Szerepgondolatok – Milyen hangon énekeljük a Rigolettót?
A Rigoletto címszerepében Verdi különleges követelmények elé állítja a baritonistát. A feladat nehézségeit úgy lehet a legjobban érzékeltetni, ha nem visszafelé nézzük a zenetörténetet. A maga korában ez a szerep óriási újdonság volt. Soha senki korábban nem alkotott hasonló összetettségű baritonfigurát, még maga Verdi sem.
Az első képben jól karakterizáló, erős buffo hajlamú éneklésre van szükség. A kerti kép magas fekvésű, lírai jellegű. Ráadásul előtte egy szinte előzmények nélküli, szabadformájú monológ áll: az Otello Credóját előlegező, önértelmező-önmarcangoló Pari siamo. A II. felvonás eleje álkomédia, önirónia, tettetés. A Cortigiani első része és a Bosszúkettős igazi drámai hangütést kíván, közöttük azonban a híres ária második és a duett első része olvadó hangvételt. A szerep egyik tulajdonosa, Kelemen Zoltán egy interjúban találóan foglalta össze a nehézségeket: a lírai és drámai csúcspontok váltakoznak.
Nem kevésbé bonyolult a figura színészileg sem. A nyitójelenetben vidám, szellemes, pimasz udvari bolond. A második képben először az átok súlyától megrettent ember, majd odaadó apa. A II. felvonásban aztán Rigolettónak és a baritonnak ki kell vetkőzni önmagából. Olyan erőt és szenvedélyt kell mutatnia, amely mind az udvaroncokat, mind a közönséget meglepi. Végül méltóságteljes összeomlásával neki kell lezárni az operát.
A címszerepben hangfenoménre, és lélekfenoménre van szükség. Olyan művészre, aki hatalmas hangjának ezer árnyalatával képes megmutatni ennek a léleknek az ezer árnyalatát. Ez persze, rendkívül ritka, ezért olyan kevés az igazán jó Rigoletto. Az általam hallottak közül Nicolae Herlea közelíti meg leginkább ezt a követelményt. Nem véletlen, hogy a XX. század két nagy magyar baritonja sem szívesen vállalkozott rá, hogy élőben elénekelje. Melis György és Miller Lajos felvételen alakították a bohócot, ez utóbbi ezenkívül csak néhány szabadtéri előadáson, színházban sosem. Az operaszínpad - és különösen Verdi - üdítően paradox tud lenni. Kivet magából mindenkit, aki mégoly kitűnő adottságok mellett is kívülről, külsődlegesen közelít a rendkívüli feladathoz - és bíztatón ölel szívére másokat, akik szerényebb, vagy egyoldalúbb adottságokkal bár, de a figura és a zene mélyére próbálnak hatolni. Drámai színezetű baritonhang kell, ám jó magassággal. Nem csak a hagyomány által a szólamba épített G-k és Asz-ok, de elsősorban a kerti kép magas lágéja miatt. A szólam azonban lírai baritonoknak erősen ellenjavallt, a basszbaritonok pedig (akik tündökölnek például Jago vagy Scapria szólamában) Rigolettót nagy ívben elkerülik. Decemberben Bécsben a hírneves Simon Keenlyside esete bizonyította, mennyire veszélyes, ha egy Mozart-bariton kacérkodik a szereppel. A hírek szerint a premieren félig betegen próbált énekelni, de a II. felvonásban teljesen csődöt mondott, az előadást egy másik bariton, a veterán Paolo Rumetz fejezte be helyette. Hasonló kudarcot vallott egy koncerten is. Alattomos, gonosz alak, alattomos, gonosz szólam. Ám alkalmas toroknak kivételes lehetőség!
A Rigoletto éneklése körüli dilemmák végiggondolására Alexandru Agache alakítása késztetett az Erkel Színház január 24-i, délelőtti előadásán. Az élmény gyarló tévedéssel kezdődött, hisz először az Operaházba mentünk, s csak késve, fél 12 előtt értünk be az Erkelbe. A Pari siamo vége a ruhatárból is jól élvezhető volt, a záró magas G lendületesen, erőteljesen szólalt meg. Tévedésemből kifolyólag fényesen beigazolódott, milyen nagyot szól ez a hang magától, minden erőltetés nélkül. A Gildával énekelt duettet már bent hallgattuk, és nyomban el is képedtünk, hogy ez a hatalmas bariton milyen könnyedén és természetesen énekel magas mezza voce frázisokat. (Megcáfolva Kirkegaard tételét, melynek értelmében kedvenc operáját az előcsarnokból szereti legjobban hallgatni.) Ez egyszerre technikai bravúr, megindító zenei megoldás, ugyanakkor énekesi lovagiasság a közepes hangvolumenű Gildával, Rácz Ritával szemben, aki így erőlködés nélkül énekelhetett mellette. Ám a kollegiális visszahúzódás nyomban művészi erővé is válik: ez valóban egy szerető apa viszonyulása imádott lányához. Agache szuggesztív színész, megvolna hát minden egy feltétel egy nagyszabású, komplex, tősgyökeres Rigoletto-alakításhoz.
De mégse egészen.
