Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth

2005-03-15 10:21:00 -zéta-

\"Lukács 2005. március 12. - Magyar Állami Operaház
Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth

A Magyar Állami Operaház csak most jutott el első igazi premierjéhez, Sosztakovics hányattatott sorsú zenedrámájának orosz nyelvű bemutatásához. Már az első mondat is jelzi, igazi ínyenc mű a Kisvárosi Lady Macbeth, vagy ahogy eredetileg nevezték, A mcenszki járás Lady Macbeth-je.

A mű keletkezésekor minden sima diadalmenetnek indult. A mindössze huszonhét éves komponista operáját egymással versenyezve - két nap eltéréssel - mutatta be a leningrádi és a moszkvai színház 1934 januárjában. Tomboló siker fogadta, előadás előadást követett. A darab elindult hódító útjára, egy év múlva Clevelandben mutatták be, majd sorra tűzték műsorra a kisebb-nagyobb külföldi színházak. Mígnem a siker híre eljutott minden nemzetek atyjához, Sztálinhoz is. Joszif Visszarionovics látni kívánta a művet, egy hideg téli estén elment tehát a Bolsojba.

A látogatást követően a kor és a hely üdvös szokásainak megfelelően a Pravda, a Párt központi lapja 1936. január 28-i számában névtelen cikk jelent meg \"Zűrzavar zene helyett\" címmel. Mivel a teljes írás (nagyon helyesen) megjelent az előadás műsorfüzetében, itt csak egy gondolatot idéznék egy korábbi, 1952-es fordításból: \"A színpadon ének helyett üvöltözést hallunk. Ha a zeneszerző véletlenül el is jut az egyszerű és érthető dallam ösvényére, akkor azonnal, szinte megrémülve ettől, újra a zenei zűrzavar útvesztőjébe veti magát, ami helyenként teljes hangzavarrá változik.\" Úgy tűnik, a mű nem igazán tetszett a generalisszimusznak.

Az operát azonnal levették a műsorról. S mivel a szovjethatalomnak nemsokára a kultúránál fontosabb harctereken kellett helyt állnia, a témára legközelebb 1948-ban tértek vissza. A \"szovjet zenei szakemberek tanácskozásán\" tartott bevezetőjében Zsdanov újra felemlegette a 12 évvel korábbi esetet, mert \"világos, hogy az akkoriban elítélt zenei irányzat még él, sőt nem csak él, de egyenesen a vezérszólamot fújja a szovjet zenében\". A kultúra akkori legfőbb ura szükségesnek tartotta Sosztakovicsot (és társait) újra beledöngölni a földbe, mert \"a klasszikusok iránti odaadás és a szocialista realizmus eszméje hűségének ürügye alatt népellenes formalizmust csempészünk be a zenébe.\"

A hatás nem maradt el, Sosztakovics még abban az évben megkomponálta a Dal az Erdőről című kantátáját (op. 81., cseppet sem mellékesen: Sztálin dicsőségéről), melyért azután 1950-ben Sztálin-díjat is kapott.

Bár később a XX. kongresszus áttételesen Sosztakovicsot is mentesítette a mű körüli bonyodalmaktól, a szerző mégis szükségét látta operájának átdolgozására, melyet ezúttal Katyerina Izmajlova címmel 1963-ban mutattak be. E változat jutott el Magyarországra 1964 novemberében a Pécsi Nemzeti Színházba. (Itt most ne nyissunk fórumot annak a megvitatására, hogy micsoda daliás idők lehettek azok, amikor egy vidéki kis színház vállalkozhatott ennek a rendkívüli operának a bemutatására. Hajtsunk inkább fejet a produkció hősei, a rendező Horváth Zoltán, a zenei vezető Paulusz Elemér és a címszereplő Illés Éva és a többiek rendkívüli teljesítménye előtt!)

A próba sikerült, egy évre rá, 1965 decemberében már az Operaház is vállalta a bemutatót. A mostani előadás azonban nem a megdolgozott alkotó által átírt, hanem az eredeti verzió. Először nálunk, Rosztropovics 1978-as újrafelfedezése óta. (Messze vagyunk még, hiába.)

