Fidulák, Hegedűk, Stradivárik

"Ennek pedig attyafiánac Iubal volt neve,
ez volt találóia az hegedülésnec
és lántolásnac mesterségénec."

(Vizsolyi Biblia,
Mózes I/4/21.
Fordította Károlyi Gáspár)

Idézetünk szerint Jubál volt a hegedülés feltalálója; ő lehetett talán a hegedű feltalálója is!? (Hogy annak melléktermékeképpen még a "lántolást" is sikerült előállítania, az különösen szerencsés dolog, hiszen ezt a zeneszerszámot is mind a mai napig használjuk, sokunk gyönyörűségére). De nem árt az óvatosság. Nézzünk egy kissé utána ennek a bibliai hegedűnek, hiszen annyi mindenről bebizonyosodott már, hogy nem egészen úgy áll a dolog, mint első pillantásra hihettük volna. Különben is, csak "az együgyű hisz minden dolognak; az eszes pedig a maga járására vigyáz". A mértéktartó kétkedés már csak azért is indokolt, mert a bibliai sorokat hozzávetőleg az i. e. 8. században írták héber nyelven, és az 1500-as évek második felében fordították magyarra. A közben eltelt két évezred alatt már az eredeti bibliai szövegek is sokat romlottak, a különféle fordítások pedig gyakran inkább ferdítésnek bizonyultak. Így vált tiszteletreméltó Jubál atyánk hol a lantosok-síposok, hol a citerások-fuvolások, hol pedig a hárfások-fuvolások ősévé. Fogadjuk el ez utóbbi feltevést. Így azonban megint nem tudjuk, ki találta föl a hegedűt; éppígy a címadó fidulát, violát és "hegedőt" sem akaszthatjuk egyetlen boldog ősünk nyakába sem.

Akkor sem könnyebb a helyzetünk, ha a szóban forgó 2300 évet átugorjuk, és csak az 1500-as évektől követjük nyomon hangszereink történetét. Igaz, ekkor már bizonyíthatóan léteztek azok a hangot adó szerszámok, amelyeket hegedűknek hívunk ma is. Fennmaradt róluk rengeteg írásos emlék, meglehetősen sok, a hangszerek fájánál tartósabb anyagokból készült képzőművészeti tárgy - de hol vannak maguk a hangszerek? Ezek közül csak nagyritkán kerül elő egy-egy erősen megviselt példány. Az ősi hangszereket leginkább még az az ősi közeg őrizte meg, amely Jubálnak is hazája volt: a sivatag. Ez a vidék adott otthont meg szűkös kenyeret az ősöknek, ez termett fát a zenészek szerszámaihoz, és ez konzerválta száraz homokjával e könnyen romló emlékeket.

És országhatárainkon belül maradva, vajon mit tudunk meg a hegedűkről? Történelmünkben nem túl gyakran találkozunk a cikkünk címét adó hangszerekkel, a négy közül egyikről sem írtak magyar nyelven a 13. századot megelőzően, és a legkorábbi - a viola - akkor még nem hangszert, hanem személyt jelölt. "Hegedűs" szavunk sem korábbi 1394-nél: ebben az évben jegyeztek fel egy ilyen nevű személyt. Vagyis négy címszavunk közül ez a kettő eredetileg személynév volt. A fidula szó eredetét nem ismerjük, a Stradivari azonban megintcsak személynév: az egyik leghíresebb olasz hegedűkészítő család neve, amelyet átvittek az általa készített hangszerekre (és kissé szélesebb értelemben minden ma ismeretes hegedűre is). Vagyis a szavakkal még csak boldogulunk valahogy, de jelentésükkel és az értelmezésünk szerinti tartalmukkal már nehezebben. Próbálkozzunk talán egy másfajta megközelítéssel. Őseink is megszülettek - és (hozzánk hasonlóan) végül nekik is meg kellett halniuk. Ehhez a legkülönfélébb tanácsokat, parancsokat, kéréseket és törvényeket kaphatták, és a lényeg mit sem változott:
hosszabb-rövidebb ideig családban, törzsben, klánban, nemzetségben, nemzetben, államban végigélték-végigéljük az életet, miközben koronként-helyenként többet vagy kevesebbet dolgozunk, háborúzunk, kereskedünk, utazunk, tanulunk, alszunk. Mindezt emberi közösségben tesszük. Az ember társadalmi lény is. Intézmények egész sora gondoskodik a továbbéléshez feltétlenül szükséges munkaerő újratermeléséről. Az ember minden társadalom számára fontos volt, ezért gondolhatott az egyén - még a megnyomorító helyzetekben is - saját érdekei védelmére. Ennek egyik fontos eleme volt a pihenés, a kikapcsolódás - a szórakozás. Véleményem szerint ennek sem volt kisebb jelentősége, mint a közhasznú értelemben vett munkának. (Hogy időnként kevesebb figyelmet fordítunk rá, az persze egészen más kérdés. Munka, pihenés nélkül vagy pihenés munka nélkül értelmetlen kategóriák. Meg lehet feledkezni erről, de ez mit sem változtat a tényeken. A levegővételről sem sokat beszélünk, természetesen. Amíg van levegőnk. De jöjjön csak egy téli szmog, borítsa el szobánkat a kályhafüst...)

