Prága – Két este, két operaelőadás

Verdi: Nabucco - vészriadóval (Állami Operaház 2024. március 15.)

Azaz Státní opera Praha – a több, operát játszó hely közül a Főpályaudvar (ha úgy tetszik, Wilsonovo nádraži) szomszédságában lévő épületre gondolok. Amit, amikor mintegy negyven éve először jártam ott, még Smetanovo divadlonak neveztek.

Leánykori nevein Új Német Színház, rövid ideig Német Operaház, majd Május Ötödike Színház.

Fellner és Helmer a XIX. század utolsó, a huszadik első harmadában több, mint 200 épületet tervezett, ezek zöme színház vagy operaház. Számomra a legkedvesebb persze a Szegedi Nemzeti Színház, a fővárosiaknak feltehetően a Vígszínház.

Talán kevésbé köztudott, milyen ismertebb muzsikusok munkássága kötődött az 1888 január 5-én a Mesterdalnokok-előadásával megnyitott intézményhez.
A nyitódarab megválasztásában nyilván ösztönző okként szerepelt, hogy az első igazgató, Angelo Neumann, a Bécsi Opera korábbi baritonja baráti viszonyban állt Wagnerrel. Neumann közel negyedszázados vezetése alatt Európa élvonalába emelte a Házat. Megalapította a Májusi Fesztivált, a Prágai Tavasz elődjét.
A számos ismert vendégművész közül most Gustav Mahlert emelném ki, aki többször vezényelte Weber A három Pintojának általa készített átdolgozását, illetve több hangversenyt.

Mahlert egy hölgy neve, Alma Schindleré köti össze Alexander Zemlinsky alakjával, aki direktorként sokat tett a repertoár bővítéséért. S persze számunka különösen kedves lehet az a nyolc esztendő, mely során Széll György állt az intézmény élén (pár éve „belső használatra” kiadásra került CD-n az Intézmény több előadásának felvétele, ezek zöme ott gyűjteményemben – de azt a korongot, melyen állítólag Széll is hallható, sajnos, nem sikerült megszereznem).

1939-42 között az intézményt politikai célokra használták, a zene csak az 1942/43-as évadban egy operettegyüttes megalapításával tért vissza. A színház a múlt évtized végén teljes rekonstrukción esett át, mely 42 hónapig tartott (a MÁO-é meddig is?).

Először jártam a Házban az újranyitás óta. Lenyűgöző. Akadálymentesített lett, az ülések előtt kis képernyők kerültek beépítésre, mint immáron a legtöbb modern hasonló helyek esetében.
Az akusztika – jó földszinti helyen ültem – remek, de ez korábban is így volt. Kevésbé voltam elragadtatva a produkciótól – pont egy hónapja, február 15-én volt a bemutató.

Tomaš Ondřej Pilař rendezése, maradjunk eme eufemisztikus kifejezésnél, eklektikus, ez már az eljátszott nyitány alatt is kiderült.
Kicsit meghökkentem, amikor az I. felvonás egy kórusjelenete alatt a nézőtér oldalán Jupiter-lámpák gyulladtak fel, és elkezdett sivítani a vészjelző. Érdekes koncepció, gondoltam.
Aztán amikor abbamaradt a zene és lement a vasfüggöny, kapizsgálni kezdtem, ez talán nem az előadás része.

Mintegy negyedórás szünet után cseh nyelven és rossz angolsággal elnézést kértek a technikai szünetért, s folytatódott az előadás. Mely zeneileg legalábbis átlagos volt.
Olyan remek, lendületes, összefogott Nabuccot, mint amit Piotr Staniszewski dirigált, Prágában utoljára Richard Heintől hallottam.

Felfedezésszámba ment az ukrán Stepan Drobit a címszerepben. Kissé világos, nem egyéni színű, de minden lágéban kiegyenlített, megfelelő volumenű voce az övé – számomra jelentett akkora élményt, mint a szintén poszt-Szovjetunióból származó Gagnidze Metes Rigolettoja.

S tetszett Lilla Lee (Dél-Korea) Abigélja, ura volt a szólamnak, vibrált a színpadon, diadalmas magasságokkal – ha a hang kicsit sötétebb, súlyosabb lenne, nagy karriert futhatna be.

Baritonális színű, egyéniség nélküli Zaccaria, viszont Richard Samek hangjára felkaptam fejem, ilyen súlyú tenort nemigen hallani Ismaele szerepében. Utánanézve, olyan szólamot, mint például a Dal a Földről tenorszólamát is lemezre vette a Supraphonnal.

