Ritka csemege, minőségi tálalás – Busoni Faustja az Operaházban

2015. május 22.
Magyar Állami Operaház

Ferruccio Busoni: Doktor Faust

Faust: Szegedi Csaba
Wagner: Geiger Lajos
Mefisztó: László Boldizsár
A pármai herceg: Busa Tamás
A pármai hercegné: Bátori Éva
Ceremóniamester: Cserhalmi Ferenc
Krakkói diákok: Bakó Antal, Csiki Gábor, Fenyvesi Attila
Heléna: Gikovszki Sznezsana

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Vajda Gergely

A XX. század eleje éppúgy permanens Faust-lázban égett, mint a megelőző évtizedek. Az operaházak egyik legnépszerűbb alapműve Gounod remeke volt, de sokfelé került színre Boito dalműve is. A nagyobb hangversenytermek felváltva tűzték műsorra Berlioz Faust elkárhozását, Liszt szimfóniáját, sőt olykor Mahler VIII. szimfóniáját is. Bő évszázada a 20 éves Lili Boulanger első női zeneszerzőként pont a Faust et Hélène című kantátájával nyerte el a rangos „Római Díj”-at. A világhírű karmester, Felix Weingartner egyik emlékezetes budapesti vendégszereplésén nem vezényelt, hanem a híresen szép orgánumán Goethe drámájából szavalt egész este részleteket a Belvárosi Színház színpadán.

Az általános lelkesedésből Ferruccio Busoni sem tudta kivonni magát. Megzenésítette Goethe művének számos részletét, elsősorban dalok formájában, s ahogy ment az idő, egyre mélyebben belemerült a német kultúra eme alapművébe. Egyre inkább eltávolodott Goethe drámájától, s hozta létre – az ónémet legenda nyomán a sajátját. Nem bízta az alapokat másra, a librettó is a saját munkája. Busoni gondolkodásmódját pontosan jellemzi a tőle fennmaradt tanulságos mondat: „…mi, emberek miért úgy képzeljük el az időt, mint egy hátulról előrefele tartó vonalat, amikor pedig minden irányba mehet, éppúgy, mint minden más a világ rendszerében.”

Ha Busonit komponistaként pontosan el akarjuk helyezni a zeneirodalom „nagy periódusos rendszerében”, akkor közvetlenül Johannes Brahms és Richard Strauss között találhatunk számára némi helyet. De a firenzei születésű mestert nem lehet ilyen könnyen beskatulyázni. Már tevékenységének meghatározása sem egyszerű, hiszen nemcsak zeneszerzőként volt igen aktív, hanem számos kortárs (és a fennmaradt felvételek) tanúsága szerint is korának egyik legkiemelkedőbb zongoristája volt. Továbbá igen kiterjedt pedagógiai tevékenységet folytatott Helsinkitől, Bostontól, Moszkvától, Bécstől kezdődően Bolognáig, Zürichig, Berlinig, nyugodtan állíthatjuk, hogy az utána követő generáció számos jeles képviselője „bújt ki Busoni köpönyegéből”.

Mindezeken túl kiemelkedő volt elméleti munkássága is, melynek legfontosabb része az 1907-ben megjelent Egy új zeneesztétika vázlata, mely felbolygatta a kortárs komponisták világát és hosszú-hosszú vitákat generált. Nem mellékesen ő vetette fel elsők között a hangrendszer megújításának lehetőségét, bár ez pont saját műveire kevésbé jellemző, s remek érzékkel sejtette meg az elektronikus zene jövőjét is. Busoni írásait egyfajta filozófiai gondolkodás jellemezte, pontosan ugyanaz, ami utolsó és befejezetlenül maradt operáját, a Doktor Faustot.

Busoni zeneszerzői munkássága a halálát (1924) követően lassan feledésbe merült, de a klasszikus ínyencek számára időről időre felbukkan egy-egy alkotása. (Jövőre például Kocsis Zoltán tervezi nálunk bemutatni a Mester grandiózus – mintegy 70 perces, férfikarral „feltuningolt” – 1904-es datálású zongoraversenyét.)

A Magyar Állami Operaház döntéshozói remek érzékkel sejtették meg, hogy a Faust-Fesztivál kapcsán létjogosultsága lehet egy magyarországi bemutatónak, de ugyanakkor nem merték teljes mellszélességgel vállalni a produkciót.

A mindösszesen két előadás ugyanis erősen húzva került publikum elé, becslésem szerint közel 40 % maradt rejtve a budapesti közönség elől. Egész jelenetek, egész szerepek maradtak ki. Tudni kell ugyanakkor, hogy Busoni alkotása csonkán maradt, a komponista majd másfél évtized után sem tudta befejezni élete főművének tekintett operát. Halála után egyik tanítványa fejezte be a darabot, de – éppúgy, mint Puccini Turandotja esetében – az utódok körében nem sokkal utóbb vita támadt Philipp Jarnach munkájának hitelességét illetően. Jóval később Anthony Beaumont készített a komponista jegyzetei alapján új változatot, az Operaházban is ennek alapján dolgoztak.