Kevés okunk lehet annak feltételezésére, hogy a régi emberek ne pihentek, ne mulatoztak, ne szórakoztak volna. Ezt pedig hangszerek nélkül alig lehet elképzelni. Vagyis nem kevesebbet állítunk, mint azt, hogy a hangszerek nagyjából egyidősek az emberiséggel. Ennyire öreg hangszereket, igaz, még nem találtunk - de lehet, hogy csak rosszul keressük. Esetleg zavar a megszokott formavilág, és észre sem vesszük azt a sok egyéb eszközt, amely hangszerként szolgálhatott, vagy legalábbis hangszerként is szolgálhatott az elődöknek.

Időszámításunk előtt 15000 évvel festette ezt a képet valamelyik ősünk a franciaországi Trois Fréres-i barlang falára. Az álcás vadász? varázsló? táncos? tűzgerjesztő? kezében tartott szerszám ugyancsak hasonlatos a valamennyiünk által ismert íjakhoz. Hogy ez itt éppen "hangszer", "vonó" vagy fegyver, ebből a nézőpontból mellékes lehet - ez a szerkezet minden körülmények között hangot is keltett használata során.

Ki bizonyíthatja ma már, hogy az emberiség útja "Az íjaktól a hegedűkig" vezetett, és nem fordítva: a hegedűktől az íjakig? Feltételezik, hogy a harc a fejlődés motorja, de lássuk be, hogy sokkal ésszerűbb is lehet a fejlődés iránya. Alkalomadtán a hangszerek is fegyverként funkcionálnak. Emlékezzünk csak Lehelre, akinek kürtje Konrád fején távolról sem zenei célokból csattant. (E mondából azonban egyetlen szó sem bizonyult igaznak. Lehelt nem így, hanem Lél-nek hívták, Konrád már rég halott volt, amikor Lélt elfogták, a krónikák a különböző csatákat összekeverték, így az augsburgi 955-ös események összemosódtak a korábbi és későbbi mondák tartalmával, és különben is a jászberényiek Lehel-kürtje csak az 1700-as évek végéről ismert.
Másrészt, valaha a katonai kürtök töltötték be többek között a modern hírközlő berendezések feladatkörét, és ha szükség volt rá, úgy a talpalávalót is szolgáltatták.) Tény, hogy elődeink sokkal kevesebbet írtak a muzsikálásról és a hangszerekről, mint a háborúkról és a fegyverekről, de nézetem szerint a zene annyira hozzátartozott az emberek mindennapi életéhez, hogy az események zenei vonatkozásait az írástudók nem tartották feljegyzésre méltónak. A híradások ma is inkább propaganda céljából foglalkoznak a zenei eseményekkel, semmint avégett, hogy hírt adjanak az utókornak. Úgy gondolom tehát, hogy a régi korokban szünet nélkül szóltak az énekmondók hősi történetei, a ritmuskeltő dobok, ütőhangszerek táncritmusai, a kürtök, trombiták harci jelei, a templomok harangjai és kórusai, az orgonák és lantok, kobzok és hegedűk. Zengett-zúgott az ember történelmi világa. A természeti és az emberi hangok átszőtték-átfonták az emberi élet ünnepeit és mindennapjait. Mintha csak ma lenne.

A hangszerek mindenkor bizonyos meghatározott feladatokat láttak el, ezeknek kellett megfelelniük. Hangot kellett bizonyos célok érdekében kelteniük, a hangnak pedig meghatározott fizikai tulajdonságai vannak; ha nagyon szűkszavúan összegezzük ezeket a tulajdonságokat, úgy elegendő megemlítenünk a

hangerőt,
a hangmagasságot,
az időtartamot és
a hangszínt.

