A piros rózsának lehajlott az ága

Az érzékiség képi ábrázolása népdalainkban

\"Jaj, istenem, a világ
kinek szoros, kinek tág\"

Lírai népdalaink képi asszociációs világa távol esik a mindennapok racionális gondolameneteitől (a reális események logikai rendszerbe fűzésétől). Aki nagy számban találkozik népdalszövegbeli képekkel, elkerülhetetlen, hogy föl ne ismerje az azonos szerkesztési elvet, amelyben egyszerre két jelentési szint vonul párhuzamosan: egy racionális-reális és egy átértelmezett-elvonatkoztatott. Erről Erdélyi Pál 1899-ben a következőket írja: \"Második nyelve volt a népnek, melybe a legmindennapibb viszonyaira vonatkozó képes kifejezések voltak besorolva... a melyben régi életünk bizalmas tanúi szólalnak meg.\"

Első tudományos igényű és felkészültségű népdalgyűjtőnk, Vikár Béla lelkes népdalszövegfejtő volt. Megfigyeléseit 1903-ban így összegzi: ,.Az ősi hagyományos módon keletkezett népdalokban lehet és sokszor van is előttünk érthetetlen kép, de annak nem értése miatt nem a népköltést, hanem tudásunk hiányos voltát kell okolnunk. Nem ismerjük a népdal képnyelvének titkait kellőképp, s így megesik, hogy képtelenséget látunk ott, ahol szép költői kép van.\" Alább ekképp folytatja: Megértésük nem mindig könnyű, mert egyrészt vidékenkint más-más értelemben használja (ti. a nép), másrészt épp ezeket felejti el leginkább, mint eredeti költési módjának emlékeit. Valószínű ugyanis, hogy használatuk a nemi szerelemmel kapcsolatos tárgyak megnevezése körül érvényesülő szeméremből fakad.\"

Persze nemcsak akkor lehet jelen a második jelentési színt, ha nem érthető a racionális-reális kép. Az átértelmezett-elvonatkoztatott mondanivaló akkor is jelen lehet, ha teljesen érthető és logikus az elsődleges kép.

Barna legény, ne fütyöréssz
Kertem alatt ne törd a rést.
Mert hiába törted a rést,
Szívem mellé soha nem férsz.

A szöveg szó szerint értelmezett, reális tartalma is teljesen logikus, elképzelhető. Teljesen más lesz azonban az éneklő leány üzenete, ha a kert (kiskert - virágoskert} elvonatkoztatott fogalom, ahol jelképes virágzásban lehet gyönyörködni.

Strofikus népdalaink négy sorának gondolatpárhuzama népköltészetünk meghatározó építkezési formája, ótörök hagyaték. A soronkénti, vagy kétsoros gondolatpárhuzamot azonban nem célszerű elemeire bontani, hiszen a képzettársítás az adott kép egészére vonatkozik, s egy-egy alkotóelem újbóli megjelenése más környezetben nem biztos. hogy ugyanazt a jelentést fogja hordozni.

Sej, a Tiszának mind a két széle sáros,
Közepébe fehér hattyú leszállott.
Két szárnyával veri széjjel a habot,
Sej, most tudtam meg, hogy a babám elhagyott.

Ebben az esetben megengedhetjük a feltételezést, hogy az elvonatkoztatott szinten a folyó női (genitale) jelkép, a madár hím {genitale) jelkép, s ebben az esetben a madár szárnya a testist jelenítheti meg. Azonban hiba lenne a madárszárnyat állandósult jelképnek tekinteni. s más szövegekre is mechanikusan értelmezni.

Sej, csongorádi bíró háza de magos
Tetejébe van egy madár aranyos.
Bal szárnyára rá van írva Csongorád.
Sej ki babája ez a kökényeszemű lány.

Nem is biztos, hogy mindig tartalmi jelképet kell keresnünk a kiinduló gondolatpárhuzam, képzettársítás tárgyai, fogalmai között. Gyakran csak elvont ultalással, metafórával s nem egyértelműen \"lefordítható\" szimbólummal állunk szemben.

Jobb a bor a pálinkánál,
Egy menyecske száz leánynál.

Bizony ismét hibát követnénk el, ha a gondolatpárhuzam nyomán. a bor és pálinka említésénél minduntalan menyecske- illetve leányszimbólumot keresnénk népdalainkban.

Egy-egy tárgy, vagy cselekvés elvonatkoztatott jelentését gyakran nem is lehet egész pontosan behatárolni. Népünk a találó szófordulatokat szívesen alkalmazta újra s újra hasonló, de csak megkőzelítőleg azonos kontextusban / szövegkörnyezetben. Jó példa erre a hajlás, meghajlás, lehajlás, hajladozás fogalma. Különböző környezetben más-más egyéni tartalommal rendelkezik, de mindig az erotikumhoz kötődik.

A piros rózsának lehajlott az ága,
Én is lehajlottam egy hűtlen szavára.

Azt, hogy nem valós hajladozásról szólnak népdalaink, ékesen bizonyítja a következő palóc népdal:

Mert az az ág ide-oda hajlik.
Szélsem fujja, mégis hajladozik

Ebben a szövegben burkolt a mondanivaló, bár értheti, aki akarja. Vegyük számba a hajlás további előfordulásait.

Dunyhám, párnám de hajlik,
Beljebb, babám, a falig.
Öleljük egymást hajnalig,
Míg édesanyám aluszik.

