Aki nem tud anyanyelvül

Ahogy Borsi Ferenc cikkét végigolvastam és helyére szerkesztettem, már eldöntöttem, hogy nem hagyhatom szó nélkül.

Nem mintha vitatkozni volna kedvem, sőt inkább kiegészíteni szeretném a népmesék szót szóra mondó legényeként. Megállapításai nem teljesen ismeretlenek számomra, sőt magam is tudok néhány további példát arra, hogy népköltészetünk szimbólum-rendszerében sokkal több minden rejlik, mint amit általában tudunk, vagy tudni vélünk. Ezek a példák még nem inspiráltak volna hozzászólásra, legfeljebb bennem ragadnak, avagy igéretének megfelelően éppen Borsi Ferenc írja majd meg később őket, "második menetben sarjúkaszáláskor".
A késztetést inkább a hiányérzet okozza.

Borsi cikke ugyan megállapít dolgokat, bemutat néhány sajátosságot - de más lévén a feladata - nem von le egyébként kézenfekvő következtetéseket. - Legyen akkor ez az én részem.

Csongrád városában felnőve, szerencsém volt a helyi, zenetagozatos általános iskolához. A szerencse itt nem eufémizmus, legalábbis zenei szempontból nem az. Valóban jó iskola volt. A népdalokat, különösen a helyieket gyakorta énekeltük, ugyanúgy, ahogy az ország valamennyi iskolájában. Nem is tehettünk volna másképp, hiszen a többé-kevésbé szigorúan megszabott tanrend minden egyéb rovására is kötelezően írta elő "zenei anyanyelvünk" elsajátítását. Nagyjából hasonlóan működnek a dolgok azóta is, az ország gyakorlatilag összes tagozatos iskolájában. A gond nem is itt van, hanem az arányokkal. Kirívó véletlen, ha egy-egy osztályban a rendelkezésre álló összes idő több, mint öt százalékát fordítják zenehallgatásra. Ennél ugyan több jut a zeneelméleti és -történeti tudnivalók elsajátítására, de az órák többségén éneklés, zömében népdaléneklés folyik. Kodály Zoltán puszta tekintélye elegendő volt ahhoz, hogy alternatív oktatási rendszerrel senki ne kisérletezzen, márpedig Kodály közismerten és bevallottan nem szerette a "lemezezgetést"...
Ki tudja, lehet, hogy még ez sem baj. Vegyük csak komolyan a népdalokat. Máshol, mint az iskolában úgysem nagyon találkozhatunk velük. A mai zenei élet és a stílusok ismeretének teljességére pedig legfeljebb megtanítanak majd a Roxy, Danubius, Sláger- és egyéb rádiók...

De az ironizálás helyett térjünk csak vissza Csongrádra, ahol - mint mondtam - előszeretettel énekeltük a helyi népdalokat.

Hej halászok halászok,
Mit fogott a hálótok?
Nem fogott az egyebet,
Veresszárnyú keszeget.

Énekeltük nagy lelkesedéssel, nádszálként hajladozva a szomorú dallamot, átérezve a tiszai halászok - ahogy énektanárunk mondta - keservesen nehéz életét.

Éppen az énektanárok honnan tudhatnák, hogy a hal a népköltészetben a női nem, sőt legtöbbször közvetlenül a női genitáliák szimbóluma. Nézzünk csak utána:

Kiment a ház az ablakon,
Benne maradt a vénasszony,
Zsúpot kötött a hátára,
Úgy ballagott a vásárra.

Lukácsy András remek könyvében (melynek címe azonos a fent írt nótáéval) írja, hogy ez a dal valójában találós kérdés. A vénasszony - azaz nő - igazából hal, akinek a háza (a víz) kiment a háló szemén, azaz ablakon. Hűtőautó vagy mesterséges jég akkor még nem lévén a halat pedig valóban szalmába -zsúpba- kötözve vitték el a vásárokra.
Nagyon távoli, esetleg erőltetettnek tűnik ez a párhuzam? Nem baj, rögtön hozzáteszek még egyet, mégpedig egy debreceni mondókát:

Fogtál-e már aranyhalat, violaszín kötény alatt!

Így, azt hiszem, már egészen egyértelmű a dolog, legfeljebb annyit kell hozzátennem, hogy a helyi népviseletben - az asszonyok fekete kötényével szemben - violaszín az eladósorban lévő hajadonok öltözéke volt...