Hangszereinket úgy alakítottuk az idők során, hogy azok képesek legyenek mind szélesebb hangsávban, egyre gyorsabban megszólalva, mind hosszabb ideig, irányíthatóan hangot adva, sokféle és egyre többféle hangszínnel megszólalni. És ez még nem minden! A lovasoknak ugyanis fontos lehetett, hogy mindezt egyetlen kézzel lebonyolíthassák, hiszen közben még a lovat is irányítani kellett; az énekes csak felváltva használhatta a száját a hangszerek megfúvására és az énekmondásra, tehát jobb volt a pengetős hangszer; ennek viszont a hangja hamar elhalt és nagyon erőtlen volt, tehát kevésbé volt alkalmas a hangosabb mulatozások táncához. Egy-két fúvós nem elegendő a gazdagabb kísérő harmóniák megszólaltatására; a rézfúvók hangja nem volt a legalkalmasabb eszköz a halk szerelmi vallomásokhoz. Az orgona szépen szólt a templomokban, de nem csaphatta a hóna alá a vándormuzsikus, s ha mégis, akkor is kellett egy másik ember, hogy a hangszert fújtassa.

(Hihetetlen mértékben képes megnövekedni az emberi igényesség! Vajon van-e olyan muzsikus, aki ne álmodoznék egy, a meglevőnél még jobb hangszerről? A hegedűknél maradva, a hegedűspalánták egyre
nagyobb hegedűkre vágynak: az 1/8-os, 1/4-es hegedűk koptatói 1/2-es, 3/4-es, majd 4/4-es (egész) hegedűket szeretnének. A kissé kopottas, használt "Lavottákat" boldogan cserélik új hangszerre, főként, ha az
nagyobb is, mint a régi. Még nem tudják, hogy felnövekedve örömmel cserélnék vissza, már mint gyűjtők, az újabbakat a régi hegedűkre... És nemcsak azért van ez így, mert "mindig a másik part tűnik szebbnek". Nem. Mindig jelen van egy megfoghatatlan és mégis valós, más természetű értékrend is, akár tud erről a vágyakozó, akár nem.)

Az igények elvileg mindenkor kielégíthetők - csakhogy rendszerint nem egymástól függetlenül. Ha ugyanis azt szeretném, hogy a hegedűm elég mélyen szólaljon meg, akkor nagyobbra kell méreteznem, és így már nem hegedű lesz belőle, hanem mélyhegedű, vagy gordonka. Ezt már nem olyan könnyű szállítani, így a korabeli táncmesterek inkább le is mondtak erről az igényükről, és inkább a zsebben hordható, kevésbé férfias hangú hegedűket részesítették előnyben. A kisebb szalonok néhány vendége megelégedett a szerényebb hangerejű, de bársonyos, lágy hangzású hegedűk hangjával, de ez nem lehetett elég a korabeli kocsmák, csapszékek vendégeinek. Semmi sem tökéletes - mondhatná bárki az olvasók közül. És így igaz. De tegyük a szívünkre a kezünket, csak a hegedűkkel vagyunk így? Elképzelhető-e, hogy szerelmünk egyidőben legyen szőke és fekete, karcsú és teltebb, törékeny-védendő és erőteljes-bátorító? Nos, miért éppen a hegedűk lennének kivételek? Nem lehetnek. Ha tehát jobbá, használhatóbbá kívánták tenni az "őshegedűket", úgy különféle változtatásokat kellett eszközölni rajtuk.

Előbb azonban minden bizonnyal fel kellett találni a hegedűt.

Ha nem Jubál, akkor ki lehetett a hegedű feltalálója? A szobrokat is könnyebb ledönteni, mint helyettük újat állítani - de azért szolgálhatok néhány javaslattal. Itt van mindjárt a szakmabeliek előtt leginkább ismert hegedűfeltaláló: Tiefenbrucker.

Kaspar Tieffenbrucker-Gasparo Duiffoprugghar, akit gyakran neveznek a hegedű feltalálójának. Mi úgy véljük, ő "csupán" egyike a kor jeles mestereinek. (Pierre Woeriot 1562-ből származó metszetén nem is láthatunk mai fogalmaink szerinti hegedűt.)