Érthető, s mégsem durva, mégsem sértő. Persze a dunna, párna a valós értelemben is meghajolhat, népünk azonban ennél érdekesebb hajlásokat is megénekelt.

Diófából van a babámnak ágya,
Ha ráülök. hajlik mind a négy lába
Tedd be, babám, az ágyadat a falig,
Tied voltam, tied leszek halálig.

A következő népdal már burkoltabb értelemben használja elvonatkoztatott kifejezéseit, de még mindig kiérezzük a testi szerelem megéneláését.

Este, este, de szép szerelmes este,
De szerelmes lánynál voltam az este.
Rámhajlott a tearózsa levele,
Babám karján, sej-haj, aludtam el az este.

A tearózsa levelének hajlása ugyanúgy az erotikum jelenlétéről árulkodík, mint az ágy lábának a hajlása.
Közismert népdalainkban látszólag ártatlanul hajladoznak a virágok, ezeket a dalokat mindannyian ismerjük, énekeljük másodlagos jelentéstartalmuk ismerete nélkül:

Kinyílt a rózsa,
Hajlik az ága,
Nincsen aki leszakítsa,
Csak úgy hervad rajta.

Egyik ága hajlik
E leány vállára,
Másik ága reáhajlott
A Gyurka vállára.

Népköltészetünk él a hajlás-hajlandóság hasonlatával is.

A szeretőm karjai, karjai
Nem akarnak hajlani, hajlani
Meg kell annak hajlani, hajlani,
Ha meg akar ölelni, csókolni.

A harmadik sor nagyszerű megfogalmazása, hogy egyszerre szól a kar meghajlásáról és a szerető \"meghajlásáról\". Ugyanezen eszközökkel lehet kifejezni a tartózkodást, visszautasítást is.

Jeges a kút sudár,
nehéz vizet merni,
Ismeretlen legényt
nehéz megölelni.

Ölelni akarom,
nem hajlík a karom.
Csókolni akarom,
nem az én galambom.

A rozmaring valószínűleg bódító illata miatt szintén erotikus háttérjelentést hordozhat, nem csoda. hogy ágai hajladoznak vagy éppen nem hajlanak.

Szagos a rozmaring, szagos a rozmaring, földre hajlik az ága
Gyere kisangyalom, gyere, kisangyalom, ülj az árnyékába.
Nem ülök, nem ülök rozmaring árnyékába,
Összegyűröm ruhám, fehér alsószoknyám, megver édesanyárn.

Ebben az esetben már csak az előző szövegek nyomán érezhetjük a közvetett utalást de a szövegben nem is a fehér alsószoknya összegyűrődésétől tart a leány, s nem is véletlenűl fehér az alsószoknya, mint a későbbiekben látni fogjuk, a fehér szín általánosságban az ártatlanság jelzője. A rozmaringról még számtalan példát sorolhatnánk, miként hajlik, hajladozik, most inkább lássunk egy példát, amikor nem hajlik a rozmaringág.

Ha bemegyek virágos kiskertembe,
Rálépek a rozmaringnak tövére.
Rozmaringnak ágai nem akar lehajlani
Nem akar a kisangyalom szeretni.

A magyar népköltészetben nem csak a virágok (rózsa, ibolya, tulipán stb.) hajlanak, hajladoznak a fák ágai is, és nem csak a termés súlyától.

Hull a szilva a fáról,
Most jövök a tanyáról.
Ej-haj, rece, ruca,
kukorica, derce.

Egyik ága lehajlott
A szeretőm elhagyott.
Ej-hej ...

vagy:

A szeretőm udvarában van egy rezgőnyárfa,
Mikor megyek el alatta, rám hajlik az ága.
Szagos a levele, rajtam van a falu nyelvé,
Miért is van a szeretőmnek olyan csalfa szeme.

A kételkedők feltehetik a kérdést; hagy hol itt az erotikum. Csakis az átértelmezett-elvonatkoztatott szinten, utalás formájában. A későbbiek folyamán is látni fogjuk. hogy egyes szófordulatokat, kettős jeientésú szavakat milyen szívesen használ népünk a második jelentésszint jelenlétének jelzésére. Még olyankor is megtartják a sztereotip jelzőt. kifejezést, amikor az elsődleges értelmetlenné válik, vagy bohókás halandzsának tűnik.

Járjad, borzas, amint illik,
Ott törjön el, ahol hajlok.
Akár térdbe vagy bokába
Törjön el a gatyád szára.

A borzas természetesen a pubes (fanszőr) jelzője, amint - szintén rejtve - egy másik incselkedő dalban hallhatjuk:

Jámbor a kis borzaska,
Násznagy úr megfoghassa.
Tiz csók annak az ára,
Este jöhet utána.

Még néhány gondolat erejéig a hajlásnál maradva, érdemes megfigyelni a meghajlik-nem hajlik meg, azaz a hajló- egyenes ellentétpárt.

Gyenge a nád lahajlik a földre.
Egyenes a rózsám, mint a nád.

Ugyanaz a nád meghajolhat, vagy egyenesen állhat hajlás nélkül, attól függően, milyen viszonyt \"kíván az énekes megénekelni. Az egyenes nád erényként jelenik meg a népdalban, van úgy azonban, hegy nem örülnek a hajlíthatatlanságnak.

Sej-haj, szép a páva, mert egyenes a tolla.
Most vagyok a szeretőmmel haragba.

