A nemzeti zene

"Kedves Dauner úr!
Én Sánta Edina vagyok, és az ELTE média szakra járok. Azért írok, mert mi itt a szakon létrehozunk egy web-oldalt, ami a nemzeti identitásról szólna. Ennek egy fejezete a nemzeti zenét foglalná magában.
Szeretnénk megkérdezni a Café Momus-t, hogy mi a véleménye a témáról.
Konkrétan: nemzeti zene, mint olyan ma létezik-e, illetve van-e jelentősége a mai zeneszerzők alkotásában, az önök újsága mennyire foglalkozik ezzel?
Egyáltalán hogy látják ezt az egész problematikus dolgot?
Válaszukat köszönjük."

Igazán nem állíthatom, hogy a fenti e-mail olvastakor angolos egykedvűséggel szívtam tovább a szivaromat. Érzéseimre inkább a "jeges rémület" kifejezés illett volna. Miért pont én kapok ilyen provokatív, józan mértéktartással szinte megválaszolhatatlan kérdést?
Vagy lehet, hogy csapda? Vajon kivel is akarhatnak összeveszejteni...
Csábít a gondolat, hogy most kivételesen mégiscsak egy szaktekintély háta mögé bújjak, és egyszerűen idemásoljam a háromkötetes zenei lexikon idevágó szócikkét - csakhogy abban szó sem esik ilyesmiről! Lehet, hogy éppúgy indokolatlan az ijedség, mint a kérdés? Lehet, hogy ez a fogalom nem is létezik, tehát kár vele foglalkozni? Sajnos nem intézhetem el ennyivel. Félek, hogy a lexikonból is csak azért maradt ki, mert másnak nem volt kedve sötét szobában kapkodni a fekete macska farka után.
No mindegy. Nem azért szereztünk be még idejében diliflepnit, hogy aztán kihátráljunk az ilyen helyzetekből. Csak meg kell próbálnom leírni - fejemben a vélemény, előttem a szövegszerkesztő, utánam a vízözön!

A problémák azzal kezdődnek, hogy még nem volt olyan korszak Magyarországon, amikor legalább nagyjából mindenkinek ugyanazt jelentette volna saját nemzeti kultúrája. Még a tragikus történelmi kataklizmák hoztak össze leginkább bennünket. A Habsburg, vagy az orosz megszállással szemben mindenki számíthatott egy kis cinkos összetartásra. Diktatúra ide vagy oda, a Kádár-rendszert bárki előtt merhettük kritizálni, jelentős esélyünk volt arra, hogy partnerünk egyetért velünk. Nem szeretnék példákat mondani - mindenki tudja mire gondolok -, ha azt állítom: Ma sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy régi baráti társaságból is kiközösítenek, amikor kiderül, hogy kire szavaztunk...
A világnézetek, hitek és politikai állásfoglalások sokszínűsége, gyakran kibékíthetetlen ellentéte van jelen ugyanígy a kulturális életben is.

Én magam némi sztoikus derűvel figyelem ezt a nemzeti-kulturális kaleidoszkópot, konfettizáport, hiszen hivatkozási alapként alkalmas homogén nemzeti kultúra mifelénk nem létezik, de talán régebben sem létezett.

Kis nép vagyunk, túlélésünk záloga az alkalmazkodás. Szent István Koppányban nem csupán vetélytársát, hanem a hagyományőrző nemzeti indentitást is legyőzte. Az általa alapított szerzetesrendek a latin nyelvet, a gregorián éneket, egy páneurópai keresztény kultúrát terjesztettek - a tradíciók rovására. Mátyás sokat emlegetett udvarának kulturális bázisa a feleségével együtt importált itáliai reneszánsz volt. A török háborúk után lakosságpótlásul betelepített sváb és német népesség szintén nem jött üres kézzel. A monarchikus szimbiózis sem múlt el nyomtalanul, és akkor még nem beszéltem a szorosan integrálódott nemzetiségek zenéjéről, kultúrájáról, a cigányzenészek feldolgozásairól, a magyarnótáról - és a mindezekkel párhuzamosan létező és megbúvó népzenéről.

Liszt és Brahms, valamint az itthon élő magyar Egressy Béni, Mátrai Gábor - noch dazu Erkel Ferenc - a verbunkos ritmusban vélte fölfedezni a magyaros koloritot, és az igazi nemzeti hangot a beszélt nyelv természetétől teljesen idegen ritmusra feszített magyar szöveg jelentette. "Hazáááád,nakreehen,düleeee,hetlenüüüül..."

Kérem, hogy mielőtt a Kedves Olvasó túl cinikusnak találna, adjon esélyt arra, hogy megmagyarázzam, és olvasson tovább figyelmesen.

Körülbelül a XIX. század második felében nálunk, éppúgy mint szerte Európában megkezdődött a nemzeti identitás újrafogalmazása, felfedezése. Csak éppen még mindíg nem volt világos, hogy ennek zenei kifejezését miben keressük.