Ha nem téved a krónikás, Gaspardnak keresztelték az istenadtát, mégpedig ugyanabban az évben, amikor nálunk a Dózsa-vezette parasztfelkelés kezdődött, 1514-ben. Ha a keresztnevét elfogadjuk is, annál több vita zajlott a vezetékneve körül. Ezt ugyanis írták és írják még máig is Dieffopruchar, Duiffobrugcar, Duffobrocard, Duiffoprougar formában is - olvasóim talán már sejtik: aszerint, hogy az írás szerzője németnek, olasznak vagy franciának kívánja-e beállítani. Magam legszívesebben eldöntetlenül hagynám feltalálónk nemzetiségét, hiszen német földön született, francia földön halt meg, s közben itt is, ott is, no meg olasz városokban is dolgozgatott. Véleményem szerint azonban nem lehet kétséges, hogy még ha nevezettet ábrázolja is egy korabeli metszet a hegedű feltalálójaként, neki - mint egy nagy hangszerkészítő család tagjának - minden bizonnyal megvoltak az elődei. És azon a bizonyos arcképen, amelyen kedves hangszerei között látható a hegedű feltalálója, nincsen hegedű! Láthatunk ott a mai szóhasználat szerinti lantot, teorbát, violát, fidulát és egyéb hangszereket is, de egyetlen hegedűt sem fedezhetünk fel a képen. Kit tartsunk hát és milyen hangszer feltalálójának? Egyvalamiben lehetünk biztosak: hogy azért mégiscsak vannak hegedűink, és helyettünk - az emberek helyett - más nemigen készíthette el ezeket. Az ókori világ kisebb-nagyobb kultúrái már ismerték a legfontosabb hangszertípusokat: az idiofon (önrezgő), az aerofon (fúvós), a membranofon (hártyás) és kordofon (húros) hangszereket. Ha ezt az osztályozást nem is tartjuk tökéletesen használhatónak, annyit el kell ismernünk, hogy minden próbálkozás ellenére sem sikerült jobbat találni, és mindössze egyetlen újabb csoport felvételével (az elektrofonokra gondolok) az ősi felosztást máig is elfogadhatjuk. Márpedig megszámlálhatatlanul sok hangszert készített az emberiség addig, míg egyáltalán eljutott az osztályozás gondolatáig. Amikor Jubál - igazából sok-sok Jubál-előd - megragadhatóvá vált az írás tudója számára, már használatban voltak a fúvós és ütős hangszerek, nemkülönben a húros hangszerfajták tömegei. Egyetlen lényeges eszköz hiányzott még: a vonó.

Sok muzsikusnak ma is az a véleménye, hogy a vonós hangszerekben nem is a hangszer az igazán fontos, hanem a vonó. Ebben bizonyára van némi túlzás, annyi azonban tagadhatatlan, hogy ég és föld a különbség a pendített, megütött, illetve vonóval megvont húr hangjai között. Talán még emlékezünk arra, hogy a zenei hangnak négy fontos jellemző tulajdonságául a hangerőt, a hang magasságát, időtartamát és hangszínét jelöltük meg. A megszólaltatás módja ezeknek mindegyikét befolyásolja, igaz, különböző mértékben. A vonó használata azonban még egy lényeges előnnyel jár. A vonóval ugyanis a már megszólaltatott hangot folyamatosan változtatni, erősíteni-halkítani, nyújtani-rövidíteni tudjuk és hangszínét is megváltoztathatjuk. Igaz, ehhez már igen fejlett játéktechnikára van szükség, de ha a muzsikusnak már másra nincs gondja, csak a saját művészetére, akkor bőven jut rá ideje. Habár ettől most még messze vagyunk, hiszen történetünk még csak a 8-10. századnál tart, amikor is a vonót igazolhatóan alkalmazni kezdik Európában. Ezek a vonók még tényleg nagyon hasonlítottak az íjakhoz. A korábbi pengetők (plektrumok) megnyúltak, és hosszabb botocskák is láthatók a korabeli hangszerábrázolásokon; nem tudjuk, hogy csupán pendítgették velük a húrokat, vagy ütögették - esetleg vonogatták is azokat. (Ilyen mutatványokat manapság is láthatunk egy-egy cigányprímás alakításában: borospalackokkal, ruhafogasokkal vagy éppen a vonó fájával szólaltatnak meg dalokat, táncokat, bámulatraméltóan.)
Egyszóval, a vonó feltalálásának időpontja is bizonytalan. Ma úgy tudjuk, hogy muzsikusaink a 8-10. század óta használnak vonót. Maradjunk ennél a kornál és vegyük sorra, hogy a középkori muzsikusok vonói egyáltalán milyen hangszereket szólaltathattak meg. Valamennyit természetesen sem sorolhatjuk fel, de megismerkedhetünk néhány ismertebb hangszerfajtával (mai ismereteink birtokában akár típusoknak is nevezhetjük ezeket). A korai képzőművészeti alkotásokon ezek közül többnyire a fidulákkal, rebekekkel és violákkal találkozhatunk a hárfák, lantok, orgonák, fúvósok, dobok és citerák társaságában. Ezek a hangszernevek azonban igen sokszor megcsalhatnak bennünket - sokszor még a fordítások tudós magyarítóit is! - mert az elnevezések mögött megbúvó hangszerek koronként és országonként eltérőek. Nyilvánvaló, hogy az író és fordító (hacsak nem tájékozott muzsikus) nem szokott ügyelni az egyes hangszerfajták nevére, s így a jó szándék ellenére a cythara (küthara, görög pengetős hangszer) a fordításban citerává (olykor hegedűvé) lesz, a cymbalum (ókori csengő) cimbalommá ferdül, a török síp tárogatóvá változik, míg a kobozból hol lant, hol "hegedő", vagy esetleg éppen tambura sikeredik. (Nem lehetek bizonyos abban, hogy Önöket is hasonló érdeklődés sarkallja az ilyen és hasonló átértelmezések megfejtése iránt, de ha megtisztelnek írásos véleményükkel, úgy egy más alkalommal figyelmet szentelhetünk ezeknek a névmódosulásoknak is. Talán ez is megérne egy "szeánszot", ha gondolják.)

