Operai napló - Rigoletto I.

2024. július 3/5.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Rigoletto

A mantovai herceg – Andrei Danilov
Rigoletto – Alexandru Agache
Gilda – Rácz Rita
Sparafucile – Rácz István
Maddalena – Szántó Andrea
Monterone gróf – Gábor Géza
Marullo – Cseh Antal
Borsa – Kiss Tivadar/Papp Balázs e.h.
Ceprano gróf – Geiger Lajos
Ceprano grófné – Kapi Zsuzsanna
Giovanna – Wiedemann Bernadett
Apród – Kiss Diána
Porkoláb – Bátki Fazekas Zoltán

Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Dénes István

Az Operaház temérdek negyed/félházas vagy egyenesen törölt előadás után az évad végére nagy sorozatokat iktatott műsorrendjébe, bizonyára abban a reményben, hogy a turizmus élénkülésével lesz fizetőképes kereslet az igencsak borsos árú jegyekre. Ezzel pedig, a előadások közepébe beszuszakolt kényszerszünetek büfé-bevétele mellett, javítanak valamit a ház ingatagnak hirdetett anyagi helyzetén.

Erre persze csak akkor van esély, ha közönségvonzó műveket adnak, megfelelő művészi színvonalú előadásokban. A művek kiválasztásával nincs is gond: Verdi népszerű műveit választották, kezdve az Aidával – sajnos betegségből kifolyólag ebből egy előadást se tudtam megnézni – folytatták a Rigolettóval, készülődik már a Traviata, és zárásként majd érkezik az Álarcosbál. A ma kezdődő Operai napló megpróbálja végigkísérni a (majdnem) teljes sorozatot, vizsgálva a vállalkozás művészi színvonalát.

A Rigoletto első szereposztása az utóbbi évek lehangoló operai estéi után hatalmas felütéssel kezdett. Szinetár Miklós rendezése ma, kb. 20 év után is nézhető, bizonyos részeiben egyenesen élvezetes produkció, csak egyes pontjain jelentkeznek azok a problémák, amelyek már két évtizede, a premieren is azok voltak. Apróságokon lovagolni nem érdemes, de azt meg kell állapítani, hogy a III. felvonás megoldatlan akusztikailag: a hátsó hídra helyezett két énekes és a kocsmatérben lévő másik kettő menthetetlenül szétválik, és a kvartett hangzó egysége nem születik meg. Ehhez jön plusz gondként, hogy kis hangú Gilda esetén áldozatul esik az egész Viharjelenet, mivel hátulról alig hallatszik. A másik probléma az opera záróduettje, amelyben a rendezés felállítja, teljesen illogikusan és irreálisan, a hasán hatalmas szúrt sebbel küzdő szopránt, legyilkolva a jelenet poézisét.

Nyilvánvaló, hogy az előadás fentebb említett kiugróan magas színvonalának okát nem a rendezésben, hanem néhány, illetve egészen pontosan két alakításban kell keresni. A címszerepben Alexandru Agache ismételte meg korábban is már többször méltatott alakítását, talán minden eddiginél jobb, túlzás nélkül mondhatni: kirobbanó hangi formában. Elő szokott fordulni énekesekkel (akik nem csak úgy énekelnek a világba, hanem profi módon gondolkoznak is az éneklésről), hogy rátalálnak valami új megoldásra énektechnikailag; vagy éppen ellenkezőleg, visszatalálnak karrierjük korábbi fázisának ideális megoldásaihoz. Ezzel az utóbbi jelenséggel lepett most meg Agache Rigolettója: a saját 10-15 évvel ezelőtti hangján énekelt, csodálatos színnel, fantasztikus energiával és volumennel, átélt és döbbenetes erejű játékkal.

Elképesztő a dinamikai skála, amellyel előadta az olasz bariton fach kétségtelenül legnehezebb szólamát: a Gildával énekelt három duett piano részei éppoly meggyőzők voltak, mint a „Cortigiani” vagy a Bosszúkettős áradó hangözöne. Kivételes alakítás ez, a budapesti operaélet kivételes értéke, nemzetközi kitekintésben is abszolút ritkaság, és teljesen megmagyarázhatatlan az operaházi szereposztó felelőtlensége, hogy a teljes sorozat három címszereplője közül ő kapta a legkevesebb előadást. Megfosztották ezzel a közönséget attól, hogy többször lehessen részese a nagy élménynek.

Rácz Rita Agache pesti Rigoletto-debütje óta állandó partnere Gildaként. Rácz hangja szubrett, meglehetősen távol a szerephez elképzelt és a kotta, a hangszerelés dinamikai parancsai által determinált matériától. Hangszíne nem lett más vagy szebb, volumene nem lett nagyobb, mint egykor, sőt. Ezen tehát nem érdemes lamentálni. Észre lehet és kell venni viszont a fejlődést: egyrészt és mindenekelőtt a formálás muzikalitását, az Agachére való ráhangolódást, melynek köszönhetően a három duett az előadás zeneileg vitathatatlanul legszebb pillanatait jelenti. Másrészt az alakítás nagy erénye a bombabiztos magas regiszter, amely folyamatos biztonságérzetet ad a nézőnek, hallgatónak, hogy itt baj nem történhet a legkényesebb pontokon se. A Bosszúkettős végén a drámai hangütés hiányát egy jól megfogott és kitartott Esz feledteti. Meggyőződésem, hogy a záróduettben kétszeres hatást érne el, ha nem állva, hanem fekve énekelhetné szólamát.