Az óvatosságot érhettük tetten a félszcenírozottnak nevezett változatban is, ami azzal járt, hogy az Énekkar kottával kézben sertepertél föl, s alá a színen. Ez az együttes jelenlegi túlterhelt időszakában érthető, de ilyenkor jogosan merül fel a kérdés, hogy igazán jó-e, hogy egy évadban ennyi minden zsúfolódott össze. Nem lett volna valamennyivel kevesebb valamennyivel több? Persze ez költői kérdés, most már nem tudunk egyebet tenni, mint örülni a ritka csemegének, amit a felemás megoldásokon túl tisztességes minőségben tálaltak elénk.

A tisztességes tálalásnak legelső próbaköve Vajda Gergely volt. Lassan két évtizede figyelve Vajda tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy amibe belekezd, azt egyenletesen magas színvonalon teljesíti is. Busoni muzsikájához értő kézzel nyúlt, ügyelve arra, hogy a zenei szövet legjellemzőbb sajátosságát, az elmélyült, aprólékos építkezést pontosan közvetítse. Nagy része van abban, hogy a Doktor Faust magyarországi bemutatója az Operaház idei évadának kiemelkedő zenei teljesítménye lehetett.

A címszerep, érzésem szerint jelentősen meghaladta Szegedi Csaba képességeit. A könnyebb olasz fachban hang-nagybirtokosnak tűnő baritonista gyakran elveszett a strauss-i hangorkánban, a szólamának jelentős része maradt a földszint közepén is hallhatatlan. Feltűnő volt, hogy Szegedi mennyire óvatoskodva énekelt, a magasságokat gyakran falsetto fogta meg, olykor intonációs bizonytalanság érzetét keltve. Gyanítom, hogy Busoni főhőse eredetileg sokkal (mindenesetre Szegediéhez képest) határozottabb személyiség, ami jelentősen befolyásolhatta a főszereplők egymáshoz való viszonyulását. A fiatal énekes javára írandó viszont, hogy alkatban pontosan hozta az elvárt figurát, s talán még az is, hogy a Magyar Állami Operaház jelenlegi arzenáljában az egy (a német szólamokat sajnálatosan nem ambicionáló) Alexandru Agachén kívül senki nem lenne képes a szólam adekvát megszólaltatására.

Váratlan revelációt jelentett viszont László Boldizsár Mefisztója, merthogy Busoninál az ördög szólama tenor lett. A komponista, aki korábban Gozzi híres, Puccinit is megigéző Turandotját is úgy zenésítette meg, hogy a mű groteszk mivolta került előtérbe, a Doktor Faustban Mefisztó alakjában találta meg a szürreális és buffo elemekkel trükkösen kevert karaktert, ami László Boldizsárnak feltűnően megy. Persze ez a „lepetés” a tavalyi szegedi Hoffmann meséi óta borítékolható volt, így a tanulság a tenorista számára inkább az lehet, hogy a pálya igazi kiteljesedését talán mégsem feltétlenül az amoroso tenorhősök világában kell keresnie. Mert bizony László Boldizsár abszolút zenei biztonsággal lubickolt a különös szerepben, s a figura színpadi megjelenítése is felettébb hatásosra sikeredett.

Bátori Éva a pármai hercegné szerepében ismét lenyűgöző muzikalitásról tett tanúbizonyságot, s talán az Operaház vezetőit is meggyőzte, hogy korai volt őt az opera nagykövetei közé száműzni, hiszen még mindig a műfaj királynője. Hangban és játékban egyaránt nemes vonású hősnője László Boldizsár mellett az előadás legbiztosabb pontja volt.

A kisebb szerepek közül a három krakkói diák talányos alakjait nagyszerűen személyesítette meg az Énekkar három szólistája, Bakó Antal, Csiki Gábor és Fenyvesi Attila. A darab során Faust képzeletében felidéződő hősnőt, Helenét Gikovszki Sznezsana kifejező tánccal keltette életre.

A produkció színpadi felelőse Szabó Máté volt, aki igyekezett kitölteni a lehetőségek által jelentős határt szabó kereteket. A rendező érdeme, hogy Busoni munkájának legfőbb értékei a színpadon is megjelentek, de a finálé általa felépített megoldása, amikor Faust helyén kamaszkori énje támad fel, valószínűleg nem jutott el mindenkihez.

fotó:© Rákossy Péter