Vagyis a hajlandóság hiánya a harag miatt van. de a megfogalmazásban benne lappang a gőg, dac, sértett önérzet hangulata is. Az ilyen-olyan okból kifolyólag megromlott kapcsolatot érzékelteti a következő kép is:

Zöld búzában egyenes a gyalogút,
A szeretőm énrám megharagudott.
Ne haragudj, édes rózsám, sokáig,
Tiéd leszek a halálom napjáig.

A zöld búzához később még visszatérünk, ez egyenes gyalogutat azonban egy kicsit alaposabban körüljárjuk.
Ha valahol valaki, vagy valami jár, ott útnak, gyalogútnak, utcának kell lennie. Az út hajlását, hajlandóságát népünk egy másik állandósult jelzővel jelzi: a kerekkel. Persze a kerek asszociációnál a lyuk-kerek elvonatkoztatás is benne foglaltatik (beleérthető).

Kerek utca szegelet,
Jártam én ott eleget.

A kerek utca szegelet arról árulkodik, hogy ez nem egy valós utca, és nem is településtörténeti emlékként kell kezelnünk. A népdalszövegek arról tanúskodnak, hogy a szerelmesek járnak leginkább a kerek utcában.

Erre gyere, ne menj arra,
Jobb út van erre, mint amarra.
Erre van a kereke
Kisangyalom gyalogútja.

Ne csodálkozzunk, ha a népdalköltészetben kerek ablakkal találkozunk, igaz, a valós életben leginkább csak hajón találhatunk ilyet.

Sarkon van a házunk, szélnek van fordítva,
Kerek az ablaka, engem lesnek rajta.

Ugyanúgy csak elvonatkoztatott értelemben létezhet kerek jászol.

Széna meg a szalma
A kerek jászolba
Megcsaltalak rózsám,
A pitvarajtóban.

A széna, szalma mint a pubes emlékképe kerek jászolban van - jelezve az erotikumot -, ahonnan a hűségtörő \"lova\" lakmározhatott.

Gyermekköltészetűnk igen gyakran értelmezés nélkül átvett motívumokat lírai dalokból. Az alábbi példában együtt szerepel a széna, a szalma, a kerek jelző és az ölelkezés is.

Széna alja, széna szakadéka,
Benne vagyon kerékasszony,
Kerék kis menyecske.
Lassan könnyen, csak csendesen,
Öleld, akit szeretsz.

Incselkedőbb, egyértelműbb célzatú szövegekben is gyakran megtaláljuk az érzékiség jelenlétének jelzésére szolgáló kerek jelzőt.

Kerek az én subám alja
Az én rózsám betakarja.

vagy:

Két ujja van, két ujja van a ködmönnek,
Kerek alja pöndölnek.
Akármilyen szűk a pendely,
Mégis felhajtja az ember.

E gondolatmenetet követve érthető, hogy népdalszövegeinkben kerek ajtót, kerek udvart, kerek erdőt, kerek levelet találunk.

A színszimbolika talán a legősibb kifejezési rendszer lehetett. Még magukat a jeleket, szimbólumokat is megelőzte. A szín önmagában jelentéshordozó volt kultúránk hajnalán, és az még ma is. Nem mindegy, hogy egy öltözet fekete, piros vagy kék, s minden ember megválogatja, differenciált a viszonya a környezetében lévő eszközök, tárgyak színét illetően. Azt is látnunk kell, hogy külöböző kultúrák egy-egy színhez más-más jelentéstartalmat kapcsoltak, s ez a jelentéstartalom korszakonként változhat is. Ebből kifolyólag egy adott korban egy kultúrán belül egy színhez többféle jelentés is kapcsolóáhat.

Népköltészetűnk színszimbolikájáról Erdélyi Zsuzsanna az Ethnographia 1961-es évfolyamában írt a legkimerítőbben, de erről a témáról szinte minden jelképkutató említést tesz. Ennek ellenére - úgy tűnik - ez a témakör sincs egészében feltárva, kellő alapossággal körüljárva.

A szókimondó, obszcén rigmusoktól az alig sejthető utalásokig széles skálában találkozhatunk népköltészetünkben a fekete szín és az erotikum szoros kapcsolatával

Több forrás is jegyzi a fegegyértelműbb, legszókimondóbb vonatkozást.

Szép a pina. mert fekete
Jézus Krisztus teremtette.
Lökött bele szilvamagot,
Köréje meg prémet rakott.

A Felvidékről gyűjtötték a következő szöveget:

Fekete, fekete,
Fekete, nem tarka.
Tudja a szép leány,
Hol a legény farka.

A moldvai csángók csipkelődő szövege így hangzik:

Komámasszony eleje
Kicsiny helyen fekete.
Az is azért fekete,
Mert az üsthöz értette

A nyelvi játékok számtalan példáját fedezhetjük föl népdalainkban. Jelen esetben az üst hangzása szinte azonos az üsd kifejezéssel, így annak is \"elérthető\". Egyértelmű az áttétel a következő népdalban is:

Fekete faluban vörös torony látszik,
Látom a babámat, más ölében játszik.

A fekete szín hívja fel a figyelmet az erotikum lehetőségének jelenlétére, valamint a tánc mint ritmikus mozgás elvont érzéki értelmezésére is:

Fekete selyem sátor,
Az én babám benne táncol.

vagy:

Fékete gyűrűfa sátor
Csikós, gulyás benne táncol.