Az est Agache melletti másik sztárja az orosz tenor, Andrej Danyilov. A Marton Énekverseny győztese már tavaly is énekelte a Herceget, jól – ám most még sokkal jobb formában, nagyszerű, itthon ismeretlen technikával. Kétségtelen ugyan, hogy az alsó- és középregiszterben messze nem szól azzal a fénnyel és erővel, amelyet a felső regiszterben villogtat, és amellyel igazai operai élményt ad a hallgatónak. Érdemes lenne dolgoznia a hang alsó tartományán, testre tenni az egész matériát, mert így olykor kissé féloldalasnak hat. Ennek ellenére nagy öröm őt hallani mindig, és jó lenne más szerepekben is viszont látni, ha lenne ideje gyakrabban visszatérni hozzánk.

Öröm volt újból főszerepben látni Rácz Istvánt Sparafucile szerepében. A 3-i előadáson kicsit halványabban kezdett, de a 3. felvonásban első pillanattól a maximumot adta, olyannyira, hogy a Viharhármasban szinte csak őt lehetett hallani a tomboló zenekar felett. Figurában is abszolút hiteles, ami erős kontrasztban áll a Maddalénát éneklő Szántó Andreával.

Maddalena tulajdonképpen nem is mezzo, inkább alt szerep, amelyben megfelelő mély hangok nélkül elvérzik minden alakítója. Az igazat megvallva Pánczél Éva volt az utolsó Maddalena ebben a Házban, utána csak gyenge és gyengébb megoldásokhoz volt szerencsém – azonban Szántó alatta maradt mindenki másnak. Darabjaira tört hang, biztosan nem mezzo, de már nem is szoprán, életkorban is messze túl a szerepen. Az alkati meg nem felelést közönséges játékkal próbálja pótolni, prostituáltnak játszva valakit, aki nem az. Tulajdonképpen talány, hogy ebben a hangi állapotban miért Ő jut eszébe bárkinek is Maddalena, Kundry, de még inkább Carmen szerepére.

Gábor Géza tavaly még Sparafucile volt, idén Monterone szerepét kapta. Ismerve hangi adottságait volt bennem némi szkepszis, meg fogja-e tudni oldani ezt a jóval magasabb fekvésű szólamot. Bár olykor hallatszott, hogy dolgoznia kell a sikerért, de ki lehet jelenteni, hogy jól teljesítette feladatát.

A kisebb szerepeket nem kívánom felsorolni egyenként, inkább sommásan annyit mondanék, hogy Wiedemann Bernadett kivételével valamennyien olyan hangon éneklik kisebb, de egyáltalán nem jelentéktelen szerepüket, amely semmiképp nem nevezhető operai hangadásnak. Tragikus, hogy a jelenlegi magyar operaéletben szinte alig vannak, akiknek fogalmuk lenne a tradicionális, teljes testtel való éneklésről.

Emiatt van, hogy évek, évtizedek óta már a comprimario szerepekben nem hallani senkit. Ez alól nem kivétel senki a színpadon, se hölgyek, se urak. (Tudom, manapság, ha valaki megpróbál operai hangon énekelni a konziban vagy a ZAK-on, lehurrogják: ne bőgj, ne énekelj asszonyosan… hát, hogy a jó Istenben énekeljen, ha azt akarja, hogy az emelet utolsó sorában is hallatszék? Szűk fejrezonanciával persze, hogy nem hallatszik már a földszint 5-6. sorában sem!)

A két est karmestere Dénes István volt, szokásához híven rettentő rapszodikusan, saját érzelmeitől rendre elragadva, a színpadra gyakran semmi figyelmet nem fordítva dirigált. Nem int be az énekeseknek rendszeresen, hol rohan, hol visszafog, időnként indokolatlan koronás szüneteket tart – ott ellenben, ahol indokolt lenne a drámai hatásszünet, a Herceg távozó „La donna é mobile”-je és Rigoletto „Chi é mai” indítása között, nem tart egy másodpercet se.

Az énekkarnak ezúttal csak férfikar részét hallhattuk, akik sokszor szerencsésen pótolták a férfi szólisták hiányzó hangerejét. Volumenben a zenekart illetően nem lehetett hiány, olykor talán még kicsit túl erősen is szóltak – tudom, ez inkább a dirigens felelőssége, és azt is tudom, hogy a kotta mit ír elő. Ismételten a Viharhármasra kell visszatérnem, amely különösen a 3-i előadáson inkább tűnt zenekari Viharzenének, mint énekes tercettnek. Úgy gondolom, hogy nem lehet az adott est szólistáinak hangi képességétől teljesen függetlenül játszani. Dénes azt hitte tán, a Székely Mihály-Gyurkovics Mária-Tiszay Magda szereposztást vezényli? Nem, sajnos… Rácz István állta a sarat, de Rácz Rita és főleg Szántó Andrea igényelt volna némileg odafigyelőbb karmesteri támogatást.

Egyszóval: két kiemelkedő alakítással és alapvetően korrekt színvonallal a Rigoletto első szereposztása nagyon magasra tette a lécet. A másik két szereposztásról majd legközelebb.

fotó:© MÁO - Nagy Attila