Muskotályünnep – Donizetti: L’elisir d’amore

2015. augusztus 7.
Schloss Kirchstetten

Donizetti: L’elisir d’amore
Adina – Maria Taytakova
Nemorino – Matthew Peňa
Belcore – Gunyong Na
Dulcamara – Ulf Bunde
Giannetta – Lenka Pavlovič
Maria – Edith Soukup

Kammeroperorchester Schloss Kirchstetten
Wiener Kammerchor
vez. Hooman Khalatbari

Még sosem tűnt fel, hogy A szerelmi bájital, Gaetano Donizetti örökzöldje pszichologizáló alkotás lenne. Pedig a darab tulajdonképpen csak arról szól, hogy van két, kicsit identitászavaros hős: Nemorino nem tud férfi lenni, Adina meg nő. Úgy is nézhetjük őket, mint két gyereket, akik nem akarnak felnőttként létezni. Csak akkor találhatják meg az egymáshoz vezető szűk utacskát, ha sikerül kiszakadniuk ebből az állapotból. Ha Nemorino lemond arról, hogy álmodozva várja a sült galambot, és ha Adina sem a légből kapott fantázáit kergeti tovább. Ha tesznek is a kapcsolatért. Hogy kell-e ehhez a terápiához a bájital vagy sem? Hiszen a bájital – tudjuk jól, mert a „doktor” időben megsúgja nekünk – közönséges bordói borocska.

Ez lenne tehát a híres placebo effektus vagy csak egyszerűen hőseink maguktól is rátalálnak a boldogság titkára? Párterápia?

Mindig zavart, amikor Nemorinót ütődött hülyegyereknek állították be még oly nagyszerű énekművészek is, mint például Bergonzi vagy Pavarotti. Mert lehet, hogy gátlásos, lehet, hogy félénk, még az is, hogy zárkózott, de nem hülye. Ott van például az első felvonás fantasztikus Adina-Nemorino-Belcore hármasában az az elképesztően mély érzéseket közvetítő „Adina, credimi, te ne scongiuro…” kezdetű vallomás. Akiben ilyen mély érzések vannak, az nem lehet idióta.

Vajon Felice Romani szövegíró és a remekművet (a legenda szerint) valószínűtlenül gyorsan, mindössze két hét alatt összeütő komponista mit gondolt ezekről a dolgokról 1832-ben? S mit gondolhatott minderről a világ alig néhány évvel korábban, 1815-ben, amikor a darab játszódik? (Ez a dátum amúgy elég beszédesen szembetűnő, mert Donizetti pont ekkor hagyta el először szülőföldjét, hogy Bolognába menjen tanulni, alig tizennyolc éves volt ekkor, majdnem „nemorinói” korban, s egy évvel később már első dalművét fabrikálta.)

Szóval, nagy kérdés, mit gondolt a nagyvilág az érzések mélységéről bő egy emberöltővel Siegmund Freud születése előtt? Én hajlok arra, hogy ugyanazt, amit ma, legfeljebb a fogalmi megfelelés lehetett más. Erre pedig nem is kell jobb bizonyíték (sok már egyéb operai és nemoperai remekmű mellett), mint a Bájital.

A múlt héten Kirchstettenben jártam. A lágy alsó-ausztriai lankák közt megbúvó falucska ódon kastélya az idén nyáron Donizetti operájával csábította magához a műfaj szerelmeseit a szokatlan trópusi hőségben. Némedi Csaba rendező pedig átgondolta, divatos szóval: újratervezte hőseink viszonyait. Adina pár évvel mintha idősebb lenne, mindenesetre külsőre érettebb nő, aki – úgy gondoljuk – tudja a helyét a világban. Üzletasszony-féleség. Amikor a darab kezdetén okostelefonján olvassa fel Trisztán és Izolda közismert történetét a falubelieknek, még csóváltam a fejem az aktualizálás miatt.

De szerencsére korunk emblematikus kütyüje előkerült még egyszer a darab folyamán és pont a legjobb pillanatban. Sosem voltam kibékülve azzal, hogy a zeneirodalom talán legszerelmesebb románcát csak az nem hallja, akinek szól. Nos, amikorra Adina is kezd tisztába lenni saját érzelmeivel (de persze magában tartja), egyszer csak megszólal a mobil, gyanútlanul fölveszi és Nemorino vallomást tesz. Mintha csak a pszichológusának mondaná, elmondja-elsóhajtja érzéseit. Őszintén, végre félelem és gátlás nélkül. Ekkorra már ki is józanodott a „bájital” hatása alól, egyszerűen csak magát adja, amitől az addig együgyűnek hitt fiúból egyszeriben megszólal a várva várt férfi. Adina pedig ettől jön rá, hogy ő sem tétovázhat tovább. És az addig felszínes viselkedési panelek mögé menekülő lány végre megnyilatkozik. Ilyen pofonegyszerű? Ilyen bonyolult?

