ha ki akarnánk hallani a halál küszöbén álló zeneköltőt, akkor ebből a tételből semmi esetre sem fog sikerülni. Persze ez a vidámság sem a legféktelenebb, de méltó ellenpárja az első két, elgondolkozó tételnek.
Kevés szó esett eddig Malcolm Bilson pianista tevékenységéről. Bilson saját bevallása szerint 34 esztendősen, 1969-ben jegyezte el magát a fortepianóval. Egy életművel a háta mögött, a hatvanas éveiben, a hangszer (és nyilván a komponista) összes létező rezdülésének aprólékos ismeretében fogott e sorozatba. Bilson minden hangja magától értetődő a lemezen található további 15 szonátában is. Megfellebbezhetetlen. A hallgató azzal a tökéletességgel találhatja szemközt magát, amely csak az igazi nagy művészek sajátja. Nem hivalkodik, nem tolakodik, egyszerűen csak: van.
Csak köszönni lehet a Hungarotonnak, hogy a szólólemezek megjelenését követően 2007-ben egy albumba rendezve is kiadta a hanyagolt sorsú műveket. Ezzel talán egy lépést tett abba az irányba, hogy ezúttal is felfedezhessük Erdélyi Miklós szép mondatának igazságát:
„Schubert (és Mozart) akárhová nyúl le, mindenütt virágot talál”.