A keszkenő a valós életben nem rojtos (ez inkább a nagykendőre vonatkozhatna), de hogy miért az, és miért épp fekete a rojtja, megtudjuk, ha a kendőt a sarkára állítva szemléljük:

Fekete rojtos keszkenőm,
Most ismerem a szeretőm.
Olyan vékony, mint a nádszál,
Hajlik, mint a liliomszál.

A búza (mint termés), az őrlés (mint a mag garatba kerürlése és a malomkövek dörzsölő mozgása), a kenyérsütés (mint a tészta forró kemencébe vetése) közismertek a népköltésben mint az erotikus képzettársítás lehetőségei. Ezekben a képekben is feltűnően gyakran jelenik meg a fekete szín.

Fekete föld termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt.
Sűrű erdő a betyár szállása,
Kocsmárosné gondot visel rája.

vagy:

Fekete listből sütik a jó kenyeret,
Még azt mondják, ez a legény nem szeret.

vagy:

Fekete kenyeret
Hajnalban sütöttem.
Ízlett az uramnak,
Hogy elibe tettem.

A hajnal köztudottam a szerelem időszaka nem csak a nép-, de a műköltészetben is.
Mivel a növényvilágban a legtöbb éretlen termés zöld színű, elképzelhető, hogy ilyen elvonatkoztatás alapján lesz a zöld szín az éretlenség, a (testi) szerelemre még nem alkalmas kapcsolat költői megfogalmazása.
Figyeljük meg a következő ízes nyelvezetű moldvai népdalt:

Magyarföldi tarka lapi,
Jere, babám, hojzám lakni!
Nem menek és hojzád lakni,
Mert még igen zöld a lapi.

Moldvában a lapi kifejezést a (fa)levélre használják, mint: almafa lapi, útilapi.
Burkoltabb utalásokra is számos példát találunk. A korábbiakban nem véletlen volt zöld búzában egyenes a gyalogút, és az sem kizárt, hogy a zöld ágon még éretlen a termés is.

Túl a vízen, Tótországban,
Szilva terem a zőld ágon.
Szakasztottam, de nem ettem,
A babámé nem lehettem.

A különböző színek jelentéstartalmi összevetésére számos szép példát találunk népköltészetünkben:

Zöld a kökény, majd rnegkékül
Most vagyok szerető nélkül.
Majd megérik feketére.
Találok még  szeretőre

A fehér a fekete szín ellentettje nem csak a valós világban, több kultúrkörben a fehér szín az érintetlenség, a szűziesség attribútuma. Népköltészetünk szembeállítja a kettőt.

Fekete a kökény, fehér a virágja.

vagy:

Fehér üröm, fekete nád,
Mutasd ki, babám, a csizmád!
Haj, üröm. fehér üröm, fekete!

A csizma nyilvánvaló eufemizmus a szövegben, jobban rímelő szó való az eredeti gondolattársításhoz. A megfogalmazás szépsége, hogy az üröm egyaránt lehet növény és bánat egyszerre a gondolati tartalom csorbulása nélkül.
Még egy érdekes, ritkább példát említünk a fehér színnel kapcsolatosan, amikor egy bátortalan legényről szól a nóta:

Fehér fuszulyka virág,
Ne jöjj hozzám, napvilág!
Gyere hozzám sötétbe,
Hadd üljek az öledbe!

Tudjuk, hogy a fuszulykát (bab), tréfásan gyakran faszulykának is ejtik a romániai magyarok lakta vidékeken.
Ha az éretlen termés zöld színe a szerelmi éretlenséget tükrözi, a piros szín igen gyakran az érettséget, a testi-lelki beérést, a testi szerelem megkezdését jelentheti. Ezért oly közkedvelt a piros rózsa, piros alma, piros kukoricaszár vagy a piros hajnal. A búza érését búzapirulásként énekli meg népünk.
Figyeljük meg a színek üzenetét kiemelt példánkban:

Piros rózsa fehéret játszik,
Nem bánom, ha máshoz jársz is.
Te kezdted el az elválást,
Te bánod meg, babám, nem más.

A virágok - mint a növények díszei és szaporítószervei - a színekhez hasonlóan egyetemesen szimbolikus jelentést hordoznak a mindennapi életben és a művészetekben egyaránt. A virágoknál is ugyanúgy, mint a színeknél - más-más kúltúrkörök különböző jelentéssel ruházták föl az egyes virágfajtákat. Az ibolya például jelentette a tavasz és az élet megújulását, az alázatot, hűséget, szerénységet, s nem utolsósorban a szerelmet - testi szerelmet - is.
A magyar folklór egyik leggyakoribb virágszimbóluma a rózsa. Egyes kutatók rnegpróbálták egyetlen konkrét jelentéssel: a női genitália jelentésével magyarázni a rózsa jelképet népköltészetűnkben. Népdalszövegeink java része nehezen egyeztethető ezzel az elmélettel. Nézzük meg, miről szólnak ezek a dalok:

Mi vagyunka rózsák,
Mi szeretjük egymást.
Szép piros hajnalban
Megöleljük egymást.

Teljesen egyértelmű, hogy nem genitáliákról van szó, csupán szerelmespárról és a hajnali ölelés erotikájáról.
A következő népdal is torz értelmezést nyer az említett elmélet fényében:

Édesanyám a rózsa, a rózsa,
Én vagyok a legszebbik bimbója.
Bimbójának a legszebbik ága,
Barna kislány babája, babája.

