Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Sok év után… - A Bohémélet a MÁO-ban

2014-12-17 13:14:17 - ppp -

Bohémélet a MÁO-ban 2014.december 11.
Magyar Állami Operaház

Puccini: Bohémélet
Rodolfo - Teodor Ilincai
Schaunard - Káldi Kiss András
Marcello - Martin Bárta
Colline - Bakonyi Marcell
Mimi - Létay Kiss Gabriella
Musetta – Váradi Zita
Benoit - Hábetler András
Alcindor - Szüle Tamás
Parpignol - Beöthy-Kiss László
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Paolo Carignani

A Bohémélet egyike azoknak az — az évek múlásával sajnos egyre szaporodó — operáknak, amelyeket valamikor rengetegszer láttam, de az utóbbi években alig. A legnagyobb kedvenceim egyike, olyan mű, amely valóban szívemben él, de a hozzá kötődő színházi, lemez- és videó élmények miatt olyan hatalmas elvárásaim vannak vele kapcsolatban, hogy ha azoknak nem megfelelő előadással találkozom, szinte fizikai fájdalmat érzek. Így hát inkább kerülöm a vele való találkozást mióta a pesti felejthetetlen előadások nagyjai, Kincses, Tokody, Kelen, Gulyás, Zempléni, Polgár elhagyták a karácsonyi Párizs kis padlásszobáját és kávéházát. Utoljára pár évvel ezelőtt vettem a bátorságot, hogy Rost Andreával megnézzem ismét, de miután az előadást az utolsó pillanatban lemondta, a második felvonás után sietve távoztam.

A futó széria előadásait is kihagytam volna, ha nem látok két vendégművészt a szereplők listáján. Különösen a korábban már ugyanebben a szerepben nagy sikert aratott Teodor Ilincai neve vonzott. Sok jót hallottam róla ismerőseimtől, barátaimtól és egy bécsi Nabuccóban nagyon jó benyomást tett rám is.

Most sem kellett csalódnom: Ilincai nagyszerű Rodolph volt ezúttal is. Alapvetően adott a sikerhez egyrészt a figurát telibe találó külseje, a fiatal, rokonszenves megjelenés. Másrészt nagyon szép hanganyagát kitűnő technikával kezeli, matériája legnagyobb értéke a remekül kinyiló, fényesen és biztosan szóló magas regiszter. Ennek köszönhetően a darab kulcspontjain igazi tenorélményt kaptunk tőle, szebbnél szebb részek után jutott el a számomra csúcspontot jelentő fináléig: a szívbemarkoló két „Mimi!”kiáltásból az elsőt erőteljes, gyönyörű fortén énekelte, míg a másodikat visszafogottan, szinte pianóból indítva crescendálta fortéig úgy, ahogy még soha senkitől nem hallottam. Pavarotti mondta, hogy kivételesen nagy szoprán és nagyon közepes tenor kell ahhoz, hogy Mimi elvegye az operát Rodolphtól; nos, egészen biztos vagyok benne, hogy nem nagyon van oIyan szoprán, aki Ilincai esetében ezt a bravúrt meg tudná tenni.

A másik vendégművészről, a Marcelt éneklő Martin Bartáról semmit nem tudtam eddig. Ehhez képest már a darabot indító első mondatánál felkaptam rá a fejemet: kitűnő hanganyagot, remek technikát sejtetett azonnal, amelyet a darab folyamán be is bizonyított. Marcel nem tartozik a nagy és hálás bariton feladatok közé, Barta azonban igazi főszerepet csinált belőle. Különösen az Ilincaival énekelt részekben, a gyakran teljesen elsikkadó nyitójelenetben, a 3. felvonás kettősében és a 4. felvonás operaslágernek számító duettjében excellált. Játékuk, énekük méltó volt a régi nagy előadásokhoz, pontosan hozták azt a légkört, amely nélkül nincs jó Bohémélet. Szívből remélem, hogy mindkettőjüket mielőbb újra láthatjuk Budapesten.

Kitűnő énekes és színészi produkciójuk méltó partnere volt a lemondott Keszei Bori helyett beugró Váradi Zita. A művésznő tavaly Liú szerepében nekem erős csalódást okozott, talán az a szerep nem felel meg úgy egyéniségének, mint ez. Musette szólamát gyakran gondolják koloratúrfeladatnak, pedig nem az. Biztos magasságú lírai szoprán kell hozzá, akinek nem csak a magasságokon (amelyek egyébként nem mennek H fölé), hanem középen is szól a hangja. Váradi Zita kitűnően énekelte a szólamot, alakításában pedig pontosan megtalálta a harsányságnak azt a fokát, amely nem válik közönségessé vagy túlzóvá, ellenben pontosan megfelel a figura kacérságának. Másik arcát, a kacér álarc mögött rejtőző érző, gyengéd szívű lányt ugyanilyen szuggesztíven játszotta és énekelte el. Váradi Zita Musettjére nem tudok nagyobb dicséretet mondani, mint hogy az ebben a szerepben számomra örök etalonnak számító, felejthetetlen Zempléni Mária óta nem hallottam senkit ennyire jónak benne.