Nyikolaj Leszkov tragédiát és szatírát oly bizarrul ötvöző elbeszélésének feldolgozása során Sosztakovics ha lehet, még csavart egyet a mű kettősségén. A zene eszközeivel élve még súlyosabbá tette a drámát és még élesebbé a gúnyt. Ahogy mondta, \"tragiko-szatirikus zenedráma\" született, melyben mind a tragédia, mind a szatíra a leleplezést szolgálta. Az egyes szereplők jellemének érzékeltetéséhez személyre szabott ritmusképletek és meghatározott hangszercsoportok kapcsolódnak. Az egész darabot mélyen átszövi a szimbolika, mely mindig az adott szituációt jellemzi bravúrosan. Külön fontossága van az eltolt idősíkoknak. Szinte mindig éjjel van, pedig a cselekmény folyamatosan halad. Szergej az első éjjel bejut Katyerinához, de nem sokkal későbbi távoztakor megtudhatjuk, már egy hete alszik gazdasszonyánál.

Az opera előadása fentiek okán az átlagosnál keményebb zenei erőpróbát jelent a \"hagyományos\" eszközökkel élő társulatok számára. A Magyar Állami Operaház a feladat ezen részét várakozáson felül teljesítette, ami nagy részben a dirigens, Kovács János érdeme. Hosszú évek távlatából bizton állítható, hogy Kovács a legbonyolultabb partitúrát is a lehető legvilágosabb formában interpretálja a közreműködők és (így közvetve) a közönség felé a preklasszikusoktól a kortárs szerzőkig egyaránt. A zenekari hangzás a premieren az elmúlt években általam hallott legperfektebb volt. A karmester az előadást maximálisan kézben tartva irányította a produkciót.

Az Operaház kórusa (karigazgató: Szabó Sipos Máté) remekül helytállt, de az énekkar létszáma több ponton kevésnek bizonyult, amit én inkább szervezési, mint művészi problémának vélek. Nem tenném szóvá, ha nem tapasztaltam volna ezt korábban is (pl. a tavalyi Lohengrinben) e káros tendenciát.

Vidnyánszky Attilát a Jenufa tavalyi sikere egészen az Operaház főrendezői székébe röpítette. Most ismét egy szláv operával próbálkozott.

Egyfelől nagyon érti a darabot, nagyon tudja, mit akar kifejezni és hova szeretne eljutni. Munkája nyomán világosan szétválik, kit mi mozgat a darabban. Az előadás különféle pontjai vissza-visszarímelnek egymásra. Különösen szép példája ennek az előadás végi tó. Nem is tó igazán, inkább egy látomás, melyben ismét feltűnik a Ház sziluettje. A házé, amely pokollá tette Katyerina életét, melyből bármennyire akart, nem tudott kitörni. Megjelenik az az egymást szerető fiatal pár, akik minduntalan feltűnnek a darab folyamán. Szerelmeskednek, kergetőznek, olykor tologatják a díszletet, elmesélik - egy kicsit szájbarágósan -, amit a rendező nem akart (vagy nem tudott) a főszereplőkkel elmondatni. A záróképben felülnek egy gerendára, kicsit láblógázva néznek a napfelkeltébe.

Ilyen lírai jelenet nem sok van, Vidnyánszky tehát ott van igazán elemében, amikor a szatíra hangján kell szólni. Ami van jócskán. Az iszákos, a Pópa, a Nihilista jelenete mind-mind remekbeszabottak, de a csúcs a rendőrségi fogdakép.

Másfelől meg Vidnyánszky érthetetlen és kétségbeejtő módon nem tud mit kezdeni a drámával. Szimpla főiskolai vizsgafeladat szokott lenni egy gyilkosság megrázó bemutatása. Itt több is van, de a zene minden erőlködése ellenére a látvány nem rázza meg a nézőt. A rendező egyszerűen nem tudta fölrakni az ehhez szükséges minimumot. Helyette nyílt színi ügyetlenkedés van. Kegyetlenül magára hagyja a főszereplőit a fontos pillanatokban. Borisz halála a rutinos szereplők ellenére (sok-sok Tosca-Scarpia jeleneten vannak túl) meghökkentően amatőr. Katyerina és Szergej fojtott erotikával és vad szenvedéllyel fűtött jeleneteinél is mintha az első próbát látnánk. A zárójelenetben a cafka Szonyetka egyetlen suta és nem túl hosszú mozdulatsort ismételget a frissen szerzett harisnyájával kínosan sokáig. Nem sorolom, a dráma nem került megrendezésre. Nagyon nagy lehetőséget szalasztott el ezzel a rendező!