A fidulának nevezett húros hangszer mai ismereteink szerint a 8. sz. vége felé már használatban volt, ekkor fedezhetjük fel első ábrázolását egy elefántcsont könyvborítón. Azt mondhatjuk róla, hogy a korai, igen sok változatból a 12-13. századra alakul ki egységesebb csoport. Ekkor már általában ovális alakú. Piskótára emlékeztető deréktáji beszűkítéssel készítik, gyakran egyetlen darabból vésik, később már külön oldalakkal alakítják ki a rezonáló testet. Többnyire magasabb fekvésű (tenor, alt) hangok képzésére alkalmas húrokkal szerelték fel, s ezeket a mai hegedűktől eltérően nem oldalirányú, hanem előre vagy hátra felé néző fakulcsokkal hangolták. E hangszerek tetőlapján két befeléhajló, holdsarló alakú hangnyílás csatolta a levegőbe a rezonátorként működő hangszertest hanghullámait. A muzsikus a vállának támasztotta, alkalmanként a nyakába akasztotta, esetleg az ölében tartotta, és úgy játszott ezeken a hangszereken. Feltehető(??), hogy a fidula derekát már a vonós játékmód következtében karcsúsították, hiszen a korábbi húros hangszerek (kör, körte, rombusz, ásó, vagy sonka formájukkal - hogy többet ne említsünk) inkább a korábbi, pengetős játékmódhoz alkalmazkodtak. A rebek néven ismert hangszerek, számtalan változatban (és nem csekélyebb névváltozattal) igen elterjedt eszközök voltak az európai középkor muzsikusainak kezében. (Előfordultak Afrikában és Ázsiában is, bár játékmódjuk ott nagyon eltérő is lehetett.) Egyes kutatók úgy vélik, hogy ezek a körte- és csónakformájú, többnyire kisebb méretű instrumentumoknak köszönhetik a későbbi hegedű-utódok a fogólapot, a kulcsok keresztirányú elhelyezését és esetleg a húrok kvintelő hangolását (ötöd - kvint - hangközök szerint: például c-g-d¹-a² vagy g-d¹-a¹-e²).

