Franz Schubert és a zongoraszonáta – I.
A Hungaroton néhány éve egy viszonylag elhallgatott, de mégis izgalmas CD-sorozat kiadásával irányította a figyelmet Franz Schubert zongoraszonátái felé. Mielőtt azonban tüzetes vizsgálat alá vetnénk a Malcolm Bilson nevével fémjelezett kiadványt, szükségesnek tűnik a komponista ez irányú tevékenységét is górcső alá tenni.
Annál is inkább, mert mint a legutóbbi szerkesztőségi kocsmázáson többen egybehangzóan állapítottuk meg, a hazai (és sajnos a nemzetközi) koncertéletben Schubert szólózongorára komponált szonátái csak igen elszórtan, az alkotások (és a komponista) zenei nagyságrendjéhez képest mindenképpen elenyésző arányban jelennek meg. Ez ominózus ítéletet amúgy pont az antagonisztikus Grigorij Szokolov múlt havi, rendes évi koncertje indukálta, ahol a különc orosz ezúttal az est rendes részét a D.850-es, D-dúr szonátával fejezte be.
Szóval, induljunk ki abból, hogy Schubert zongoraszonátái gyászosan ritkán hallhatók, s a legderekabb billentyűzsonglőrök is csak elvétve veszik műsorra őket. De ha igen, akkor is többnyire a három utolsót (c-moll, D.958; A-dúr, D.959; B-dúr, D.960), míg a komplett sorozat előadására manapság épeszű előadó alig vállalkozik. Az említett Szokolov amúgy (ebben is) kicsit kilóg a sorból, de ő is csak a Mester utolsó korszakából szeret mazsolázni olykor-olykor. (Van azért egy-két nagy kivétel.)
Persze, ha az összes Schubert-szonáta előadásának kérdése felmerülne (lám, Bilsonnál is például felmerült), akkor mindjárt beleütközünk az alapkérdésbe: hány zongoraszonátája is van ennek a bántóan fiatalon elhunyt, mindössze harmincegy esztendőt megélt komponistának? De ez egy olyan kérdés, amit (önvédelemből) sosem fogok feltenni kvízjátékunkban, ugyanis 15 és 22 között szinte minden válasz elfogadható. Az előbbi szám a híres-neves Breitkopf & Härtel komplett kritikai kiadásán, utóbbi pedig Otto Erich Deutsch (a róla elnevezett számok szülőatyja) kutatásain alapul.
Schubert szonátáinak Bilsonéval együtt összesen öt komplett felvételére sikerült rábukkanni. A veterán Wilhelm Kempff 1965 és 70 között 18 szonátát rögzített a Deutsche Grammophon lemezén. Az időben őt követő felvétel Walter Kliené (1970-es évek elején), a VOX által kiadott anyagon 18-at játszik. Schiff András (1993–95 között, DECCA) 19-et vett fel, míg Mitsuko Uchida (1998–2005, Philips) mindössze 12-őt. Bilson is lakonikusan 18-nál húzta meg a sor végét, el is magyarázza, hogy miért. (Mi is visszatérünk erre majd később.)
Deutsch egyébként – derék kutatóhoz illően – mindent összeszedett, amit csak lehetett. Az ő 22-es számában még olyan „szonátának tűnő” töredékek is megtalálhatók, melyek egy negyed tételnek alig felelnek meg.
De vissza kell még térnünk egy hosszabb kanyar erejéig a hanyagolás miértjére is. Philip Radcliffe, a téma egyik legalaposabb ismerője szerint Schubert szonátái a közeli kortárs Beethoven, helyesebben inkább az általa alkotott 32 remekbe szabott szonáta miatt kerültek árnyékba. És Radcliffe állításában van is némi igazság. Beethoven műveit az utókor nemes egyszerűséggel a szonátairodalom abszolút csúcsának tartja.
De nemcsak az utókor. Az 1827-ben (tehát Beethoven halála évében, s egy esztendővel Schubert elhunyta előtt) megjelenő angol zenei lexikon egyértelműen Beethovent nevezi a kor legnagyobb komponistájának, ezzel szemben bár ír öt különböző Schubertről is, a mi Franzunk nincs köztük. Egyszerűbben szólva Beethoven domináns mivolta Schubert előtt is egyértelmű lehetett. Ebből következik az a talán merész állítás, hogy Schubert pont ezért fordult olyan műfaj felé, melyben a példakép Beethoven nem alkotott annyira nagyszabásút. És a dalok épp ilyenek.
Legalábbis én ezzel magyarázom, hogy a dalait, szimfóniáit, s egyéb kamarazenéjét viszonylagos rendben hagyó komponista a Deutsch által említett 22 szonátakezdeménynek csak a felét fejezte be, azok közül is némelyiket elég ellentmondásosan. Talán maga sem bízott abban, hogy zongoraszonátái túlélik őt? Nem tudni.
