Szerepgondolatok: Dandini, az úri szolga, Bognár Szabolcs

Rossini: Hamupipőke
Szegedi Nemzeti Színház Kisszínháza

rendező: Toronykői Attila

Egy szerep jó megvalósításához sokszor elég egyetlen gondolat, ha azt elég következetesen valósítja meg az énekes.

Az ifjú Bognár Szabolcs is egyetlen gondolat köré építette Dandinijét a szegedi Hamupipőkében. Persze sokat segít neki, hogy hangjára szinte gondolnia sem kell: ez a közepes tónusú bariton engedelmesen szolgálja gazdáját. Van benne némi buffós csengés, de azért tartalmas, erőteljes hangszer.

Pedig a szerep lelkülete első rápillantásra nem túl bonyolult: szinte mindvégig egy urat játszó szolga. A vitamin, amivel Bognár megtölti a klisét: Dandini borzasztóan élvezi az urizálást, minden lehetőségét kéjesen kihasználja. Abban a pár pillanatban, amikor visszavedlik szolgává, nyomban ügyefogyottá válik, más hangütéssel szólal meg, de aztán zavartalanul visszavált hercegtónusra.

Akár problémát is okozhatna, hogy az alakítás nyomban a csúcsponttal kezdődik. Dandini hozzávetőleg az előadás 40. percében lép színre. Hercegnek van öltözve, és hagyományos belépője igazi virtuóz remeklés, a rendezői ötletek, a színészi belefeledkezés és fölényes éneklés nagyszerű összhangja. Színrelépését a kíséret, azaz a férfikar bevonulása készíti elő. Öltönyös-napszemüveges maffiózókat látunk, fekete zakóikhoz vörös rózsákat hoznak. Maga a herceg(nek öltözött szolga) csak késleltetve jelenik meg. Bognár szépen frazírozza a fő dallamot, udvarlását kezdetben csak egy cseppet túlozza el, a néző-hallgató egy pillanatig elmélázik, vajon komolyan gondolja-e. De amint egyre jobban belejön a színlelésbe, egyre merészebb játékokra vetemedik. Két tüskés rózsaszállal csapkodja a mellkasát. Már evvel a szado-mazo epizóddal is főzve van a publikum.

Nehéz szétválasztani mi is a rendező Toronykői Attila pompás ötlete, s mit ad hozzá az énekes. A hosszú, cifra kadenciára az egyik szálat karddá változtatja, és parádés vívóleckét mutat be vele, bimbójával mintegy a levegőbe rajzolva a dallam ívét. Persze operaszínpadon volnánk, s a virtuóz színészi epizód keveset érne, ha nem követné az énekhang. Igazi élvezet hallgatni, ahogy Bognár baritonja önbizalma növekedésével hogyan lesz egyre teltebb, zengőbb, lehengerlőbb.

Hősünknek az alkata is kifejezetten vígoperai: középtermetű, rövidnyakú, kissé telt férfi. Jelmezként szoros, fekete nadrágot visel, amely eltúlzottan feszül rajta. Finom megoldás, hogy ez csak kicsit előnytelen neki. Csak hajszálnyival véti el az arányokat, s ezáltal az egész darab „nevetségességi szintjét” emeli: hisz a lányok ebben a szerelésben is csodaszépnek látják. Ha az álherceg daliás, avagy csúnya – a hatás oda.

A második felvonásban, ahol arról beszél, hogy ebben a palotában ő a lovász, a pincemester és a borbély, jó ösztönnel énekli be, hogy „Figarofigarofigaro!” A poén azért ül olyan pontosan, mert jól érzékeli: a két figurának nemcsak karaktere, de drámai helyzete is hasonló.

Bognárt most hirtelen fölkapták a vidéki házak. Én a Falstaff Fordjában láttam először. Azóta saját városában, Pécsett A csengő Enricóját, és a Szerelmi bájital Belcoréját kapta, Székesfehérvárott a Sevillai Figaróját énekelte. Jó volna, ha a buffo áradat mellett néhány más karakterű szerep is jutna neki, mielőtt beskatulyázzák!

Azt is nagyon élvezi Bognár, amikor leleplezi önmagát. „Furcsa dolgot, furcsa dolgot közlök önnel” – fordul Magnificóhoz, és már előre örül a hatásnak. Alaposan előkészíti a poént, majd közli saját személyazonosságát – pianóban. Hisz addigra már úgy fölépítette a szituációt, hogy mindenki feszülten figyel arra, mit fog mondani. Virtuóz eszközökkel építi föl a szerepet, s ezek az eszközök szép egységet alkotnak. Ne esetlegesek, nem gyöngítik, hanem erősítik egymást. A nagy tehetség biztos jele.

fotók© Veréb Simon