De térjünk csak vissza egy pillanatra a halászok keserű sorsához. Hol van az leírva - kérdezhetik joggal -, hogy a hal sohasem jelenthet valóban csak halat, és nem pedig egyebet. Miért ne szólhatna ez a dal valóban a tiszai halászok ínséges fogásáról? Hát éppen lehetne úgy is, bár árulkodó körülmény az, hogy az iskolai tankönyvekkel szemben a nagyobb gyűjtések tartalmazzák a dal más szövegvariánsait is:

Nem fogott az egyebet,
Petrezselyem gyökeret.

Sőt, és ezzel azt hiszem az utolsó kétkedőt is meggyőztem:

Nem fogott az egyebet,
Csak szerelem gyökeret.

De a népdal - természetesen - nem csupa pajzán utalás. Vegyünk egy viszonylag szimbólum-mentes egyszerű "felsoroló" dalszöveget:

Csinom Palkó, csinom Jankó
Csontos kalabérom,
Szép selymes lódingom,
Dali pár pisztolyom.

Nos a gyerekek ezzel sem bírkóznak meg túl könnyen, hiszen sehol sincs állítmány, ráadásul teli van a szöveg a köznyelvből teljesen kikopott népies kifejezésekkel.
A tankönyvekben természetesen vannak magyarázó jegyzetek is. Megtudhatjuk például, mi az a kalabér, meg hogy néz ki a lóding. Azt nem teszik hozzá, hogy a Palkó és Jankó nem az a két híres kuruc vitéz, akiket Farkas Ferenc Kossuth díjas daljátékából ismerhetünk - hanem lovak. Palkót és Jankót fivérekként ábrázolni a dalszöveg tökéletes félreértése. Ha ebbe a hibába nagymesterek is beleesnek, akkor ez felmentést ad minden tanítónak - a nebulókról nem is beszélve.

Nos, hogy is van azzal az anyanyelvvel? Azzal, amire hivatkozik a tanterv, sőt tulajdonképpen az egész ének-zenetanítási koncepció? Mennyire anyanyelv az, amit gyakorlatilag senki nem beszél, legkevésbé azok, akik tanítják?

Lehet-e arra számítani, hogy szegény gyerekek úgysem tudják, sőt nem is kell tudniuk miről van szó? Kötelességük-e elfogadni a dalokat úgy ahogyan vannak, számukra teljesen idegen környezetben, idegen szókinccsel, idegen hivatkozási rendszerben? Hagyjuk-e az egészet, mondjuk úgy, hogy a szövegnek nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget, és csupán magukra a dallamokra koncentrálunk? Mondjuk a legtisztább és legjellemzőbb kvintváltó lá-pentatonra?

Ez sem olyan egyszerű. Szájhagyomány útján terjed az a hivatalos zenetudomány által meg nem erősített, de meg sem cáfolt hír, miszerint Kodály, hipotézisei alátámasztásához teljesen tiszta illusztrációt nem találva, maga is komponált ilyeneket. Nem éppen tudományos eljárás, de sebaj, a koncepció ettől még jó is lehet. Csak azt szeretném tudni, hogy deresedő fejjel mikor, és kitől tanulhatnám meg végre a "zenei anyanyelvemet"?

*

Kemény kifejezések csúsztak ki a szövegszerkesztőmből, mégsincs kedvem se visszavonni, se magyarázgatni, se a valóban kivételes tanárokra hivatkozással enyhíteni azt. Ehelyett - elébe lépve a vitáknak - néhány pontban összefoglalom és kiegészítem állításaimat.

• Az alsófokú zeneoktatást nem én minősítem, hanem az eredményei. Az iskolarendszerből kikerülő fiatalok elenyésző kisebbségéből lesz zenebarát - legtöbbször azok is otthon kapják az indíttatást.
• Az oktatás egyszerűen tudomást sem vesz a gyerekeket érő zenei ingerekről, a minden zenei minőséget nélkülöző, kommersz slágerek dömpingjéről, ezért fel sem készülhet a hatás ellensúlyozására.
• A tanrendekben rendkívül nagy a népdalok túlsúlya - minden egyéb rovására. Tragikus módon éppen a létező és működő zenei élet jelenségeiről nem esik szó!
• Éppen itt volna az ideje egy átfogó reformnak - természetesen először a tanárképzésben, és csak később az oktatásban.
• Írásom nem a népdalok ellen szól. Azok éneklése - megismerése rendkívül fontos, de nem a létező zenei köznyelv helyett. A kompetenciát nem helyettesíti, ha egy számunkra ismeretlen zenei anyanyelvről halandzsázunk.