Nem tévedésből áll barna kislány barna legény helyett az utolsó sorban. Jónéhány népdalunkban egyértelműen legény a rózsa:

Bimbó voltam, mikor én megszülettem,
Rózsa, pedig mikor katona lettem.
Kinyílottam a magam falujában,
Elhervadtam a bécsi kaszárnyában.

E néhány kiragadott példa is jól tükrözi, hogy népköltészetünkben nem lehet egyetlen szűk, konkrét jelentéshez kötni az elvonatkoztatott képeket.

Egy kiemelt példa értelmezését nem lehet általánossá tenni. Az induktív módszerek könnyen zsákutcába vezetnek. Nem egy előre felállított elmélethez kell gyakorlati példákat keresni, hanem éppen fordítva. Sok hasonló módon szerkesztett szövegből deduktív módon kell az elméletet felállítani. Az eddig elmondottakból (az előző részt is beleértve) láthatjuk, hegy egy kiemelt motívumnak nem egyetlen elvonatkoztatási lehetősége van, sokkal inkább egy jelentéskört kell körüljárnunk egy-egy jelentéstartalom keresésekor.

A népdalokban igen gyakori, hegy az énekes szerelmi vágyát kiéneklő önmagát helyezi virág képébe:

Gyenge vessző vagyok,
Mindenfelé hajlok.
Szüleim kertjében
Most nyílni akarok.

Ki akarok nyílni,
Mint pünkösdi rózsa.
De ki nem nyílhatok,
Csak úgy illatozok.

A fiatal virágszál illatozással, hajladozással (ezt az előző részben tárgyaltuk) hívja föl magára a figyelmet, de nem csak azért; hogy megszagolják; hanem hogy leszakajtsák. A virág - és ugyanúgy a gyümölcs - leszakajtása, annak képletes magunkévá tétele ősi jelkép: a szerelmi vágy beteljesülését, végsősoron a testi szerelmet jelentheti.

Ha megunom aranyos életemet,
Felszántatom virágos kiskertemet.
Belévetem magamat egy rózsának,
Kinek tetszem, szakajtson le magának.

A virág-, illetve gyümölcsszakasztás motívumát keleti ó-török népeknél is megtaláljuk. Figyeljük meg csuvas párhuzamát:

Kerti komló gyümölcsét
Éretlenül letépték.
Egyűtt felnőtt nénénket
Fel sem nőtt, már odaadták (elvitték).

Érdekes megfigyelni, hogy a magyar népköltészetben éles különbséget tesznek a virág leszakasztása és letörése között. A virág leszakasztása egy természetes folyamat, szinte kínálja magát (csak rosszabb esetben balul végződik).

Kinyílt a rózsa,
Hajlik az ága.
Nincsen, aki leszakítsa,
Csak úgy hervad rajta.

A virág - vagy gyakrabban bimbó - letörése mindig erőszakról árulkodó cselekedet, amit igyekeznek elkerülni.

Elejbe, elejbe, pejlovam elejbe,
Be talál ugrani a virágos kertbe.
Be talál ugrani, nagykárt talál tenni
A szerelem bimbaját le találja törni

Vagy egy másik példában:

Barna legény, hová hajtod az ökröt,
Talán bizony kiskertembe bekötöd?
Oda bizony, barna legény, nem kötöd,
Gyönge a rozmaing ága, letöröd.

Azt, hogy mit jelenthet a kiskert a népdalokban, nem kell külön magyarázni, de erről a jelképről  árulkodó szöveget is ismerünk:

Hére, Kati, ugorj egyet!
Fölhajtom a péntölödet, here-ha.
Fölhajtom a péntőlödet,
Mögnézöm a kiskertödet, here-ha!

Ebben az elvonatkoztatott kiskertben leggyakrabban rózsa nyílik, de rajta kívül virágzik az ibolya, viola, tulipán, szegfű, rozmaing, rezeda, zsálya stb.
Népdalainkban elsőrendű szerepe van a virág színének. A fehér színű virágok, például a liliom, gyöngyvirág, mindig az érintetlenség, szűziesség attribútumai, s ennek folytán elsősorban menyegzői énekeinkben kapnak helyet.

A menyasszony liliom,
Ilyen kéne milliom.
A menyasszony szép virág,
Koszorúja gyöngyvirág.

Népdalszövegeinkből utólag nehéz kideríteni, hogy milyen képzettársításos folyamat révén alakult ki egy-egy jelképsor. A dióról és mogyoróról a szakirodalom azt tartja, hogy párosan a testisre emlékeztetnek.
Ez teljesen helytálló gondolatmenet. Viszont a népdalok zöme nem a dió termésről, hanem a diófáról magáról, vagy az anyagából készült tárgyról szól! Jó néhány szöveg a virágzó diófát mogyorófát említi:

Megvirágzott a diófa,
Nagyot hajtott három ága.

Ha összevetjük, mi a feltűnőbb és alkalmasabb erotikus képzettársításra, egy virágzó mogyoró-, illetve diófa megszámlálhatatlanul sok barkája, mint megannyi kis phallosz, vagy pedig a levelek közt megbúvó termés, azt állapíthatjuk meg, hogy az előbbi kép alkalmasabb a férfiasság képszerű megjelenítésére. Figyeljük meg egyik táncszóként is ismert szövegünket:

Ez a világ olyan világ,
Mint a mogyorófa virág.
Sokat ígér, keveset ád,
Amit ád is, keserűt ád.

Nyilván nem a mogyoró termésre gondolt a szövegalkotó, inkább a tiltott szerelem keserű gyümölcséről szól a szomorúan tréfás rigmus.