Annyi viszont tény, hogy egy Chandler-krimi változatosságával és kiszámíthatatlanságával felér, ha végigböngészgetjük Schubert zongoraszonátáinak elő- és utóéletét. Fussunk csak át rajtuk röviden, Bilson lemezét alapul véve, időrendben, 1815-től (Schubert ekkor 18 esztendős). Ha követni tudnak, mindenképpen megéri!
- Az 1815-ös két korai szonátát (E-dúr, D.157 és C-dúr, D.279) Schubert befejezetlenül hagyta, ezek közül az előbbit Bilson kicsit érthetetlenül kihagyta a sorból (ugyanis van kotta belőle, bár a darab töredékes), az utóbbit viszont a saját anyagával kiegészítve vette fel.
- Az 1816-os E-dúr, D.459-es szonáta 1843-ban megjelent, mint Fünf Klavierstücke (Öt zongoradarab), de a szonáta-összkiadásból hiányzik. Bilson az ötödiket kihagyja, viszont a másodikat játssza zárótételül (korrektül megmagyarázza azzal, hogy a második finale szerkezetű, az ötödik meg nem), s így jön ki a négy szonátatétel.
- 1817 zongoraszonáták szempontjából a legtermékenyebb év, Schubert még csak 20 éves. Összesen hét szonáta vagy szonátakezdemény született, az a-moll, D.537-es a legelső, melyet a komponista rendben befejezett. Az Asz-dúr, D.557-es (azzal, hogy meghökkentően, Esz-dúrban végződik) az egyik nagy kakukktojás a maga három tételével. Bilson mindenesetre beveszi a listába, s úgy magyarázza, hogy ez egyfajta főhajtás a szonátaforma atyamestere, Carl Philipp Emanuel Bach előtt.
A mindössze kéttételes e-moll, D.566-os mű utolsó tétele egyértelműen hiányzik, ráadásul a kéziratban fennmaradt harmadik tételről kiderült, hogy nem szerves része a darabnak, Bilson ki is hagyja, csak a két csonka tételt rögzíti. Fura, de e mű tételei eredetileg külön-külön jelentek meg kiadásban, az első tétel 1888-ban, a második 1907-ben (máskor is előfordult ilyen).
Különös története van a Desz-dúr, D.567-es szonátának, mely lemezünkön nem is szerepel. A talányos szerző a félbehagyott művet néhány hónappal később áttette más hangnembe, és jelentős eltérésekkel befejezte, ez lett az Esz-dúr, D.568-as szonáta, Bilson is ezt játssza.
Az egyik legkülönösebb előélete a fisz-moll, D.571-es szonátának volt. Az első tétel 1817-es datálású kéziratán szerepel, hogy „V. szonáta” (Deutsch szerint ekkor már a kilencediknél járunk), viszont a további tételek elszórtan kerültek elő az életműből, ráadásul az első és a negyedik tétel hiányos. Tovább árnyalja a képet, hogy az első tétel legfőbb motívuma előkerül a jóval későbbi négykezes f-moll Fantázia (D.940) főtémájában is. Bilson mindenesetre saját szakállára befejezte a két hiányzó tételt. A mozgalmas évet záró H-dúr, D.575-ös szonáta végre megint egy rendben lezárt, azaz befejezett alkotás. - 1818-ban mindössze két szonáta született, a C-dúr, D.613-as mű nagyon töredékesen maradt csak fenn, Bilson nem is bajlódott vele. A szintúgy befejezetlenül hagyott, s az összkiadásban sem szereplő f-moll, D.625-ös darab csonka első tételét viszonylag egyszerű volt befejezni (a visszatérésnél szakadt meg). A második tételnek Bilson – némileg vitathatóan – egy másik Schubert-művet, a D.505-ös Adagiót illesztette (talált ugyanis egy fennmaradt dokumentumot a komponista bátyjától, aki szerint Schubert ide tervezte), de az átvezetést ezért harmóniailag átírta (értsd: hangok maradtak ki és jöttek hozzá újak), míg a másolatban fennmaradt tételt (Scherzo) úgy ahogy volt, kihagyta.
- Az 1819-ből származó D.655-ös, cisz-moll szonátából csak az első tétel eleje maradt fenn, így azt Bilson (is) elvetette, míg szintúgy erre az évre datált A-dúr, D.664-es szonáta a sorban a harmadik befejezettnek tekinthető alkotás (1829-ben, Schubert halála utáni évben ritka kivételként meg is jelent nyomtatásban), bár egyes szerzők (pl. Alfred Einstein) gyanítanak egy lappangó negyedik tételt is. Mindenesetre Bilson az általa eredetinek gondolt háromtételes verziót vette lemezre.
