Anton Bruckner 200 - Az 1. és a 2. szimfónia
Ráadásul, ami a korai műveket illeti, meglehetősen rugalmas, vagy inkább rugalmasan változó lehet a megítélés. Be kell vallanom, hogy sosem hallgattam agyon az első 4 szimfóniát (értsd, a 00.-tól a 2.-ig). Mint a legtöbben, akiket érdekel valamennyire az osztrák mester életműve, a későbbi, “nagy” ópuszokkal való találkozást forszíroztam inkább, újra és újra. Épp ezek a kis írások adnak, adtak alkalmat arra, hogy kicsit erőteljesebb, tudatosabb fókuszt irányítsak az életmű első szakaszára. A múltkor azt írtam, hogy a nulladik szimfóniát jobban kedvelem, mint az elsőt. Ám, mint tudjuk, egy bármilyen zenével való összebarátkozás javarészt csak meghallgatási mennyiség kérdése. A Beatles régi új számát, a Now and then-t is csak a második meghallgatásnál kezdtem kapizsgálni, és csak negyedikre esett le, hogy milyen szép... Mit várunk hát egy 50 perces szimfonikus mű esetében?
No, a lényeg, hogy az első szimfónia is közelebb került a szívemhez. Már volt róla szó, hogy ez egy korábbi darab, mint a 0. 1866-ban íródott, míg a számozását később elvesztett 0. pedig 1869-ben. És itt megérkezünk egy újabb jellegzetességhez, a több változatban is létező szimfóniák speciálisan bruckneri jelenségéhez. E tekintetben a 3. és a 4. járatódik majd a csúcsra, de már itt, az első két számozott szimfóniánál is szembe kerülünk ezzel a problémával.
Gondoljuk csak el. Sok olyan zeneszerző volt az évszázadok során, aki nem úgy ontotta magából a kész, tökélyre formált műveket, mint pl. Mozart. Vegyük a legismertebbet, Beethovent. A világ egyik legikonikusabb zeneműve az 5. szimfónia. Tudva lévő, hogy a végül tömör, nem épp bőbeszédű, lényegre törő formába öntött nyitó tétel a sors motívummal milyen sokáig alakult, mire elnyerte végső formáját. Mégsem jut eszébe senkinek, legalább is nem tudok róla, hogy megpróbálja előásni az alkotás korábbi fázisait, és azokat előadni (pedig amúgy érdekes volna). Evidens, hogy a végső változat az egyetlen hiteles változat. Bruckner esetében ez koránsem egyértelmű. Ennek az az oka, hogy gyakran egy már kiadott mű évekkel későbbi újraírásáról van szó, nem egyetlen, hosszúra nyúlt munkafolyamat fázisairól. Így aztán szaftos viták és bizonygatások színtere, hogy az adott mű melyik változata hiteles, melyiket érdemes előadni, melyik a jobb stb. És akkor nem említettük azt az erre épülő plusz dimenziót is, hogy ugyanannak a verziónak általában több kiadása is van, a kezdetektől kezdve egészen napjainkig, melyek apró részletekben többnyire különböznek még egymástól is. Az 1. szimfóniának pl. van egy mostanság revizionált első változata, amelynek nem minden részletét hangszerelte meg a szerző. Alapvetően mégis két változat létezik: az u.n. Linzi verzió, amelynek eredetije az 1868-as premierre állt össze. Ennek a valamelyest átfésült változata az 1877-1884-es változat (mindkét évszám kisebb változtatásokat takar, és mellesleg mindkét esetben Bécsben dolgozott a művön a mester és nem Linzben), ezt játszák leggyakrabban. És aztán 1891-ben napvilágot látott a Bécsi változat, amely a zenei ívet tekintve nagyjából megegyezik a Linzivel, főként hangszerelési módosításokat tartalmaz.