Barkás virágzata révén is bekerülhetett a fűzfa és a nyárfa (jegenye) népdalszövegeinkbe mint hím attribútum:

Tisza partján jegenyefa virágzik.
A virrágja vízbe hull és elázik.
Terem még a jegenyefa jegenyét, jegenyét,
Tisza partján nevelik a szép legényt.

Amint az előző részekben megfigyelhettük, népdalaink képi szerkesztése átfogó, stílust alkotó belső törvényszerűségeken nyugszik. Az átértelmeztetett-elvonatkoztatott jelzőket, cselekményeket úgy fűzi egymás mellé, mintha azok reális-racionális fogalmak lennének, s ezeket állítja párhuzamba - soronként vagy kétsoronként - a valós mondanivaló képeivel.

Az asszociációs képek alkotásánál kiemelt szerepet kaphatnak sztereotip jelzők (pl.: színek, kerek stb.) illetve mozgások; cselekmények (pl.: hajlás, leszakasztás, aratás stb.). Ezek (mintegy) jelzik a második jelentésszint jelenlétét, s szinte magyarázzák az egyes konkrét elvonatkoztatások jelentéstartalmát.
Minden olyan növény, amiből sok, rengeteg van egy tömbben, pl.: gabonafélék, fű-széna, nád; vagy sok virágja van, pl.: dió, meggy, cseresznye, vagy jól láthatóan, szembeötlően sok termése van: pl.: kökény, bodza, cseresznye; szőlő (fürt-bogyó), alkalmasak a termékenység, vagy az azt megelőző testi szerelem elvonatkoztatott képi megjelenítésére.
A nád már belefonódott előző témaköreink némelyikébe, azonban érdemes kiemelten is szemügyre venni, hányféleképp, hány jelentéstartalommal szerepelhet népdalaink szövegeiben.
A nádas, berek, mint nádszál-rengeteg, kitűnő termékenységi jelképként szolgált. Különösen az, ha belegondolunk; hogy az elmúlt időkben mennyivel több mocsaras, nádas terület, végeláthatatlan nádtengerek voltak, a szabályozás előtti folyóink vízközein. sárrétjein, sárközein.

Szerdahelyi nádas berek
Ott terem a derék gyerek.

Vagy, hogy érezzük a nádas berek elvont gondolati megjelenítését:

Az acsai nádas berek,
Ejnye, de sok búzát termett.

Hogy megbizonyosodjunk, hogy ezeknek a nádasoknak, berkeknek szoros kapcsolata van a szerelemmel, az érzékiséggel, figyeljük meg a következő szöveget is:

Osztopáni malomárok, eje, rózsa, ejeha!
Nem terem az mást. mint nádat, eje, rózsa, ejeha!
Nádat terem, leveleset, A legénynek szerelmeset, eje. rózsa, ejeha!

A nádas ritmikus mozgása a szélben, vagy az egyes nádszálak hajladozása (lásd az előző részben) képi nyelvünkön érzéki tartalommal rendelkezik:

Hajladozik nádszál.
Zereg a levele,
Az én irigyemnek
Meg nem áll a nyelve.

Ha valaki azonban a nádszál hajlékonyságát népköltészetünkben állandó attribútumnak tekinti, téved. Népdalainkban épp annyira jellemző a nádszál egyenessége, mint az előbb említett hajlékonysága:

Egyenes a rózsám, mint a nád,
Nekem nevelt az édesanyád.

Ilyenkor persze a szerető jellemességét, hajlíthatatlanságát, másfelé el nem hajlását emeli ki az énekes.
A nád nem csak tömegében, de egymagában, bugás virágzatával is alkalmas a pubes asszociációját kelteni (létrehozni):

Kivirágzott már a nád
Nekem igért az anyád.

A nádnak több értelmű elvonatkoztatásával szemben a kendernek - úgy tűnik - csak a szösz-szőrzet-pubes asszociáció az egyetlen átértelmezése, még ha több formában jelenik is meg.
Egyes vidékeken a lányok (asszonyok) az egész téli időszakban guzsalyaztak, fonóba jártak. Bőven volt alkalmuk a kenderrel foglalkozni, s ne feledjük a fonás kizárólag női munka volt. Magának a kenderfonás menetének is számos erotikus műveletét tartalmazó képzetét ismerjük.
Lajos Árpád Este a fonóban c. Borsod megyei gyűjtésében az adatközlők kivétel nélkül erotikus képzettársításokkal tűzdelve írták le a munkafolyamatokat. Érdemes kiemelni az új szál kezdésének mozzanatát az orsóval: \"Úgy csinaoltuk, hogy az arsó megnyálazott hegyit belegyugtuk a szösz seggibe, mondtuk neki, hogy (nevet) ragadj bele, tapadj bele, faszkó!\"
Ennek a biztató rigmusnak még tucatnyi variánsával találkozhatunk.
\"faszka ragadj, ki ne maradj\"
vagy:
\"faszka, ragadj bele, ha nem ragadsz, majd kimaradsz\"
vagy megszemélyesítve:
\"faszkó, Lackó, ragadj bele\".