Egyszóval, legalábbis hallgatható ez az új Nabucco.

Talán pár év múlva még jobb lesz, ha Domingo beáll Zakariás szólamába…

P.S.: Mindig igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb részletességgel és maximális objektivitással tudósítani a Momus kedves Olvasóit. Ki-ki döntse el, mennyire releváns, hogy betegség miatt Anna szerepét beugrással Veronika Kaiserová vette át.

fotó© Zdenek Sokol

Dvořák: Rusalka – Kissé eltérően a megszokottól (Nemzeti Színház, március 16.)

Ég és Föld a tegnaphoz képest. A Národni divadlo épületébe belépve visszacsöppentem a XIX. századba. Se kis személyes kivetítő, de még akadálymentesítés sem – caplat fel a Nagyérdemű az emeletekre.

Mielőtt az előadásról szóló beszámolómat elkezdeném, talán megbocsátanak pár szubjektív mondatot. Az eladott menyasszony volt az első opera, melyet Prágában először láttam, 1984 májusában.
Telt ház (mint később kiderült, a Munka Ünnepe alkalmából az összes jegyet eladták vagy odaajándékozták a dolgozó osztálynak). Elképzelhető elkeseredettségem. A művészbejárónál megkérdeztem, beszélhetnék-e az est karmesterével.

Pont ott jön – hangzott a válasz.

Egy huszonéves szemtelenségével elébe léptem, megkérdeztem, angol vagy német (mindegy, hangzott a válasz) és kifejtettem bánatomat: először járni Prágában és nem látni a Prodaná nevěstát, olyan, mintha az ember Nápolyban nem nézi meg a Vezúvot.

Végül az igazgatói páholyból néztük meg az előadást.

Ha tudom, hogy mekkora név a kor cseh zenei életében a Zdeněk Košler, hogy 1963-ban a Mitropoulos-karmesterverseny egyik nyertese volt (együtt bizonyos Claudio Abbadoval), majd utána Bernstein asszisztense a New York-i Filharmonikusoknál, aztán vezető pozíciók ismert operaházaknál, zenekaroknál, akkor bizonyára inamba száll a bátorságom.
A másnapi Rusalkára is ő volt kiírva, ám végül Josef Kuchinka dirigált – ő igazi, jó értelemben vett Kapellmeisternek számított, emlékszem, amikor egyszer Ježibaba belépésekor, a partitúrában az első fortetutti rész, csak kinézett oldalra, és úgy léptek be a rezek, hogy azt hittem, összedől a ház.

Most Tomáš Netopil kezében volt az irányítás, ő a mai cseh karmesterek egyik legkiválóbbja, mint azt ezen az estén is bizonyította. Nagyszerű énekesi gárda élén.

Kateřina Kněžiková a címszerepben, szépszínű hang, kulturált éneklés.

Sajnos, sem Jana Sýkorová (Boszorkány), sem Kateřina Jalovcová (Idegen hercegnő) hangszíne nem üt el markánsan az övétől.

Ha arra gondolok, hogy a Herceget telt hangon éneklő (talán időnként kissé hangos) Aleš Brisceint vagy három évtizede karaktertenorként ismertem meg…

A nagy meglepetés Peter Kellner Vodnikja volt – hát kérem, itt van Peter Mikuláš utóda.

Rendezőként a talányos SKUTR betűszó áll. Ez két fiatal művészt, Martin Kukučkát és Lukáš Trpišovskýt takarja. Ők egyre ismertebbek Európában, Martin Chocholoušek helyenként meghökkentő díszleteivel együtt elgondolkodtató produkciót hoztak létre – többször meg kellene néznem, hogy közelebb kerüljön hozzám, ám egyetlen pillanatra sem untam.

S mégis. Nem tudom feledni a Bécsi Staatsoper egy Ruszalka-előadását, pedig immáron harmincegynéhány éve.

Az est végén kijött a Herceget éneklő Leon Marion Vodička, akkoriban az egyik vezető cseh tenorista. Óriási taps.

Majd kijött Jevgenyij Nyeszterenko, még nagyobb taps. Ami tovább fokozódott, amikor megjelent Gabriela Beňačková-Čápová.

És ez a hatalmas ováció őrjöngésbe csapott át, amikor végül ott állt a függöny előtt a dirigens. Ősz öregember, akkora volt, mint a palotapincsi guggolva.
Václav Neumann.

fotó© Pavel Hejný

Köszönetnyilvánítás:
Köszönetünket fejezzük ki Mrs Katerřna Motlovának és Mr Tomáš Staněknek az előadások megtekintéséhez nyújtott segítségért