A rendező a szerelmespáron túli szereplőket is erős karakterekkel ruházta föl. Ducamara voltaképpen a falu orvosa, aki éppen közegészségügyi oltássorozattal kísérletezik (Nemorino végül már intravénásan kapja a „bájitalt”). Ennél is látványosabb Belcore megjelenése, aki végig egyfajta Olympia-paródiát (nem elírás, tényleg az!) mutat be, az egyenruha mögött élő érzelemmentes katonáról. S a darab igazi nagy játékmestere ezúttal Giannetta volt.

Az embert próbáló hőségben pazar örömjátékban lehetett részünk, az este minden közreműködője látható örömmel vett részt a komédiában, ami külön élménnyé emelte az egyébként is személyes közelségben zajló produkciót.

A fiatal amerikai tenorista, Matthew Peňa, Nemorino alakítója nagy játékkedvvel, némileg pazarló hangadással jelenítette meg a gyámoltalan, de erős belső akarattal rendelkező fiatal parasztlegényt. A szinte mindvégig színpadon igen aktívan jelenlévő énekes a híres románcra (Una furtiva lagrima) sajnos kicsit elfáradt, de addig tökéletesen hozta a bel canto egyik leglátványosabb csúcsszerepét.

Kettejük közül Maria Taytakova (Adina) tudta látványosabban közvetíteni a személyes átalakulást, ahogy kilépett addigi álarca mögül és lobbant fel benne a szerelem (mert szerencsénkre a Nemorino-románc utáni kettőst ezúttal nem húzták ki). Az üzletasszonyból vonzó fiatal nő lett, s nemcsak játékban. Hangi stabilitása az előadás egyik legfőbb nyeresége volt.

A produkció nagy meglepetése viszont a koreai Gunyong Na volt Belcore jelmezében. Amikor megszólalt, az egész teremben a bámulat moraja hullámzott át. Nem csoda: ilyen tömörségű hősbariton-hanggal ritkán találkozik az ember. A rendező által rámért extra játékban (Olympia talpig motoros bőrcuccban az év legmelegebb napján) látható élvezettel vett részt. Kíváncsian várjuk az énekes budapesti bemutatkozását.

Gunyong Na mögött kicsit háttérbe szorult a Dulcamarát alakító Ulf Bunde, pedig olyan típusú énekes, aki Isten is erre a szerepre teremtett, már a szeme sem áll jól. Helyenként (a szólam legmagasabb pontjain) kisebb intonációs zűrjei voltak, de alapjaiban tisztességesen teljesítette a feladat klasszikus elvárásait.

És szerencsére ott volt még a mindig szerelemre vágyó Giannetta szerepében a remek játékkészségű, s felettébb csinos Lenka Pavlovič, akibe egyszerűen bele kellett szeretni. (Ilyen ebben a szerepben velem eddig csak a pályakezdő Zempléni Máriánál fordult elő.)

A lehető legminimálisabbra redukált zenekar élén Hooman Khalatbari üde, vidám és lendületes előadást teremtett.

-zéta-

Öt évvel ezelőtt jártam először a „KlassikFestival Schloss Kirchstetten” elnevezésű, alsó-ausztriai komolyzenei fesztivál operaelőadásán. Akkor Strauss Denevére volt műsoron, Némedi Csaba rendezésében. A kiváló előadástól kedvet kapva azóta minden évben visszajárok. Öt évnyi időt már szokás jubileumnak mondani: nézőként azonban nem csak én jubiláltam, hanem a rendező, Némedi Csaba is, aki első itteni rendezését követően a fesztivál művészeti vezetője is lett. A Denevért követően színpadra álmodott még egy revelatív Rigolettót és két Da Ponte-monstrumot. Ezekről az előadásokról az elmúlt nyarakon tudósítottam a Café Momus olvasóinak. Némedi mostani, jubileumi rendezése, Donizetti örökzöld Szerelmi bájitala pedig azért is érdekes, mert egyben a fesztivál új létfázisának nyitányát is jelenti. Az idei évtől ugyanis bel canto fesztiválként működik tovább a nyári rendezvénysorozat, s legyen bármilyen meglepő is, ebben a műfajban egyedülálló, mert a százmillió embernek otthont adó német nyelvterületen nincsen másik bel canto programot hirdető fesztivál. Illetve van, a Bad Wildbad-i Rossini-fesztivál. A kirchstetteni fesztivál azonban szélesebb, több szerzőt átfogó bel canto repertoárt kíván majd megcélozni.