Azután ott voltak az elődök soraiban a lírák, rebekek, fidulák mellett a crwthok, nyenyerék és violák is. Közülük csak a véleményünk szerinti legutolsót, a violát méltatjuk figyelemre, mivel a viola és a hegedű összehasonlításából érthetővé válik az újabb hangszer rohamos térnyerése és napjainkig tartó népszerűsége. Mi a különbség egy viola és egy hegedű között? A szakértő olvasók nézzék el nekem, hogy nem a tudományos terminusokat használom, de úgy gondolom, sorrendi elsőség illeti meg a látható, külső jellegzetességeket. A violában talán a leginkább szembetűnő a felső, kulcshordozó szerkezete. A "fej"-nek nevezett rész többnyire emberek, állatok, olykor növények vagy stilizált alakzatok vonalait viseli (a hegedűkön viszont többnyire csiga alakú). A viola húrjainak száma általában meghaladja a jelenleg használatos négyet, inkább öt, de több is lehet. A nyak ezért vastagabb, rajta "kötések", "bundok", húrmércék találhatók, félhangonkénti beosztásban. (Némileg hasonlít a modern gitárokon alkalmazott érintőkhöz, de amazok rendszerint bélhúrok kötéseiből készültek.) A violák körvonalai inkább hosszúkásak, mint kerekdedek, mivel a hangszer vállkiképzése csapottabb, mint a modern hegedűké. Az oldalak jóval magasabbak, az oldalbevágások nyitottabbak. A hát egészen lapos, fűrészelt, nem pedig vésve mélyített kiképzésű; belülről keresztlécekkel erősítik meg. A hangrések a tetőn láng, pióca, sarló vagy sok egyéb alakúak lehetnek, és olykor középen, a fogólap alatt még egy kerek, csipkeszerűen áttört hanglyukat, "rozettát" is találhatunk. A húrtartókat rendszerint nem a test alsó végébe illesztett gombhoz, hanem az alsó kávén túlnyúló fa vagy csont "cövekhez" rögzítik, amely a húrtartó e célra kiképzett nyílásába illeszkedik. A tető és a hát szélei nem nyúlnak túl az oldalakon, tehát hiányzik a modern hegedűkön megszokott perem.
(Mindezek az ismertetőjegyek természetesen csak a fontosabb eltérésekre utalnak.)
A különbséget könnyű felismerni, mind a korabeli képzőművészeti alkotásokon, mind pedig a hangszereken - mert ebből a korból, a 15 - 16. századból már meglehetősen sok eredeti példány fennmaradt. A Tiefenbrucker-portrén bizony még nem találhatunk hegedűket, de a zenetörténészek egyetértenek abban, hogy ez a legújabb vonóshangszer már a 16. században megjelent. Igaz, kezdetben csak szórványosan, főként Észak-Olaszország Brescia és Cremona nevű városaiban tűnt fel, de ettől kezdve nagyon rövid idő alatt egész Európa kedvelt hangszerévé vált. Egyik legkorábbi, ismert felhasználója Claudio Monteverdi volt, aki az 1600-as évek elején már hegedűre is írt szólamokat partitúráiban, de az idő tájt már Marenzio és más párizsi zeneszerzők is alkalmazzák a hegedűket. A bresciai hegedűkészítő iskola (ezzel a névvel illethetjük a több mestert útrabocsátó olasz városok hegedűkészítőit) alapítójának Gasparo de Salo-t tartják (1540-1609); nevét inkább a Gasparo di Bertolotti formában ismeri a szakirodalom. Ez az iskola a 16-17. században élte virágkorát. Legnagyobb alakját Giov. Paolo Maggini személyében tiszteli az utókor. Hegedűiket a nagyobb formátum, a laposabb boltozatok, a csaknem párhuzamos hangrések (már a ma ismert "f" lyukak), a széleket díszítő dupla berakások, olykor a csigák sűrűbb fordulata jellemzi. Nagyjából ugyanebben az időben kezdi meg működését Cremonában az Amati család legidősebb ismert mestere, Andrea is. Andrea Amati 1535-1581 között élt Cremonában. Hegedűi jelentősen kisebbek, boltozatuk magasabb, az f-lyukak kisebbek és gömbölydedebb körvonalúak, a berakás egyetlen vonallal fut körben a tetőn és a hátoldalon, a csigák szépen íveltek és fordulataik a ma is megszokott vonalakat mutatják. (Természetesen mindkét iskola hangszerei között szép számmal találhatunk kivételeket.)
E jellegzetességek értelemszerűen a hegedűcsaládhoz tartozó többi hangszerre is érvényesek. A hangszercsaládok ugyanis minden időkben a ma ismert énekkari szólamok analógiájára, szoprán-alt-tenor-basszus változatban készülnek, s így a hegedű (violino) mellett, vele nagyjából egyidőben megjelenik a mélyhegedű (brácsa), a gordonka (violoncselló) és a nagybőgő (violon, későbbi nevén gordon) is. Megjegyzendő, hogy sokak szerint a hegedű később született, mint nagyobb testvérei, hiszen éppen azok játékmódjának nehézkessége miatt konstruálták meg az áll alá támasztható, kisebb testű hegedűt. Mi azonban már tudjuk, hogy aminek csak egy oka van, az nem történik meg: egyetlen ok csak ritkán eredményez jelentős változásokat a történelemben. Ezt a zenetörténetre is érvényesnek vélem, tehát azt mondom, hogy ezek a hangszerek nagyjából egyidőben keletkeztek, egy többirányú szükséglet kielégítésére. Létrejöttek a zenei élet
társadalmi-anyagi feltételei, mindenekelőtt több észak-olasz városban. Egyházi, udvari, városi ünnepségek, a céhek és gazdag polgárcsaládok spektákulumai, a színházi és operaelőadások és ki tudja még hány más zenei alkalom - ezek rengeteg zenészt és hangszert követeltek. A hangszereket elő kellett állítani, használatuk során egymással folyamatosan összemérni, miközben a hallgatóság, a zeneszerzők és a muzsikusok megfogalmazták kívánalmaikat, és a mesterek igyekeztek ezeknek megfelelni. Ebben a korban még az sem volt ritka, hogy a zeneszerző és a muzsikus azonos személy legyen (Corelli, Vivaldi), érthető tehát, hogy nagyon szigorú követelményekkel léptek fel a korabeli mesterek művei iránt. A hangszerkészítők többnyire maguk is játszanak hangszerükön, s így a saját tapasztalataikra támaszkodva tökéletesíthetik az egyes példányokat. Ezek szerint megvalósították volna a lehetetlent? Fényes és tompa, erős és halk, bársonyos és érdes lett a hegedűk hangja (szőke is lett a fekete, kövér is a sovány) egyidejűleg? Ezt nem mondom, de tény, hogy az egyre jobb hangszerek, egyre tágabb határok között képesek megszólalni. Az értő hegedűművészek (a violák döngicsélő hangja után) most már egészen halk, de ha kellett, messzezengő hangokat is megszólaltathattak, hála a hegedű rezonáló lemezeinek (a tető- és a hátlapnak), a rezonáló test újszerű alakjának (ez lehet vállasabb vagy csapottabb vállú, lapos hátú vagy domború hátlapú, erőteljesebben vagy mérsékletesebben domború tetejű), az oldalak magasságától függő belső tér nagyságának és a hegedű nagyon sok egyéb, napjainkig változatlan (hát azért nem egészen változatlan!) tulajdonságának.