A voce nagyszabású, ám enyhén darabos. Egy király, egy hadvezér sugárzik belőle, Nabucco, Amonasro formátuma. Rigoletto hozzájuk képest kisember. A hang, hangütés és a figura jellege között így feszültség támad. Kiéleződik ez a II. felvonásban, ahol az udvaroncok között Agache-Rigoletto volt a legmagasabb, legerőteljesebb. Így aztán a szépen elénekelt Cortigianiból hiányzott a legpikánsabb fűszer: a kisebbrendűségi érzés, az elnyomottak lázadásának dühe. Ennek a jelenetnek igazi ízét az adja meg, ha mind az udvaroncok, mind a közönség megrökönyödnek. Nem nézték ki ebből a bohócból, hogy ekkora indulatok rejtőznek benne, s hogy a szívtelenül szellemes gúnyolódó ilyen meleg apai érzésekre képes. Agachéból árad ez erő, ezért ez a meglepetés elmarad. Ezen a napon betegen vállalta a szerepet, s a rekedtség a Cortigiani végén és különösen a Bosszúkettősben hallhatóvá is vált. Kivételes technikáját bizonyítja ugyanakkor, hogy mindez nem akadályozta meg abban, hogy a duett lassú „Piangi, piangi” szakaszában újabb szívmelengető, vagy inkább szívszorító piano-frázisokkal hozza közel hozzánk Verdi fájdalmát, a duett végén pedig döbbenetes erejű, elkeseredetten hosszú ideig tartott magas Asz-szal kápráztasson el bennünket. (Mit is mondhatnánk? Egyik technikai megoldás sem a rekedt énekesek sajátja…) A felvonás utáni meghajlásnál széttárt karral kért elnézést. A bérletszünetes publikum (teljesen jogosan!) őrjöngve ünnepelte őt, világosan kifejezve: nem érdekel bennünket az a pár rekedt hang, ha ilyen gyönyörű baritont és ilyen mélyen átélt éneklést hallunk! (A Cortigianit egyébként a Marullóként föllépő Káldi Kiss András néma szájmozgással kísérte. Valaha ő is énekelte a címszerepet...) Hogy mindez nem véletlenül történt, az világosan kiderült a – technikailag némileg könnyebb – III. felvonásban, ahol az énekes teljesen úrrá lett a betegségen, és hibátlanul énekelt. Mit hibátlanul? Megrendítően!
Nem állhatom meg, hogy ne emeljem ki két apró, ám mellbevágó mozzanatát. Lánya szöktetéséhez Rigoletto tartja a létrát. Amikor rájön, hogy bekötötték a szemét, és meglátja a nyitott kertajtót, nyomban szörnyű sejtése támad. A becsapott apa itt nevének ismételgetésével keresi lányát. Agachénak az első „Gilda” szinte öntudatlanul szaladt ki a száján. A másodikat szívbemarkoló kétségbeeséssel, piano mondta ki az udvar közepén, majd a házból immár fájdalmas sikolyként hangzott föl még kétszer a drága név. A harmadik felvonásban pedig, amikor kibontotta a zsákot, és meglátta benne a saját lányát, ez a hatalmas ember vetődéssel jó 3-4 méterre oldalra dobta magát: itt énekelte: „Ah no, é impossibil”. Mintha fölrobbantotta volna, az, amit zsákban látott. Amit láttunk, hallottunk nem a legkifinomultabb, a legpontosabban körbefogalmazott Rigoletto. Egy nagy hang és egy nagy lélek állandó jelenléte teszi végül feledhetetlenné.
Szinetár Miklós és Harangi Mária rendezése merénylet az ízlés és a szakszerűség ellen. A színjátékosokat teljesen magunkra hagyták, az énekesek saját rutinjukra hagyatkozva téblábolnak a történetben. Csikós Attila díszlete is a rendezés tanácstalanságát jelzi. Az I. felvonás 2. képe és a III. felvonás (egyébként szimmetrikusan) a kint és a bent ellentétére épül. Ehhez képes a „bent” foglalja el a szín 90 százalékát, kinti jeleneteket alig lehet benne eljátszani. Az is képtelenség, hogy Rigoletto házának udvarára be lehet látni az utcáról, hiszen éppen hogy el akarja rejteni a lányát. A III. felvonásban aztán a rendezés maga vallja be saját kudarcát, amikor Gilda megölése után kénytelen leengedni a függönyt, hogy valahogy létrehozzon egy helyszínt, ahol a finálét tűrhetően el lehet játszani. Különösen nagy kár, hogy egy ilyen sokszor játszható darab került színre ilyen sekélyesen, s maradt ott immár több éve.
Ugyanakkor a műfaj pimasz életerejét bizonyítja, hogy ebben a silány köntösben is tündökölni tud. Nem kis részben Pál Tamásnak köszönhetően, aki sok év után tért vissza az Operaházba. Szabatos drámaisággal vezényli a darabot. A magabiztos tenorral merész agogikával muzsikál együtt, a gyengélkedő nagy baritonnak szeme villanásából olvas, készségesen segíti át a nehéz pillanatokon alkalmazkodó tempóval, dinamikával - majd a tapsrendnél maga elé tessékeli. Rácz Rita halovány lányalakot formál. Több érzéssel, izgalmasabban is el tudnánk képzelni Gildát, de nebáncsvirágnak is elfogadható. Andrei Dunaev megnyugtató biztonsággal énekli a herceg kényes szólamát. Én ugyan jobban szeretem a fölzaklatóan biztos tenorokat, ám vendégünk fényes, kiegyenlített tónusa, természetesen lélegző dallamívei igazi élményt adtak. Telitalálat Gábor Géza, mint Sparafucile. Félelmetes külső, félelmetes hang, amely még Agache mellett is igazi basszusnak hallatszik.
Végülis nagyon egyszerű eljátszani a Rigolettót. Egy nagy baritont és egy kitűnő karmestert azonban semmiképpen nem lehet kispórolni belőle.
fotó: © Pályi Zsófia