Üde, friss, szellemes és vidám (néha azért keserédes) – A Fra Diavolo az Eiffel Műhelyházban

2024. május 11.
Eiffel Műhelyház – Bánffy Miklós Terem

Daniel Auber: Fra Diavolo

Fra Diavolo - Boncsér Gergely
Kookburn lord - Hábetler András
Pamela - Somogyi Lili Mária
Lorenzo - Szeleczki Artúr
Matteo, fogadós - Szvétek László
Zerlina - Fenyvesi Gabriella Rea
Giacomo, bandita - Kőrösi András
Beppo, bandita - Szerekován János
Egy paraszt - Tóth-Fejel Dániel József e.h.
Egy katona - Havas-Horváth László e.h.

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói
vez. Szennai Kálmán

Az előadás végén budapesti viszonylatban hatalmas ováció fogadta Bánffy Terem meredek nézőteréről fürgén (nem korához képest fürgén, hanem fürgén) lesiető rendezőt, Szinetár Miklóst. Az ünneplés nem az életkornak járt, hanem az üde, friss, szellemes és vidám (néha azért keserédes) előadásért. Ünnep volt végre egy premier, nem kellett utána búsongani „a múlt idők homályán”.

Pedig bőven volt esély arra, hogy a legutóbbi Fra Diavolo-premier emléke elnyomja a mostanit. Azt a legutóbbit 1959-ben ugyanaz a Szinetár Miklós rendezte, mint az ideit. Akkor – a DigiTar nyilvántartása szerint – 53 előadásra volt közönség (a többségük az Erkel Színházban, de előfordult az Operaházban is), jelenleg három kitűzött és egy elmaradó előadásnál járunk.

Az újrarendezés műfaja nehéz eset. Szinetár amúgy a Gördülő Operában is bemutatta Daniel Auber dalművét még öt évvel korábban, 1954-ben, azaz 70 esztendővel ezelőtt is, az ’59-es már önmagában ismétlés volt. Bevált eszköz ez az operarendezői világban. Gyakran a korábbi ötletek újrafésülése, „leporolása”, még gyakrabban pedig ennyi sem. Volt rendező, aki lehetőséget kapott a félresikerült adaptációját kiigazítani pár évvel később (ugyanott) és még csúfosabb kudarc lett belőle. Ezt a műfajt akár istenkísértésnek is tekinthetnénk, de ezúttal kifejezetten jól sült el. Ha majd egyszer felbukkan az 1959-es előadás tv-felvétele (merthogy közvetítette a királyi televízió), a mostani előadás nyomán vélhetően nem ismernénk rá, maximum a zene lenne ismerős.

Mert Szinetár rendesen átírta a darabot maira. Az elő- és utójátékban utal is erre, sőt – finom öniróniával – még saját magát is belerendezte a darabba. A rendezőről – ha máshonnan nem, hát irodalmi munkáiból – tudjuk, élénken figyeli a kulturális és nem kulturális közélet eseményeit, arról véleménye van, mégha azt sok pályatársánál cizelláltabban adja is közre. És olykor beleépíti a rendezéseibe. Ez történt most is (még a minap lezajlott Borisz-bemutató is szóba került) és meglepő módon a dalmű, a habkönnyű francia történet lazán felvette a kortárs ötleteket. Ami a lényeg: pörgővé, lendületessé vált a sztori annak ellenére, hogy az alapcselekménybe nemigen kotortak bele. Persze, nem kell benne mindent komolyan venni, a rendező ki-kikacsinttat a szereplőivel – annyira ne vegyétek már komolyan…

Az Operaház – nagyon helyesen – egy sor fiatalt bevetett, akik szinte tét nélkül lubickoltak a parádés szerepekben. Azért nehezítő körülménynek ott volt a magyar szöveg. Nemcsak a próza, hanem a komplett előadás. Ez a fiatalabb fellépőket olykor nehéz helyzetbe hozta, a néző pedig kapkodta fejét a szövegkivetítés irányába, hogy értse is, amit hallott.

Fra Diavolo izgalmas, virtuóz és lendületes szerepét Boncsér Gergely kapta. A már nem pályakezdő tenorista úgy tűnik, szerencsésen kilábalóban van az elmúlt években tapasztalt orbitális hangi kríziséből. A hang újra engedelmeskedik, visszatért hajlékonysága, a magasságok impozánsan nyílnak. A finálé egyes futamain hallatszott már a fáradtság, de alapvetően a Hugenották 2017-es bemutatója óta ez az első előadás, amely Boncsér esetében nem a problémák felsorolásával kezdődik. Játéka a kikacsintós rablóopera egyedi műfajára épít, hálásan be is söpri a publikum elismerését.

Banditatársai, Kőrösi András (Giacomo) és Szerekován János (Beppo) elsősorban játékban jeleskedtek, amolyan Pistol és Bardolf mintájára, remek párosként. Matteo fogadós szerepében Szvétek László boldogan lubickolt a személyére szabottan felturbózott szerepben, s leckét adott az ifjaknak az érthető magyar szövegmondásból.

A lányát, Zerlinát Fenyvesi Gabriella Rea keltette életre. Házy Erzsébet egykori sikerszerepét finom humorral, némi öniróniával, kedvesen alakította. Hangban a lírai szoprán és a szubrett között helyezkedik el, a kicsit vékonyodó magasságok miatt még keresem a helyét a repertoárban, de határozottan jó lenne Őt más szólamokban is megismerni.

Zerlina szerelmét, Lorenzot Szeleczki Artúr személyesítette meg. A hang még épp megfelel a második tenor kívánta követelményeknek, de komolyabb főszerepre egyelőre nem predesztinálja gazdáját. A figurát, a kicsit suta katonát viszont ügyesen hozta.

Az események leginkább egy bizonyos Kookburn lord és neje, Pamela körül zajlanak. Hábetler András megint kapott egy hálás ziccerszerepet, amivel tökéletesen, remek karaktert felvonultatva tudott élni. A kikapós Pamela szerepében az első operaházi fellépésén Somogyi Lili Mária remek színpadi képességről tanúbizonyságot téve, egészséges, üde hangon, rutinos előadói benyomást keltve komédiázta végig a délelőttöt.

Igen, mert ez a premier délelőtt zajlott. Talán, mert az Operaház sem bízott eléggé ebben a produkcióban?

Az előadás nagy nyeresége a realista, de mégis kikacsintósan realista díszlet, tervezője Zöldy Z Gergely. A jelmezek, amelyek szintén korhűek, de mégis modernek voltak, Szelei Mónika ügyességét dicsérik.

A dalmű egy aprócska, mindössze 16 fős zenekarral valósult meg, melyben a vonóskart mindössze egy vonósötös jelentette. Hogy a vélhetően anyagi okokból leszűkített orkeszter mégis teljesíteni tudta feladatát, elsősorban Szennai Kálmánt dicséri, aki rövid időn belül másodszor tudott komoly műhelymunkát felmutató produkciót létrehozni – köszönet érte és nagy brávó.

Ha az Operaház a jövőben folytatná az OperaKaland ifjúsági sorozatát, egyszerűen nem lehet jobb produkciót találni rá, mint a Fra Diavolo-t, szóval, csak bátran. Ezzel a produkcióval lehet dicsekedni!

fotó:© MÁO - Nagy Attila