Kivételes hangszer a hegedű: családja többi tagjával együtt mind ez ideig valamennyi szimfonikus zenekar alaphangját meghatározza - leváltásuk a közeli jövőben vélhetőleg nem esedékes. Igaz, ehhez az említett mestereken kívül olyan további hírességek is hozzájárultak, mint az Amati család később élt tagjai, vagy a Guarneri família mesterei, és a hegedűkészítés vitathatatlan fejedelme, Antonio Stradivari. Ez a kor azonban már több európai város hegedűkészítőiről is híradást őrizget számunkra, hiszen az 1644-1737 között Cremonában élt Stradivari ugyanannál a Niccolo Amatinál (1596-1684) tanult, aki elképzelhetően a német hegedűkészítő iskola megalapítójának, Jakob Stainernek is mestere volt. Bizonyítékok erről ugyan még nem kerültek elő (bármilyen népszerű legyen is Szántó György Stradivari című kötete, nem tekinthető tudományos bizonyítéknak), de a hangszerek bizonyos hasonlósága, építésbeli rokonsága Niccolo Amati hatására vall. Ez a cremonai mester mindenesetre minden idők legnagyobb hegedűkészítőit tanítgatta e művészet rejtelmeire: Andrea Guarnerit, Francesco Rugierit és Antonio Stradivarit. Ez a körülmény, és természetesen nem utolsósorban magának Niccolo Amatinak a hegedűi a belátható jövőben megőrzik e mester nevét a történelem lapjain. (Az a tény, hogy egyelőre inkább a királyok és hadvezérek nevét jegyzik a krónikások, ne keserítsen el bennünket.)