Csak mérsékelten volt segítségére a díszlet- és jelmeztervező Alekszandr Belozub. Az első és második felvonás fő díszleteleme, a ház csak afféle könnyűszerkezetes tákolmány, olykor érthetetlenül mászkálnak benne ki-be. Kifejezőerővel nem bír, a praktikumon kívül más funkciója nincs. Két szobarészlet, a Katyerina hálószobája és Borisz étkezője külön-külön is megjelenik. Az előbbi az intimebb részeknél befordul, a néző fantáziájára bízva a történést. Sajnos, a jelmezek is keveset tesznek hozzá a drámához, sematizáltságuk kortól és olykor cselekménytől is függetlenítik magukat.

Hogy az előadás végül is tomboló sikerrel ért véget, a karmesteren túl a címszerepet éneklő Lukács Gyöngyinek köszönhető elsősorban. E szerepválasztással világjáró énekesnőnk szakított a pályáját eddig kizárólagosan jellemző klasszikus repertoárral. Anyanyelvi szintű nyelvtudásának és teherbíró hangjának hála, szinte sajátjaként jeleníti meg a rendkívüli nehézségű szólamot. (Hiába no, Nyesztyerenkónál tanult!) E sorok írója kritikusan szemlélte a művésznő korábbi teljesítményét, a szép és töretlen hanganyag elsődlegességét kiemelve, de az időnként megjelenő technikai bizonytalanságokról sem hallgatva. Elsőként Verdi Macbeth-jénél tört meg ez a trend, s most újra.

Lukács Gyöngyi e szereppel megérkezett valahova!

Szergejt, Katyerina szeretőjét az orosz Vagyim Zaplecsnyij alakítja. A példás szövegmondás az ő esetében evidenciaként kezelhető. Remek hanganyagán túl viszont nem érezzük azt a sugárzást, mely darabbeli partnernőjét magával ragadja. Ez a Szergej könnyen átlátható léhűtő, csélcsap szoknyabolond, akiért ily bűnökbe nem keveredik asszonyszemély. Csak találgathatunk: lehet, hogy a művész egy alkotóbb rendezői kézben jelentősebb produkciót nyújtott volna.

Berczelly István zavarba ejt. Pozitív zavarba. Mintegy három évtizede szemlélve rokonszenves működését, azt gondoltam, mindent tudok már róla. Tudható, hogy rendkívül mély szerepelemzései elsősorban a férfias lírának, a töprengő alkatnak kedveznek. Hogy Borisz szerepében tökéletesen fogja hozni a megkeményedett, családjához és a cselédséghez egyaránt rideg és durva apát. De menye iránti titkos gerjedelmeit olyan erős szatirikus vonásokkal mutatja be, melyek új oldalát mutatják a művésznek. Ábrándozása Katyerina megkörnyékezésére majdnem fölborítja a szerzők által kialakított kényes egyensúlyt. Berczelly ugyanis 67 éves kora ellenére (talán ezt nem inszinuáció kifecsegni) lebilincselően jó fizikai és hangi állapotban abszolválja a szerepet. Elhisszük neki, ha korábban indulna menye ostromára, Katyerina nem utasítaná el őt.

Kiss Péter a gyámoltalan Zinovij szerepében mutatkozott be. Hanganyaga, testtartása és erősen beszűkített játéka pontosan rajzolja körül az apja árnyékában (alig) élő férj szánalmas figuráját.

A darab a szatirikus jelenetek során remek kabinetalakítások lehetőségét hozza. Mindenekelőtt Tóth János Rendőrfőnökét kell kiemelni. Tízperces jelenetét a páratlan mozgáskultúrával rendelkező művész a darab csúcsára emeli. Fontos még Gregor József slendriánul kétszínű Pópája, melyhez megemlíteném, hogy a művész anno ebben a szerepben mutatkozhatott be a Met színpadán. Kecskés Sándor Részeges muzsikja pazar emberismeretről tanúskodik. Kár, hogy a hulla-felfedezési jelenet mindent meghaladó zenekari fortissimója elnyomja hangját. A dramaturgiai szempontból jelentős Szonyetka szerepében Szolnoki Apollónia pontosan hozza az utcalány figuráját, de énekléséből számomra nem derült ki, milyen nyelven teszi azt. Az Öreg rab rövid, de fontos szerepében ismét kitűnt Ionel Pantea rendkívül nemes és tiszta hanghordozásával.

Mindent egybevetve remek, de - elsősorban színpadilag - nem hibátlan előadást kapott a budapesti közönség 2005 tavaszára.

\"Lukács






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.