Az énekeseket illetően itt a boldogság véget is ért. Keserűen kellett megállapítanom, hogy az Operaház, mely egykor a vendégművészhez méltó partnereket tudott kiállítani Pavarotti, Carreras, Aragall fellépésekor, ma Váradi Zitát leszámítva a szereposztás egyetlen más pontján se volt képes erre. Létay Kiss Gabriella megerősítette A trubadúr Leonórájaként keltett benyomást. Elénekelte a szerepet tisztességesen anélkül, hogy egyetlen pillanatában mély hatást tenne rám. Ehhez hiányoznak hangjából azok a színek, árnyalatok, melyek partitúra bizonyos pontjain, szinte a kottába beírva kellenének hogy elszorítsák torkomat, vagy megnyissák a könnycsatornáimat. Különösen hiányzik a középregiszter fénye, megejtő színe és a piano tónusok. Ő meghatódik önmagától, miközben én szenvtelenül nézem és hallgatom. Felvállalom, hogy bennem is van a hiba, hogy rosszul érzékelem, de számomra minden szerepében hiányzik belőle valami. Valami meghatározhatatlan és mégis pontosan érezhető többlet, ami ezekhez a szerepekhez, poétikus megformálásukhoz elengedhetetlenül szükséges. Korrekt énekesnő, igazán megrendítő vagy lelkesítő pillanatok nélkül. Leonórához hangban, Mimihez érzelmileg volt kevés.

Bakonyi Marcell fiatalos lendülettel kezdett, nagyon jól illeszkedve a bohém quartett zenei és színpadi világába, a bajok ismét akkor kezdődtek, mikor énekelni kellett volna. A Kabátáriában sem színben, sem formálásban nem felelt meg a szólam kihívásainak. Szabadabb torok, bassziálisabb szín kéne. Egy kis jó értelemben vett „öblögetés”. Nála rosszabb már csak Káldi Kiss András volt, aki valamikor azért egy Schaunard-t többé-kevésbé abszolválni tudott, ma már ezt sem. Hátraesett magas hangok, fénytelen, volumen nélküli középregiszter — így foglalható össze valóban gyenge éneklése.

A fentiekből egyértelműen megállapítható, hogy a Bohémélet előadása élesen vált két részre vokálisan, és ami a valóban fontos és jelentős kérdés: énektechnikailag. A két vendég és a velük éneklő magyar férfi énekesek mintha két külön világot képviseltek volna. Egyik oldalon a hagyományos énektechnikát elsajátított, tudatos hangképzés, másikon ennek hiánya, a teljes esetlegesség. Nem véletlen, hogy Barta maga is professzor a prágai Zeneakadémián, és valószínűleg azt a technikát is tanítja, amellyel énekel. De mit tanultak a magyar férfiúk és kitől a magyar Zenei Egyetemen? Ezt a kérdést is mielőbb fel kell tenni, ha azt kérdezzük, hogy már akár pár éven belül kik énekelhetnének magyar énekesek az Operaház színpadán? Hol vannak a jövő baritonjai, basszusai? Mert a Főiskola opera tanszakán nincsenek, az biztos. És ha hirtelen feltűnnének, ki fogja őket megtanítani arra a hangképzésre, amellyel Ilincai és Barta énekel? Égetően fontos kérdés, amelyre egyelőre senki nem ad választ. Mert nem tud. Vagy nem akar.

Hogy az előadás minden ambivalenciája ellenére sok gyönyörű pillanatot, és részleteiben sok év után mégis egy szép Bohémélet élményét adta, oroszlánrésze volt a külföldön jónevű vendégkarmesternek, Paolo Carignaninak. Néhány bécsi előadásán túlhajszoltnak, énekesek számára szinte követhetetlennek éreztem tempóit. Most ilyen problémát nem tapasztaltam, a derűs részekben megőrizve minden hang súlyát és jelentőségét volt könnyed és élettel teli, a drámai részekben pedig valóban erővel, izzással, fájdalommal töltötte meg Puccini csodálatos partitúráját. Ebben nagy segítségére volt a kivételesen jó formában játszó zenekar, továbbá ismét, újból, megunhatatlanul: az utolérhetetlen színpadkép.

Mikor a harmadik felvonásban felment a függöny, egy mellettem ülő külföldi úr felkiáltott a csodálattól. Igaza volt: ha csodát lát az ember, konstatálni kell. Mert különben jön valaki, és kitalálja, hogy nem is csoda az. Inkább csináljunk helyette egy másikat. Isten őrizz!

Bohémélet a MÁO-ban






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.