Tehát az orsó mindig a hím attribútum a műveletben, a kenderszösz a női fél.
Ha túl lazán, lágyan sodorta valaki a fonalat, a leánytársak rögtőn megszólták: \"talán pisilik a szeretőüd...\"
Más változatban: \"Hallod-e? Halán hugyozhatna a szeretőd? Hiaóba, jó keményen kellett az arsószaórra csavarni. Keményen kellett annak aóllnia, amúgy legényesen.\"

Nem csoda, hogy a népköltészetben a kenderhez - kendermunkálatokhoz, szöszhöz, pozdorjához, fonáshoz, szövéshez - számtalan erotikus képzet társul. Ízelítőül most csak két példát ragadunk ki.

Egy felvidéki csipkelődő rigmus:

Komámasszony lába közt
Kigyulladt egy csomó szösz.

És egy délvidéki pajzán dal

Nem messze van a kendered a tanyámhoz,
Közeledik a pöndölöd a gatyámhoz.
A pöndölöd széle a gatyámat érje,
Ihaj-tyuhaj, egész éjjel.

A gabonafélék és a hozzájuk kapcsolódó munkafolyamatok összessége: szántás, vetés, kaszálás, aratás, cséplés, őrlés, szitálás, de még ezen túl is a molnár, a malom, a liszt, valamint a kenyérsütés vonzataival: dagasztás, kemence, kemencébe vetés, de még a kenyér (cipó, lepény, pogácsa, rétes; fogyasztása is alkalmasnak mutatkozott népköltészetünkben az erotikus képzetek képi megfogalmazásához. Csak a gabonánál maradva rögtön legalább háromféle elvonatkoztatási lehetőséggel találkozunk:

- a gabonaföld: tábla búza, tábla rozs, a képzettársítás folyamatáról a korábbiakban szóltunk;
- a kalász, mint külső megjelenését tekintve szőrös, az életenergiát hordozó növényi rész (termés):
- maga a mag, egyedileg kicsinyített formában, a vulvához hasonlítható általános ternékenységi jelkép, tömegében - ilyenkor a mag-semen megjelenítés dominál - hím attribútumként jelentkezhet.

Népdalainkban mindhárom elvonatkoztatási forma megtalálható. Ennél is továbbhaladva az eddigi kutatások kimutatták, hogy a különböző gabonafélék: búza, árpa és a zab népköltészetünkben különböző jelentéstartalmat hordoznak, e jelentés tolmácsolása - a szövegvariánsok sokfélesége miatt - azonban nem egyértelmű.

Ha kiválogatjuk azokat a népdalokat, amelyekben a búza szerepel, feltűnően sokszor találkozunk a tiszta jelzővel:

A pilisi tiszta búza
Kihajlott a gyalogútra

A tiszta jelzőt sohasem találjuk az árpával, zabbal együtt. Ebből talán arra lehet vetkeztetni, hogy a búza - mint a legértékesebb gabona - a hű kapcsolat, az igaz szerelem jelképe, amely akár házasság előtt, akár után áll fenn.

A malomba mentem,
Tiszta búzát vittem.
De a szerelemtől
Meg nem őrölhettem.

A búzát népdalainkban leggyakrabban akkor őröltetik meg, amikor a szeretőket kényszerrel (katonaság) szétválasztják, vagy a kapcsolat megromlik.

Befogom a négy ökröm a járomba
Elviszem a búzámat a rnalomba.
Édes kicsi molnárom, őröld meg a búzámat,
Három évig nem látom a babámat.

Igaz, hogy a búzával kapcsolatos dalokban is megjelenik a zöld (éretlen) szín, de az árpának szinte természetes állapotaként jelenik meg, azt sugallva, hogy az árpa - korábban is érik - korábban (zölden?) is fogyasztható.

Kis pej lovam nem szereti a zabot,
Még kiscsikó korában zöld árpára rákapott.
Kisangyalom szoktatta az árpára,
Engem pedig maga mellé az ágyra.

Mindebből arra következtethetünk, hogy az árpa a fiatal lány szerelmét jelenti lírai szövegeinkben.

A zab a búzával szemben a tiltott, hűtlen kapcsolatot, a közösségi normák által el nem fogadható viszonyt jelképezheti:

Házunk előtt megy egy terhes hajó,
Azt kérdezi, van-e zab eladó?
Árpám is van mégis zabot kérnek,
Jobb a lánynak, mint a menyecskének.

Szólásainkban, közmondásainkban talán jobban kidomborodik ez a háttérjelentés, gondoljunk csak a zabgyerek-zabigyerek kifejezésünkre, vagy a zabba (tilosba) mennek a lovak szölásunkra. De így kap értelmet az Ökör szánt a zab alá, a lovak eszik meg közmondásunk is.

Népdalainkban a virág és a termés (gyümölcs, gabona) jelképek mellett jelentőségében kiemelkedik az állatok átvitt értelmű szereplése. A szimbólumokat feltáró irodalom számontartja, hogy a leggyakoribb férfi (masculin) jelkép népdalainkban a ló és az ökör. Azt azonban - az eddigiekben - nem vizsgálták, miért éppen a herélt ökör vagy tinó lett az egyik leggyakrabban előforduló hím attribútum, s nem a bika - mint azt nem egy más kultúrában láthatjuk?
A kérdés megválaszolása közelebb vihet bennünket a népi képszemlélet helyes értelmezéséhez, a népdalok képalkotásának logikájához. A népdalszövegeket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az állatok nem egy-egy konkrét emberi jellemvonás, tulajdonság helyettesítésére kerülnek a burkolt üzeneteket hordozó képekbe.
A polgári hatásoktól mentes szövegekben nemigen találkozunk sassal, sólyommal, farkassal, medvével, nyúllal vagy éppen bikával, kossal, szamárral, kutyával emberi jellemvonásokat megtestesítő, jól körülhatárolt jelentést hordozó, általánosnak mondható szimbólumokkal.
Népdalszövegeinkben viszonylag kevés állatfaj szerepel visszatérően mint kép- és jelképalkotó elem. A leggyakoribbak a ló, ökör, disznó, madár (galamb, tyúk, lúd-liba. fecske, holló, kánya, hattyú, páva); a lyukba búvó kis rágcsálók: egér, ürge, hörcsög; a hal, vízibornyú (= gőte) stb.