- Itt most egy nagy lyuk következik, a következő szonátára ugyanis négy évet kellett várni. 1823-ban az akkor 26 esztendős Schubert az a-moll, D.784-es művet alkotta meg. Az érett hangulatú szonáta megint egy rendben összerakott és lezárt alkotás, mint látni fogjuk mérföldkő a művek kicsit kusza sorában.
- Egy év megint kimarad, de 1825-ben több új szonáta indult el Schubert műhelyéből. A befejezetlen C-dúr, D.840-es mű az összkiadásban nem is szerepel, Bilson viszont a töredéket elég izgalmasnak találta. A részlet egyébként alkotója halála után vagy három évtizeddel megjelent, akkor kapta a „Reliquie” melléknevet. (Jellemző adalék, hogy a kéziratban a harmadik, Menüett tétel úgy szakadt meg, hogy Schubert odaírta: „etc., etc.”. Ahogy a Bilson-lemez bookletének egyik szerzője, Sarah Katherine Day megállapította: „mintha az utolsó ütemek már biztosan megvolnának a fejében és le sem kellene írnia őket”.) Bilson mindenesetre befejezte a szonátát.
Az a-moll, D.845-ös szonáta megint egy korrektül befejezett és komplett mű. (Érdekes, hogy a Schubert által is késznek ítélt szonáták közül milyen magas az a-moll hangneműek aránya.) A kivételesen már az alkotó életében sikert elérő mű ugyan hamarosan megjelent nyomtatásban, de számos hibával, melyeket a kritikai kiadások tettek igazán helyre.
A D-dúr, D.850-es („Gasteiner”) szonáta megint egy rendben lezárt és véglegesnek tekinthető, ezáltal problémamentesnek elkönyvelhető alkotás. - 1826-ban egyetlen szonáta készült, a G-dúr, D.894-es. Ez a mű is megjelenhetett Schubert életében, de tételenként, mintha nem is összefüggő darabok lennének. Így valószínűleg könnyebben lehetett értékesíteni, de ezért gondolták tévesen sokan (pl. Robert Schumann is), hogy a hasonló formában megjelent D.935-ös Négy impromptu is önálló szonáta lehet. (Persze Bilson is írja, hogy a schuberti szonátatétel önmagában nem nagyon különbözik egy sima fantáziától, erre ő a Wanderer-fantáziát hozza fel példának.)
- Az utolsó évben, 1828-ban három abszolút remekmű született. A c-moll, D.958-as, az A-dúr, D.959-es és a B-dúr, D.960-as szonáta. A három posztumusz alkotás eredeti állapotában maradt meg, Bilson is változatlan formában rögzítette őket.
Valamiért keveset beszélünk arról, hogy minden pianista-komponista esetében a műveken tetten érhetőek a szerző zongorista képességei és adottságai. Nemcsak az olyan extrém esetekben, mint Liszt vagy Rahmanyinov, hanem ugyanígy Mozartnál, Beethovennél és másoknál, így Schubertnél is.
Schubert zongorázásáról fennmaradt, hogy viszonylag rövid, és a zongorázást kevésbé segítő tömzsi, de ugyanakkor kellően fürge ujjakkal rendelkezett. Ide vezethető vissza, hogy billentyűs zenéjében kevésbé törekszik a szélsőséges dinamikai hatásokra, a finom és csillogó technika még az erőteljesebb utolsó műveknél is szembetűnőbb. Ezért talán Schubert Beethovenhez képest apró visszafordulást jelent a romantika felé vezető úton (a zongoraszonátákban mindenképpen). Akkor is, ha a harmóniai megoldásokban, a hangnemi váltások viszonylag laza és könnyed kezelésében (épp az utolsó művekben) pontosan folytatja a beethoveni hagyományt.
És akkor eljutottunk a Bilson-lemez másik sarokpontjához: milyen hangszeren játszott Franz Schubert?
Ma – alapesetben – senki nem ütközik meg azon, hogy Schubertet (vagy akár Beethovent, Mozartot, Chopint vagy más kortársat) egy hatalmas, acélhúros hangversenyzongorán (Steinway, Bösendorfer, Yamaha stb.) szólaltatnak meg. Ugyanakkor jó tisztában lenni azzal, hogy Schubert (és a többiek) zongoraművei távolról sem szóltak olyan (eufemisztikusan szólva) bombasztikusan, mint manapság a korszerű hangszereken. Egyszerűbben: „szerzői szándékról” beszélni e grandiózus hangszerek esetében egyszerűen badarság.
Elismerem azonban az érvet, hogy a világ halad, és hogy a mai hangszerek is modernebbek. Ugyanakkor, ha szeretnénk pontosan kibontani a zenei szövet textúráját, fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy Schubert nem zongorán, semmiképpen sem a mai értelemben vett hangszeren játszott. Nem arra „tervezte” műveit – az ő hangszere a fortepiano volt.
(Folytatjuk)