A fesztivál operaelőadásait egy már jól összeszokott team hozza létre és viszi évről évre sikerre (a Bájitalt idén egyébként hétszer játszották). A rendező jobb keze Polgár Etelka, aki ha kell, Marcellinaként brillírozik, Madama Destinoként vezeti kíméletlenül a Rigoletto szereplőit végzetük felé, vagy éppen előadást mentve beugrik lejárni (nyugodtan mondhatjuk, letáncolni) Zerlina szerepét az előadás alatt lebetegedő énekesnő helyére, komoly közönségsikert aratva. Ő – ha épp nem énekel – az előadások rendezőasszisztense és attól sokkal több. Ezért is gondoltam megemlékezni róla, mert a rendezőasszisztensről soha senki nem szokott írni. Polgár Etelka meg nem említése azonban méltánytalan volna. Az olasz-svájci Gianpiera Bühlmann évről évre mesteri érzékkel alkotja meg a Maulpertsch-terem freskóival harmonizáló jelmezeket, sőt, az egész kastélyt az adott operához és a rendezői koncepcióhoz illően felöltözteti. Idén ízlésesen elrendezett borosüvegek, poharak, dugók és egyéb borászati kellékek várták a nézőket a kastély lépcsőházában és termeiben. A sminkről Patrizia Lehner maszkmester gondoskodik hosszú évek óta.

És akit az alkotók csapatából már a nézők is jól ismernek, Hooman Khalatbari karmester, aki évről évre az előadás kis zenekarára alakítja a partitúrát és nehéz körülmények között, az énekeseknek háttal vezényelve tartja kézben az előadást. A mostani Bájital előadáson egyenesen az volt az érzésem, mintha nem is lenne szükség a karmesterre. Persze, ha jobban belegondolunk, egy ilyen nézői benyomás eleve csak akkor alakulhat ki, ha karmester a próbák során kiváló munkát végez, és zeneileg tökéletesen „összedolgozza” az egész csapatot. Ebben Báthori András koncertmester van segítségére, aki zenésztársaival együtt kamarazenei minőségben képes az operákat megszóltatni.

Stephan Gartner intendáns pedig nemhiába foglalkoztatja ezt az alkotói teamet. S hogy miért is írtam róluk ilyen hosszan? Azért, mert egyébként egy „low budget” fesztiválról van szó, amely az alacsony költségvetése ellenére bárhol képviselhető világszínvonalat hoz. Mind az énekesi gárdát, mind pedig a teljes produkciót illetően. A színvonal pedig nem a pénzen, hanem az alkotókon múlik. Ez közhelynek tűnhet ugyan, de kikívánkozik a recenzensből, elnézve néhány vastagon megfizetett operasztár újabb „remekléseit”, vagy éppen a Szegedi Szabadtéri Álarcosbáljában Medveczky Ilonát játszó Katarina Wittet...

A színpad mögött ténykedő alkotók után ejtsünk szót most azokról, akik a színpadon vitték sikerre a Bájitalt. Magáról a rendezésről –zéta– már beszámolt. Az ő gondolatait azzal egészíteném ki, hogy a Bájitalról a korábbi kirchstetteni előadásokra visszatekintve elmondható, hogy Némedi Csaba érett rendezővé vált, egyedülállóan értelmes, aprólékosan kidolgozott színészvezetéssel, és világosan felismerhető, mondhatni rendezői kézjegyévé vált megoldásokkal. Ilyen például az, hogy mellékszereplőket főszereplővé emel, akik az énekelni valójukon túl jelentős dramaturgiai többletfeladatokat látnak el.

Így volt Marcellina a Figaro egyik központi figurája, így jött létre Sparafuciléből és Monteronéből Signor Maledizione végzetes figurája (micsoda zseniális ötlet volt!), és így lett a mostani Bájital játékmestere Giannetta, akinek szerepében Lenka Pavlovič sziporkázott. Énekléséről és színpadi alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Egy másik tipikus Némedi-megoldás egyes áriák reflexív beállítása (korábbi recenzióimban beszámoltam ilyenekről), azaz amikor az ária címzettje vagy egy másik szereplő jelen van a színpadon, és részt vesz az eredetileg monológnak szánt ária színpadi interpretálásában. A Bájital csúcspontján láthattunk ilyet: Nemorino románcát Adina nem csak, hogy végighallgatta, de a románc első strófája volt az, amikor először zökkent ki a felszínes nő szerepkliséiből és vált igazi, őszinte nővé.