A 2. szimfónia esetében ez úgy néz ki, hogy az eredeti, 1872-es változatban a scherzo még a 2. tétel helyén állt, és utána következett az adagio. Ez egészen a 8. szimfóniáig nem fog előfordulni többet. Néhány apróbb revízió után 1877-ben keletkezett a végső változata a műnek. A két középső tétel helyet cserélt, illetve a lassú tételben eszközölt rövidítéseket a szerző.
Ez az állandó változtatási kényszer azért rávilágít valamire. Bruckner, aki, ahogy szóltunk már róla korábban, komponistaként nem volt épp magabiztos, és talán tartott is a kudarctól, ahogy közel került ahhoz, hogy valamilyen módon nyilvánosság elé kerüljön az adott mű, rögtön sürgető szükségét érezte annak, hogy hozzányúljon. Az a fajta alkotó lehetett, aki a “műterem magányában” nyugodtan és szárnyalón dolgozott, majd, amikor kilátásba került egy előadás, vagy az aktuális darab kiadatása, hirtelen azt érezte, hogy máris mindenki ítélkezni fog felette, és ilyenkor hangról hangra átvizsgálta a partitúrát. Később látni fogjuk, hogy összességében a legtöbbször pozitív irányba változtak a dolgok, de volt, hogy nagyon szép és értékes zenei részletek kerültek így kukába.
Az első két számozott szimfónia – mindkettő c-moll – esetében ez még nem jellemző olyan nagy mértékben. Mindkettő lendületes, friss darab. Itt még az u.n. korai Bruckner szakaszában vagyunk. Mit is jelent ez? Azt, hogy bizonyos szempontból ez még nem az igazi Bruckner. Az a nagyon lassan hömpölygő, szélesen áramló, majd vulkán szerűen kitörő, aztán ismét megnyugvó komor zene, amely oly sokakat taszít, némelyeket meg annyira vonz. Itt még a nyitótétel valóban Allegro, mindkét esetben, és nem valamiféle Andante-be hajló áramlás. A 2. szimfóniában kicsit merengőbb és Wagneresebb – na ez a téma is megér egy misét, de majd legközelebb - , az elsőben folyamatosabb, de alapvetően e korai szakaszban még gyorsan, haladósabban történnek a dolgok. A lassú tétel tekintetében – számomra – egyértelműen nagy előrelépés történik a későbbi műben: ez már valóban igazi bruckneri Adagio, összetéveszthetetlen, különleges harmóniákkal és áramlással. E tekintetben a 2. szimfónia már egy időkapu a kiteljesedés irányába. A korábbi mű scherzója a 3. szimfónia hasonló tételének előfutáraként indul, majd teljesen saját karaktert kap. Ugyanez a másodikban is remek, de a scherzo amúgy is a legtermékenyebb terep a szerző számára.
Ami viszont szembetűnő, hogy mindkét Finale bitang jó. Ahogy a nyitótételek, a zárók is határozott léptekkel robognak előre. Itt-ott már-már virtuóz, most épp az 1. szimfónia záró tételének elképesztő hangszerelése ugrik be. Egy jó előadásban a rezek pompája és a vonósok futamai között elképedve fedezzük fel a fafúvók, különösen a fuvola bravúrosan lenyűgöző táncát. Aztán fantasztikus kódát kap mindkettő, és mikor lezárul a szimfónia (bármelyik a kettő közül), valóban az az alapérzés, hogy ez nagyon ott volt! Az a helyzet ugyanis, hogy e ritkán látogatott varázsos világ – vagyis a korai Bruckner szimfóniák világa – egy valóban különleges, csodálatos hely. Egy kisebb horizontú, talán szűkebb kersztmetszetű, egyszerűbb – na ezt azért a helyén kezeljük! - szerveződés, mint ami később jön, de épp ezért áttekinthetőbb, könnyebben bejárható és a maga lendületes, természetes módján hat az emberre.
De ami az igazi szélesvásznon történik, az még csak ezután következik!