Voltak szerzők, akik a már említett verbunkos ritmus finomításában és korszerűbb formákba öntésével kisérleteztek, nem is eredménytelenül. Az elődök közül csak a legnagyobb Erkelnek sikerült - neki sem mindig - ezt a zenei kifejezési eszközt természetes nyelvként használnia. Az utódok között szívesen említem meg az alig ismert Beliczay Gyulát, akinek 1875 körül keletkezett d-moll szerenádja már teljesen hitelesen hangzik "magyarosnak", mentesen attól az izzadságszagtól, ami bizony Mátrai Gábor, Rózsavölgyi Márk, vagy akár Mosonyi bizonyos műveiben a zavartalan műélvezetnek igencsak útjában áll. Később, a huszadik század első felében már ennek az irányzatnak is születtek vitathatatlan remekművei. Weiner Leótól Farkas Ferencig - és még tovább, elég hosszú a sor, de maga Kodály is művelte ezt a stílust, gondoljunk csak a Háry toborzójára. Ezekben a remekművekben egy közös vonás van - mindegyik tisztán hangszeres zene. Ilyen ritmusra magyarul énekelni már nem tűnik szalonképes vállalkozásnak...
Ennek ellenére a tájékozatlan idegen számára a mai napig ez jelenti az egzotikus magyar koloritot, hiszen a világ zeneirodalmára szinte egyedül ez a stílus gyakorolt valaminő hatást, és nem csupán a legismertebb Brahms-táncokon keresztül.

Létezik azonban olyan megnyilvánulása is nemzeti zenénknek, amelynek befogadásához elengedhetetlen a magyar anyanyelv. Ha túlságosan szubjektív ítéletnek is hangzik, de számomra az első ilyen mű a Psalmus Hungaricus, pedig közvetlenül tettenérhető módon különösebben nem tartalmaz sem népzenei idézeteket, sem verbunkos sémákat. "Mindössze" hangsúlyai, deklamációja és hibátlan prozódiája teszi eltéveszthetetlenül magyarrá.

No és mi lett a magyar népdallal, aminek föltámasztását és össz-nemzetivé tételét  Kodály és követői oly nagyon szorgalmazták? Fáradozásaik azóta sem jártak teljes sikerrel. A népdal eredeti élettere beszűkült, sőt többnyire el is tűnt. Azok a művek, melyek a népdalokat zongora, vagy zenekari kísérettel, esetleg daljátékként kívánták pódiumra vinni, és minden réteg számára elérhetővé és kívánatossá tenni, nem igazán váltak be. Születtek ugyan gyönyörű és értékes kompozíciók, de a műfaj talán legfontosabb jellegzetességét, az intimitást nem lehet ily módon kiváltani. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanulmányaim során igen sok népdalt tanulhattam és szerethettem meg, de énekelni azokat magam sem szoktam. Valahogy nincs rá sem alkalom, sem késztetés.

A népzene mégsem tűnt el, sőt olyan táptalajhoz jutott, amellyel Kodályék sem számoltak. A hetvenes évek elején kezdődött az a táncház-mozgalom, ami a KISZ politikailag és közérzetileg egészségesebb alternatívájaként megdöbbentően széles tömegeket vonzott, de itt zömében inkább instrumentális népzene szólt.

Különös játéka a véletleneknek, hogy az utóbbi két évtizedben megszólaló nemzeti rock-operák neves szerzője nyilvánvalóan jórészt ebből a korszakból merített inspirációt, márpedig a kor lelkes gyűjtői előszeretettel importálták szomszédaink izgalmas instrumentális népzenéjét. A Sebő együttes korai felvételein például elsősorban a románok lakta Méhkerék településen gyűjtött anyagok feldolgozása-előadása szerepelt. Ezért fordulhat elő, hogy a nemzetinek szánt opuszokban előfordulnak például kólók. Ez természetesen nem baj, mindenesetre néhány akkori - öntudatosan hazafias - nyilatkozatot igencsak pikánssá tett.

Ezzel érkeztünk el témánk körüli kirándulásunk leginkább göröngyös szakaszához, ez pedig a magyar nemzetiségű emberek viszonya a magyar nemzeti zenéhez, illetve zenékhez. Az egyetlen problémát érzésem szerint az jelenti, hogy sokan csak az általuk egyedül ismert, illetve elfogadott zenei megynyilvánulást tartják nemzetinek, és a többit idegennek nyilvánítják, ha éppen meg nem vetik. Nem hiszem, hogy ez ellen bármit lehetne - vagy kellene - tenni, különösen nem hatalmi eszközökkel, vagy tekintélyérvekkel. Lehetséges, hogy éppen ez a lelki alkat, ez a magatartás nyújt aztán ihletet olyan nemzeti karakterű művek megalkotására, melyek aztán az egyes műfajok, stílusok remekművei lesznek. Talán nem véletlen, hogy a legkülönfélébb nemzeti karaktert hallgatni és élvezni tudók (így például én magam) valóban csak hallgatni és élvezni tudnak - de nem komponálnak.

Visszatérve az eredeti kérdésre: úgy hisszük ma is létezik nemzeti zene, és ez egyformán foglalkoztatja a mai szerzőket és a mi újságunkat is. Csupán egyetemes tulajdonságait, stílusjegyeit, formáit lenne igen nehéz meghatározni, éppen sokfélesége miatt. Ha nagyon leegyszerűsítem - remélem beérik ennyivel - egy jelentős mű ugyan arathat babérokat a nemzetközi zenei életben, de valódi "nemzeti zenének" (stílustól és műfajtól függetlenül) az az alkotás tekinthető, aminek maradéktalan megértéséhez, a hivatkozások érzékeléséhez itt kell élni, és magyarul kell gondolkodni.