Egy-egy konkrét példán keresztül kísérjük nyomon, miként kerülnek ezek az állatok az elvonatkoztatott énekelni- és mondanivalóba.

Jó néhány népdalban a bárány azért szerepel, mert bodor vagy fekete a szőre:

Szép a fekete bárány,
A fekete szemú lány.

Hasonló a mondanivaló (a lányt dicséri), de más megközelítésből, más elvonatkoztatással fejeti ki:

Szép a csikó, ha szépen felnyergelik,
Szép a leány, ha szépen felöltözik.

Tehát a csikó azért szép, mert meg lehet nyergelni. A szövegek kisebb részében a ló női attribútumként szerepel, de túlnyomórészt mégis férfi jelképként van jelen. \"Ez a kis pejkó nem szereti a zabot\", vagy éppen \"zabot aratnak\" neki.\"térdig megy a sárban\", \"átússza a Tiszát\", de \"nem issza a zavaros vizet\", vagyis mindig átvitt értelmű cselekvést végez, átvitt értelmű tulajdonsággal bír.
Külön figyelmet érdemel népdalaink tyúkja amely férfi jelképként jelenik meg! Ez a tyúk vagy \"táncol\", vagy \"éhes\", meg kell etetni - mint a kis pejlovat, vagy az ökröt. Mindkét esetben az elvonatkoztatás alapja a ritmikus mozgás. A tánc érzéki megfogalmazásával már találkoztunk az előzőekben, a magszedegetés pedig a fejmozgást kísérő asszociáció:

Komámasszony pincéjében
Ott a tyúkok tánca.

Illetve:

Szereti a tik a meggyet,
Ketten szeretünk mi egyet.

Egy kicsit pontosabban:

Fekete tyúk mind megette a meggyet,
De semmire való legényt szeretek.

Még pontosabban:

Három bokor ribizli,
Adjunk a tyúknak enni.
Én a tyúknak nem adok,
Mert én újasszony vagyok.

A példákból az következik, hogy valójában lényegtelen, hogy milyen nemű a valós jószág, a lényeges az, hogy az elvonatkoztatott gondolatmenetbe jól illeszkedjen. Az elvonatkoztatás felismerését segítik a sztereotip (jelképalkotó) jelzők és fordulatok.
Ilyen megvilágításban (megközelítésből) már érthetőbb az ökör-bika ellentrnondás. Alkalmanként lényegtelen az ökör neme, lényegesebb, hogy milyen elvonatkoztatásban mit fejez ki. A népdalban az ökrök leggyakrabban \"legelnek\", \"szántanak\", \"járomba fogják\" őket, vagy szarvukkal jelképezik a férfiasságot.

Kicsi tinó, nagy a járom,
Fiatal még az én párom.
Három kerek évig várom,
Mégis ő lesz az én párom.

Vagy. ..

Kicsi ökör, nagy a szarva,
Nem fér be az istállóba.
Le kell szarvából vágni,
A rózsámtól el kell vátni.

Végezetül figyeljünk meg egy kanásznótát szövegvariánsaival, nyomon követve, hogy az elvonatkoztatásban a kapcsolódó elemek hogyan helyettesíthetik egymást:

Disznyó a búzában,
Füle messze tetszik.

Túr a disznó a verembe
Csak a füle látszik.

Túr a disznó, turgya a gyöpöt,
Tartottam szeretőt, de szépöt.

Hücs ki disznó a berekből, csak a füle látszik;
Kanászbojtár a bokorban menyecskével játszik.

Egyértelmű - ugyanúgy mint a tyúk szedegetésénél -, hogy jelen esetben a disznó ritmikus, döfködő mozgása az erotikus asszociáció alapja. A átértelmezésben - ebben a képben - a kilátszó füleket a testisszel azonosíthatjuk. Azt is kiemelhetjük, hogy magában egyik variáns sem írja le az elvonatkoztatást a maga teljességében, de egymás mellé vetítve mozaikszerűen kiegészítik egymást.

Az elvonatkoztatási lehetőségeket még hosszasan folytathatnánk, nem csak az állatokkal. Nem szóltunk a gabonafélékhez kapcsolódó munkákról (szántás, aratás, őrlés, szitálás...), a ház és a hozzá kapcsolódó ajtó, ablak, pince, verem, udvar asszociációiról; a tűz és a víz, valamint a folyó, folyón való átkelés, áradás, kút, itatás, mosás, eső, harmat, dér, sár átértelmezési lehetőségeiről; ugyanúgy az öltözet (kalap, suba. szűr, pendely, szoknya, csizma, cipő) és a mindennapi élet tárgyainak, mint pl.: fazék, csésze, köcsög, tarisznya, kocsi, ostor, furulya, szög jelképes szerepléséről népköltészetűnkben.

Talán egy következő alkalommal, második menetben, sarjúkaszáláskor.