Talán Önök is érdekesnek fogják tartani, hogy Jakob Stainer (akit a német nyelvterületen élők a maguk Stradivarijaként becsülnek), amikor 1683-ban 62 évesen elhunyt, már virágzó hegedűkészítő "ipart" hagyott hátra. Ugyanakkor nálunk, Magyarországon még a kezdet kezdeténél tartanak - de legalább már ott tartanak. Az első hírt erről Daniel Speer, a kalandos muzsikus, zeneszerző, író veti papírra, arról tudósítva, hogy magyarországi vándorlásai során Eperjesen találkozott egy híres hegedűkészítővel, aki egy különleges hangszert, barytont is készített, és maga is játszott ezen a hangszeren. Speer ezt a könyvét 1687-ben jelentette meg. A levéltári kutatások pedig igazolták állítását: 1649-1679 között valóban élt a Felvidéken, Kassán illetve Eperjesen egy Adam Bessler nevű muzsikus, aki az iratokban városi trombitásként, illetve hegedűkészítőként szerepel. Ezek a hangszerek bizonyára nem vetekedhetnek Stradivari vagy Guarneri munkáival. Számunkra azonban mégiscsak jelentős kultúrtörténeti értéket képviselnének - ha fellelhetnénk őket! Erre azonban, sajnos, kevés az esélyünk, egy sajátos körülmény miatt.

A magyarországi mesterek nem a német iskola magasabb boltozatú hangszerépítési elveit követték, hanem az olasz hegedűk laposabb formáját kedvelték, mely az idők során életképesebbnek bizonyult. Így történhetett, hogy később a sikerültebb magyar hegedűk mestercéduláit kiáztatták a hangszer belsejéből. Mestereink hegedűit hamis "pedigrével" látták el, és a drágább olasz mesterek cégére alatt bocsátották útnak. Ugyanez a sors jutott osztályrészül sok kiváló cseh hangszernek is, például azoknak, amelyeket Hellmer, Eberle vagy Homolka mesterek készítettek. A francia mesterek hegedűi jobbára elkerülték ezt a veszélyt, tekintve, hogy lakkozásukat tekintve meglehetősen eltérek az olasz iskola hangszereitől. (Talán eltérő világpolitikai szemléletük is akadályozta a francia mestereket abban, hogy olasz mintákat kövessenek?). Tény, hogy bár a korai mesterek munkái ott is alig-alig kerültek elő, a legnevesebb francia mesterek - Lupot, Pique, Fent, Gand, Silvestre, Vuillaume - munkái (igaz, már javarészt a 19. századból) önálló francia iskola meglétére utalnak. Ez azonban már egy másik történet. Szívesen elidőznénk a magyar hegedűkészítés első ismert nagy alakjainál: a Leeb család tagjainál, a Thiereknél, Schweitzer mesternél és még inkább Nemessányinál, akivel, úgy vélem, a csúcsokra jutottak fel a magyar hegedűkészítők, de nem lenne illendő túlságosan igénybe vennem az Önök türelmét. Nemessányival azért teszek mégis kivételt, mert őt valamennyi szakíró egyértelműen a legnagyobb magyar hegedűkészítőként tartja számon. Ezt teszik a német, angol, francia, amerikai szakkönyvek, és így méltatják a magyar zenei lexikonok is. Többnyire. Sajnos, a legújabb, még csak két kötetéig eljutott, magyarított Brockhaus-Riemann lexikonból hiányzik Nemessányi neve. Nálunk úgy szokás írni zenetörténetet, mintha abban nem lenne helyük a hangszerkészítőknek, csak az előadóművészeknek és zeneszerzőknek, olykor zenetanároknak. De ha kifelejtik is a krónikából, a tények birodalmába tartozik Nemessányi tevékenysége és valamennyi magyarországi mester szép magyar hegedűje;.

Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy talán feneketlennek kellene mondani?"... "Minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk tapogatódzunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe...kutatóbuzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszat-megállókat és úticélokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos föveny-kulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé." Úgy érzem, szebben nem búcsúzhatom, mint Thomas Mann: József és testvérei kezdő soraival. Számunkra is ilyen "föveny-kulisszának" bizonyult Guarneri és Stradivari neve. Mögöttük ott lebeg a tanító, Niccolo Amati, aki kései leszármazottja az első Amatinak. Őket is megelőzték mások, akik kevéssé ismerten vagy az ismeretlenség homályában megalkották az emberiség legcsodálatosabb művét, a hegedűt. Nem a feltalálót veszítettük el, csupán az egyetlent - helyette pedig sok megbecsülendő alkotót ismertünk meg, akik valamennyien feltalálók voltak. Műveik, hangszereik egy-egy példánya mesébeillő kincseket ér.
Akárcsak tevékenységük krónikája, életük példája is.