Adina metamorfózisát Maria Taytakova kitűnő szerepformálásának köszönhettük. A szlovák énekesnő hangilag is a lehető legideálisabb Adina. Telt, tartalmas lírai szoprán, nagyon jó koloratúra készséggel. Első hallásra talán azt mondhatná az operába gyakrabban járó néző, hogy ilyen hangot tucatnyit találni. Ám olyat már nagyon keveset, aki ezt a hangot olyan technikával és muzikalitással szólaltja meg, mint Maria Taytakova.

A románcot éneklő Nemorino, Matthew Peňa nemes, meleg matériával rendelkező tenor. Kár, hogy magasságai tompábbak, kevésbé fényesek, mint amilyeneket szeretnénk. Ezzel együtt is emlékezetes Nemorino, sőt, szerepformálása a legjobb, amit valaha láttam. Amikor a románcot követő Adina-Nemorino duettben – amelyben Donizetti nem mellesleg a bel canto tündöklés teljes tárházát felvonultatja – megkérdezi az éppen szerelmet valló Adinától, „Tu m’ami?”, nos, Matthew Peňa ebben az egyetlen kérdésben képes volt megjeleníteni Nemorino szerepének esszenciáját. Libabőrös pillanat volt.

Némedi számomra legkedvesebb rendezői húzásai közé tartozik a sorsalakító, ha úgy tetszik, végzetfigurák színpadra állítása. Leleménye, hogy ilyen szereplőket nem csak a véres drámákban lehet találni és kitalálni (lásd Madama Destinot és Signor Maledizionét a Rigolettóban), hanem a vígoperákban is. Ezek a figurák azok, akik beleköpnek a többi protagonista langyos levesébe, és átveszik az irányítást.

A Bájitalban Dulcamara keveri a kártyát. Ennek világos érzékeltetésére pedig mi sem szolgálhat jobban, minthogy a szerelmek alakulását megzavaró Belcore egy robotfigura, akit Dulcamara távirányítóval vezérel. Robotfiguránk ráadásul egyfajta Olympia-paródiát varázsol a színpadra. Micsoda zseniális áthallás: a Hoffmannban Olympia is mindenkit levesz a lábáról. A robotként remeklő Gunyong Na ráadásul a kihalófélben lévő hősbariton archetípusa. Ne titkoljam: amikor belépőjében először nyitotta énekre a száját, az én szám is tátva maradt a nézőtéren. Az őt távirányító Ulf Bunde is jól teljesít Dulcamaraként, a többiek viszont annyira kiemelkedőek, hogy mellettük Bunde már nem igazán tud különösebb nyomot hagyni maga után.

Feltétlenül meg kell emlékezni a mindössze tizenegy tagú kórusról, akik a Wiener Kammerchor soraiból érkeztek erre a Bájital-szériára. A rendező mindegyikükre önálló szerepet szabott, ami érthető, hiszen tizenegy embert díszletkórusként, masszaként kezelni több, mint kínos lenne. Ilyen megoldásoktól azonban Kirchstettenben nem kell tartanunk. Öröm volt látni, ahogy a kóristák lubickoltak szólófiguráik alakításában. Dupla elismerés illeti őket, hiszen nagyon más volt ez a színpadi feladat, mint amelyet egyébként szokásosan teljesíteniük kell.

A közönség – akiknek soraiban sok lokálpatrióta van – különösen jól vette, hogy a Bájital cselekményének helyszíneként ezúttal az alsó-ausztriai borvidék (a Weinviertel) szolgált. Így a bájital nem – a több értelemben is jól bevált – bordói volt, hanem egy helyi muskotályos. Ezt a muskotályost pedig a falusi pletykafészket alakító Edith Soukup szolgálta fel, aki dallamos helyi dialektusban kommentálta a nézőknek Donizetti hőseinek legendáját. E helyi borral koccintva kívánjunk sok sikert a komoly közönségsikert arató nyitánnyal induló új bel canto fesztiválnak!

-zsoly-

foto: © KlassikFestival Schloss Kirchstetten (Stefan Häusler & Miro Pavlovič)